ssssssss

INTERJÚ

„Én vagyok a donor, ők az orvosok” – Beszélgetés Hajdu Szabolccsal

PRIZMA

2016/07/12

Mélyinterjú Hajdu Szabolccsal.

Milyen volt a napod?

Kóválygós. Amerikában voltam, még jetlagem van. Éjszaka fenn voltam 4-ig. Ilyenkor általában dolgozom, utána meg nézek valamit. Tegnap egy érdekes dokumentumfilmet láttam Jim Valvanóról, a legendás amerikai kosárlabdaedző ikonról. Nagy kedvencem.

Sokat utazol: fesztiválok, zsűrizés, forgatás. Ilyenkor a családod mennyi időt tud veled lenni?

Nyáron négy különböző országban zsűriztem, ezekre a család is velem tudott jönni. Ilyenkor teljes ellátást kapunk, naponta megnézek 2-3 filmet, más dolgom nincs, olyan, mint egy nyaralás. Amikor saját filmmel hívnak fesztiválra, a legtöbb esetben egyedül megyek, mert csak az én utamat fizetik. Ez általában rettenetesen unalmas és lehangoló. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok, ugyanazok a lerobbant, mindennel telítődött filmes pofák, akik körül ott pattognak a rendkívül ambiciózus karrieristák. Vannak persze ellenpéldák, de nagy általánosságban ez a jellemző.

Amikor egyedül vagy külföldön, nem is tudsz dolgozni?

Amikor csak tudok, dolgozom. Elmegyek a kötelező programokra, aztán szállodaszoba és munka. A vetítések utáni közönségtalálkozók egyébként érdekesek szoktak lenni. A legeredetibb észrevételek mindig a közönség soraiból jönnek, az úgynevezett átlagemberek felől, akik a filmben látott dolgokat nem más filmekkel vetik össze, hanem a saját tapasztalataikkal. Ha kialakul egy érdekes beszélgetés a vetítés után, szívesen elindulok a nézőkkel az éjszakába, hogy folytassuk az eszmecserét, akár órákon keresztül. Az mindig is nagyon érdekelt, hogy teljesen más kulturális közegben szocializálódott emberek hogy találják meg a közös nevezőt.

Mi megy át például egy kínainak?

Ha sikerül megtisztítani egy filmet a belterjességtől, a lokális hordalékoktól, és felsejlik benne valami általános emberi, akkor mindenhol átmehet. Én mindig valami nagyon privát dologból indulok ki, amiről eleinte azt gondolom, hogy rajtam kívül mást nem érdekelhet. De nem beszélhetek olyasmiről, amiről nem tudok semmit és nem egy bennem élő intenzív probléma. Aztán mindig arra gondolok, hogy bár csak egy vagyok a sok közül, a hülye kis ügyemmel, de ami velem történik, milliókkal megtörténik a világ minden pontján, és ha magamról beszélek, valószínűleg sok mindenki másról is beszélek, és ha nekem ez fontos probléma, akkor lehet, hogy másnak is az. A végső tanulság az, hogy az őszinte, személyes hangot sokan meghallják, az értetlenség a lokális dolgoknak szól, ha az ember megelégszik azzal, hogy lokális ízlést, lokális divatot szolgáljon ki.

Tehát minden, ami lokális, egy adott korra, társadalomra jellemző, az hosszú távon nem is érdekes?

Lehet érdekes, ha univerzálissá tágul. Ha egy helyben talált problematika átmegy egy olyan desztillációs folyamaton, aminek a végén azt gondolod, hogy ez 100 évvel ezelőtt is így működött és valószínűleg 100 év múlva is így fog működni, és nem csak itt, hanem bárhol a világon, mert ilyen az ember, ilyenek vagyunk. Thomas Bernhardot tudnám idézni: imádok újságot olvasni, de kizárólag egyhónaposat. Én is kimaradok hírhullámokból, mert hektikusan használom az internetet. Szinte csak kutatásra használom. Utazásokra nem viszek laptopot, sem telefont, van, hogy hetekig csak egy jegyzetfüzet van nálam.

Ilyenkor hogy tartod a kapcsolatot a családoddal?

Sehogy. Nincs halaszthatatlan ügy. A távolból úgyse tudok csinálni semmit, csak idegeskedni. Persze ilyenkor úgy tűnik, kimaradok bizonyos folyamatokból, de a végén mindig kiderül, hogy semmiből se maradok ki. A különböző művészeti ágak fejlődési folyamatait szemlélve nagyon szépen látszik, ahogy egy adott áramlatról, divatos hangról, ami egy időben lázasan foglalkoztatta az embereket, utólag kiderül, mennyire lapos és kérészéletű.

Gondolom, akkor a kritikákat sem egyből olvasod el, ha egyáltalán olvasod őket.

Sokat elolvasok, de nem azonnal. Úgy csinálom, mint Bernhard: pár héttel később, amikor már lecsengett az aktuális film körüli felhajtás.

Nem nehéz megállni, hogy rögtön kapj valami reflexiót?

Nehéz, de talán jobb megállni. Az ember ebben az időszakban túlságosan érzékeny és hülyeségeket kezd csinálni. Visszaírogat az újságíróknak, fenyegetőzik, összebalhézik mindenkivel. Aki autonóm véleménnyel lép a nyilvánosság elé, annak tudnia kell, hogy az út végén az aréna van, ahová egyedül kell besétálni. A többiek már mind fönt ülnek a nézőtéren és arra várnak, hogy kieresszék a vadállatokat. És a vadállatokat mindenképpen kieresztik, ezt nem lehet megúszni. Valahol, valaki biztos, hogy le fogja írni, senki és semmi vagy, és nem érsz semmit. Nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy nagyon korán, 12 éves koromban gyerekszínészként kezdtem megtapasztalni ezeket a dolgokat, úgyhogy mire rendezni kezdtem, már rég tudtam, a nyilvános szereplés mivel jár. Amúgy nem is csak azért nem szabad foglalkozni a kritikával rögtön, hogy ne csinálj hülyeségeket, hanem hogy meg tudd élni annak az örömét, hogy vége, azt, hogy akármilyen lett is a végeredmény, de végigcsináltál valamit. Ha ezt nem tudod megélni, az tragikus. A végét valahogy úgy kell kezelni, mint egy tort, el kell engedni a filmet, örömmel, nyugalommal.

Van, hogy a külső perspektíva tud újat mondani?

Nem nagyon. Egy film olyan sokáig készül, és olyan sok nézőpont merül fel útközben, hogy minimális az esélye annak, hogy valakinek első nézésre valami meghökkentően eredeti meglátása lenne. Minden, amit az elkészülése után mondanak egy filmről, valahol valamikor biztos, hogy szóba került már a munkafolyamat alatt. Még viccelődni is szoktunk azon, hogy miket fognak majd leírni a filmről, a jelzős szerkezetek szintjéig meg lehet jósolni.

Én külső szemlélőként az összes filmeden azt éreztem, hogy a személyestől jut el az általánosig, kivéve a Délibábnál. Elmondod, hogy néz ki ez az állítás a te oldaladról?

Pedig nem kevésbé személyes, mint az előzőek, és a végső jelentései nem kevésbé univerzálisak. Valószínűleg téged nem sikerült érzékennyé tenni a problémára. De ettől még a probléma létezik, valós, személyes és univerzális. Nem is tudnám máshogy csinálni, ahogy már mondtam is. Én akkor érzem teljesnek az alkotói folyamatot, ha minden ízében belőlem fakad, a legintenzívebb, legaktuálisabb érzeteim vannak a felszínre hozva. Ez olyasmi, mint egy szervátültetés: én vagyok a donor, a munkatársaim az orvosok. Én megnyitom magam, kiszedjük belőlem ezt a valamit, majd anélkül, hogy útközben kifutna belőle az élet, valahogy áttesszük a közönségbe. Remélhetőleg bennük tovább él majd, de ez már lutri. Mindig ez a folyamat. Ez vagy jól sikerül, vagy nem, vagy rögtön kiveti az illető a szervezete, vagy beveszi. Lehet, hogy sok emberben él tovább, lehet, hogy kevésben, és ez nincs semmilyen összefüggésben az alkotás minőségével. Egyébként, ha csak néhány emberben megy tovább, már annak is nagyon tudok örülni.

Volt olyan, ami nem ment át?

Nem lehet erre válaszolni. Mindig csak később derül ki minden, lehet, hogy csak sokkal később. Előfordul, hogy a bemutató időpontjában úgy érzed, hogy teljesen hidegen hagyja az embereket a film. Ezt éreztem a Tamara esetében. Aztán idővel kiderült, hogy mégiscsak él, működik, csak lassabban esett le a tantusz. A Macerás ügyeknek volt egy masszív rajongótábora, és a Tamara ezeknek az embereknek csalódást okozott. A Filmszemlén végignéztem a filmeket, és úgy éreztem, ebben a felhozatalban ennek a filmnek díjakat kell kapnia. De nem kapott semmit. Csalódott voltam. Aztán szépen a Tamarának is kialakult a közönsége. Na, ez a két közönség a Fehér tenyeret nagyon utálta. A Fehér tenyér közönségének pedig a Bibliotheque Pascal okozott csalódást. Persze vannak olyanok, akik feltétel nélkül mindent elfogadnak, amit csinálok, mert alapvetően nem a filmeket szeretik, hanem engem. Szeretnek hozzám vendégségbe jönni.

Arra végül nem válaszoltál, hogy a Délibábban mi a személyes.

Azon a környéken nőttem fel, ahol a filmet forgattuk. Édesapám körjáratos inszeminátor volt (mesterséges megtermékenyítő), hozzá tartozott Hajdú-Bihar megye délkeleti részének legtöbb községe. Rengetegszer végigjártam vele gyerekkoromban a falvakat, tanyákat, téeszeket. Minden csalitot, dombhajlatot ismerek, az ott élő emberek rokonaim, gyerekkori barátaim. A lehető legközelebbről kellett végignéznem azt az amortizációs folyamatot, amin ez a térség az utóbbi harminc évben végigment. A téma, a szabadság- elnyomás, alaptémám a kezdetektől. Egyre konkrétabban szólnak erről a filmjeim. Persze ami nekem evidencia, talán a kívülállók számára magyarázatra szorul. De a vágási folyamat alatt volt egy pont, amikor eldöntöttem, hogy nincs elemzés, és nincs magyarázat. Idegesített minden kibeszélés. Előbb-utóbb úgyis érthetővé válik minden, mint ahogy mindig érthetővé válik minden előbb-utóbb. Legalábbis azok számára, akik szeretnének megérteni valamit. Egyébként egy film sosem önmagában van, hanem mindig egy folyamat, láncolat része, még egy első film is. Ez nem egy kezdet. Már régen benne vagyunk valamiben, csak arról a közönség nem tud. Például az Off Hollywood két film között készült el: a Fehér tenyér és a Pascal között. Ez a Fehér tenyérnek egyfajta levezetése, és a Pascalnak az előkészítése volt egyszerre. Több szempontból is: pszichológiailag, formailag átmenetet képez a két film között. A Délibábnál is hasonló dologról van szó, bár nem ennek szántam az elején. A Pascal utáni levezető-felvezető A játékos lett volna, ami egy egyszerű, kis költségvetésű filmnek indult, de most már nem az lesz, mert a levezető-felvezető funkciót a Délibáb vette át. Az, hogy milyen filmet csinálok belőle, az utolsó pillanatokban dőlt el, a vágóasztalon.

Tudtál volna egy nagyon más filmet csinálni belőle?

Volt is. Az egy sokkal kommerszebb film lett volna. Nagyon sok jelenetet felvettünk hozzá, amit kivágtunk. Az első verzió 153 perces volt. Több mint egy óra kiesett.

Akkor azt lehet mondani, hogy a Délibáb a körülmények áldozata lett?

Nem. A körülmények áldozata én vagyok, és még néhány munkatársam. És még sokan mások Magyarországon. A Délibáb lenyomat. Ennek a furcsa, mutáns diktatúrába hajló átmeneti korszaknak a relikviája. Magas színvonalú, minőségi film, amit Magyarországon kívül mindenhol elismernek a világon. A torontói filmfesztiválon volt a világpremierje és azóta folyamatosan jelen van a világ legjelentősebb filmes válogatásaiban. Persze mint minden filmnek, ennek is vannak hibái, de hogy mik azok, arra nehezen tudnék válaszolni. Nem hiszem, hogy az a szempontrendszer lenne a mérvadó, ami éppen divatban van. Pláne ami Magyarországon van divatban. Az itteni megítélése nagyon vegyes volt, a külföldi teljesen egységes. Valószínűleg azért, mert ha külföldön látnak valami eltérőt, progresszívet, innovatívat, akkor a hibák már nem érdekesek, sőt. Megtetszik nekik a vízió, az atmoszféra. Annyi ugyanolyan film van ezeken a fesztiválokon, hogyha találnak valami mást, annak nagyon tudnak örülni. Magyarországon ez pont fordítva van. Lejárt szavatosságú, teljesen szokványos dolgokra, vagy valami extrém parasztvakításra indul meg az emberek nyálelválasztása. Nem vesszük észre, de rettenetesen be vagyunk záródva, provincia lettünk. Kulturális hulladéklerakó vagyunk, és ehhez vagyunk hozzászokva. Mindig is ez volt, de ez mostanában felerősödött.

Csak a mainstream jön be Magyarországra. Az úgynevezett művészfilmekből is csak a mainstream. Ha végignézed a prágai moziműsort, sokkal gazdagabb, bátrabb a válogatás. A csehek kitalálták ezt a moziklub-hálózatot, amihez tartozik egy nagyon masszív közönség, akik mindent megnéznek. Első nap egy filmnek biztos, hogy mindenhol teltházasan kell mennie. Első nap még nincs prekoncepció, még senki nem tudja milyen a film. Nem lehet arra fogni, hogy azért nem nézik, mert rossz. Ha például a Délibáb mindenhol teltházzal ment volna az első napon, az máris 4000 néző. Összesen nem nézték meg ennyien. Marrakeschben két nap alatt nagyobb nézettsége volt, mint itt összesen, tehát elvileg Marokkóban többen látták, mint Magyarországon. Ez röhejes, és ez persze nem csak a nézőkön múlik, hanem szervezés kérdése. Az is jellemző, hogy amikor egy film nézetségéről beszélünk, csak a moziról beszélünk, amikor már évek óta ott az internet. A legnagyobb hiba összefüggéseket keresni a film mozi nézetsége és a film minősége között. Ez a legnagyobb tévút. Ha ezen a vonalon indulunk el, a film mellől kikopik a művészet szó. Eltűnik a kísérletezés, a kockázatvállalás. Egyébként én anyagilag egyáltalán nem vagyok érdekelt abban, hogy a filmjeimet sokan nézzék a moziban, ebből csak a forgalmazók meg a mozik keresnek. Abban vagyok érdekelt, hogy sokan nézzék általában, mindenhol, és ez nem anyagi érdek. Amíg volt normatív támogatás, persze addig volt valami motiváció, rá is feküdtünk, és megvolt az eredménye a Fehér tenyérnél meg a Pascalnál is. Ez úgy nézett ki, hogyha elérted az 50 ezer nézőt, akkor a következő filmedre kaptál x millió forintot. Egyszer megkérdeztem Jancsót, hogy volt ez régebben, mert nála ugye milliós nézettség volt. Azt mondta, egyrészt nem volt tévé meg internet, másrészt az emberek bementek melegedni a moziba, mert nagyon olcsó volt, csajoztak, dugtak, a Csillagosokon verte a pali a pucér nőre, 5 Ft-ért vette a jegyet. Olcsó szórakozás, a mozi mindig is ez volt, most meg annyiba kerül, mint a színház jegy! Tehát legalább a magyar filmekre sokkal olcsóbbá tenném a mozijegyeket.

Azt mondod, te pénzügyileg egyáltalán nem vagy érdekelt abban, hogy minél többen megnézzék a filmjeidet moziban. Akkor miből éltek?

Annak élek, amit szeretek csinálni, és abból is élek. A filmekből csak addig lehet megélni, amíg a gázsid tart. A bevételekre nem lehet számítani. Tanítok, mellette csinálok színházat is. Legutóbb Temesváron. Most két hét múlva kezdek a Maladypével egy előadást.

De ha kiköltöztök, hogyan fogsz tudni dolgozni?

Azt gondolod, hogy itthon könnyebb? Egyébként ez két különböző dolog. Dolgozni, vagyis valamilyen művészeti tevékenységet folytatni, bárhol, bármikor tudok, mert nem másokon múlik, hanem saját magamon. Megélni valamiből pedig nyugatabbra még mindig sokkal jobban lehet, mint Magyarországon. Ez nem változott, sőt. A Fehér tenyér óta egyébként van egy nemzetközi hálózat, egy munkaközösség, aminek én vagyok a közepén. Tulajdonképpen most annyi történik, hogy egy kicsit arrébb megyek, de ez a háló nem változik.

És annak lesz identitásformáló szerepe, hogy Amerikába mész, és ott forgatsz filmeket? Amerikai filmet csinálsz, és amerikai rendező leszel?

Nem azért megyek ki, hogy amerikai filmeket csináljak, és amerikai rendező legyek. Ez valami furcsa karrier motiváció, amit mondasz. Ha eszembe jut valami, megcsinálom, ha nem jut eszembe semmi, nem csinálok semmit. Én ezt a világot magamban viszem, hordom egyik helyről a másikra. Ha valami meg akar születni, megszületik, ha nem, nem. Ez nem arról szól, hogy én ki vagyok, mi vagyok. Az pedig, hogy milyen nyelven beszélnek a filmben, már a Fehér tenyér óta nem számít. A Bibliotheque Pascalban hat különböző nyelven beszéltek, a Délibábban is.

Akkor neked a magyar nyelvhez túl sok ilyen típusú kötődésed nincs?

Szentimentális érzéseim nincsenek ezzel kapcsolatban. Persze szeretem a magyar nyelvet, imádom hallgatni, ha jól beszélik. Sajnos az utóbbi időben olyan mértékben silányult el az intonáció, hogy nagyon nehezen tudom élvezni. Sőt elviselni.

Ezt hogy figyelted meg?

Én vidéki vagyok, a feleségem erdélyi. Színészettel foglalkozunk. Jól ismerjük azt az irodalmi nyelvet, és a különböző nyelvjárásokat. Az a stílus, ami most divatban van, és ami elsősorban Budapestre jellemző, nem áll jól a nyelvnek. Ez zenei kérdés. Rá van törve valami más ritmus és dallam, de rosszul áll neki. Minden korszaknak megvan ez stílusa, és csak évtizedekkel később látszik, pl. a filmekben, hogy mennyire fals volt és nevetséges. A stílushoz tartozik egyfajta magatartás, ami csak keveseknek áll jól. Valószínűleg csak azoknak, akik kitalálták. Amikor látsz egy színészt játszani és nem tetszik, amit csinál, azt hiszed, hogy a színész a rossz, pedig legtöbbször egyszerűen csak rosszul intonál, rosszul használja a nyelvet, és felvette az ehhez tartozó stílust.

Ez elég konzervatív nyelvszemlélet.

Nekem nagyon bántja a fülem. Egyébként, ha ez a bizonyos stílus csak egy szubkultúrára jellemző, azzal nincs problémám, sőt érdekesnek tartom, de ha a helytelen nyelvhasználat és intonáció hivatalos rangra emelkedik az már baj. De ez nem pusztán nyelvi kérdés. A stílus maga az ember, ahogy Rousseau mondta.

Meg lehet tanítani valakit beszélni? Vagy levetkőztetni ezeket a manírokat?

Szerintem egy darabig lehet, aztán egy idő után szinte lehetetlenség. Mert az illető az adott beszédmóddal egyúttal magáévá tesz egy magatartásmintát. A személyiségévé válik, rákövül.

Akkor ez egyből eldől egy szereplőválogatáson?

Igen, az első másodpercben látod, hallod. Ezzel nem tudsz mit csinálni. Annak meg semmi értelme, hogy megpróbálsz az illetőre ráerőltetni valami mást. Ebben az esetben már erőszakot kéne tenni a személyiségén. Nem vagyok Frankenstein. Ezért azokat keresi az ember, akiket nem értek ilyen típusú hatások, és tiszták.

Gondolom, ez szakmán belül még nehezebb. Például ha valaki már kapott egy színházi képzést.

Attól függ. A Színház és Filmművészeti Egyetemet végzett gyerekeket szépen megtanítják beszélni. Van, aki integrálni tudja a személyiségébe a képzett beszédet, és úgy használja a nyelvet, mint egy hangszert, és öröm hallgatni, másoknál, és ez a többség, a tanult beszéd csak üres technika és teljesen elfedi a személyiséget. Semmi más nem marad az illetőből csak egy zengő-bongó hang. Az is meggyőződésem, hogy az első csoportba tartozóknak nincs is igazán szükségük semmiféle képzésre, mert idővel úgyis megtanulnának mindent tehetségük okán, a második csoportba tartozókat, meg hiába tanítják, mert van egy határ, amit semmiféle képzéssel nem tudnak átlépni. Csak a zengő-bongó hang marad, semmi más.

Ezek szerint nem hiszel a beszédtanításban. A forgatókönyv-fejlesztésről mi a véleményed?

Ugyanez. Minden a tehetségen múlik, ami nem tanulható. Meg lehet tanulni mindenféle technikákat, de tehetség híján a legjobb esetben is közepes lesz a végeredmény. A forgatókönyv-fejlesztések során megvan a veszélye annak, hogy kinyírják az anyagot. Hogy minden eredetiség elvész, minden eltolódik a közepes felé, lenyesegetik a vadhajtásokat, és a végén már azt érzed, hogy pont az hiányzik belőle, amiért meg akartad csinálni. Egy átlagízlésnek megfelelő, senkit sem zavaró, jelenleg elfogadott esztétikai mércének megfelelő filmet készítettél el.

Nem is hiszel a forgatókönyvírás tanításában? Hogy van dramaturgia?

Nem. Ebben a formában, hogy lényegében egyetlen dramaturgiai rendszer van, és minden csak ezekhez a szabályokhoz képest jó vagy rossz, nem. Ebben nem hiszek. Végtelen számú rendszer van. Ki mondja azt meg, hogy egy történet önmagával koherens vagy nem? Tud koherens lenni minta felvétele nélkül is. Igazából a rendszer nagy szakértőitől inkább megpróbálom távol tartani magamat, mert ők azok, akik legkevésbé tudnak kilépni a rendszerből, kilépésre pedig mindig a legnagyobb szükség van. Én nem hiszek abban, hogy az az egy minta van, ami szerint a filmek többsége készül. Másfél, legfeljebb két óra, bevezetés, tárgyalás, befejezés, karakterfejlődés. Mint egy általános iskolai fogalmazás. Persze, lehet, hogy ezen belül jól meg van csinálva, de ahogy elkezdődik, kész, alszok. Már gyerekoromban sem értettem, mi az, hogy a történetnek eleje van meg vége? A történetbe belépünk és kilépünk belőle. Egy folyamat. Egyáltalán, mit nevezünk történetnek? A hatvanas években sok kísérletezés volt, Fellini nem ezt a mintát követte, Tarkovszkij se, Antonioni se, Bunuel se, Jodorowskyról ne is beszéljünk. Minek csináljak meg valamit egy unásig elhasznált mintára, hacsak nem azért hogy kiforgassam? Azért mert már bejött százszor? Én nem szabómester vagyok.

Ez a szerzőiség lényege, nem?

Nem tudom, mi a szerzőiség lényege, de a magyar film elsősorban attól érdekes a világ számára, hogy más, hogy bátor, kísérletező szellemű. Jancsó, Tarr, de sokan mások is. Felhozhatnám példának az egész magyar avantgárdot, Bódyt, Erdélyt. Később Gothár. Jeles lazaságát és radikalizmusát imádom a legjobban. Egy életünk van, kísérletezünk, saját belső vízióinkat próbáljuk feltárni, tárgyiasítani, megosztani.

Ha mindenkinek lehetőséget kell adni a saját víziója megvalósítására, ahhoz milyen rendszer kell, ami eltartja ezt a sok szerzőt?

A rendezőket mindenképpen el kell tartani, vagy el kell tartaniuk magukat valamiből. Teljesen mindegy, hogy úgynevezett közönségfilmet csinálnak, vagy szerzői filmet. Ilyen kicsi országokban, ilyen nézőszámoknál a közönségfilm sem tart el senki mást, csak a forgalmazót. A nemzeti film nem értelmezhető iparágként, kizárólag nemzeti kulturális ágazatként. Egyébként ezeket a rendszereket már kitalálták. Izraelben például nem egy filmalap van, hanem öt. Öt vezetővel, öt különböző kuratóriummal. Itt kezdődik a dolog. Tehát ha pályázol, és nem tetszik a könyved az egyik kuratóriumnak, akkor pályázol egy másik kuratóriumnál. Ott is ül öt ember. Aztán jön a harmadik, stb. Ha mind az ötnél kiesik az anyag, azzal valószínűleg baj van. Egy összesen huszonöt fős kuratórium elég erős szűrő. Ha nálunk legalább a szándék meglenne a szűrő finomítására, eggyel előrébb lennénk. Számos, a miénkhez hasonló méretű országot tudnék példaként említeni, ahol belátták, felfogták, hogy a tehetség az egyetlen és legfontosabb érték, és nem szabad elpazarolni. Mindent, amiben van egy kis ambíció, meg kell fogni, segíteni kell, hogy létrejöhessen. Hány szuper tehetséget pazarolt el ez az ország? Hányan sodródtak ki a perifériára, haltak meg, lettek alkoholisták, vagy hagyták el az országot az elmúlt években? Ez az izraeli rendszer például egy olyan háló, ami nem hagyja lehullani a tehetséget. Legalábbis kísérletet tesz rá, hagyja megszületni, létrejönni, megnyilvánulni. A magyar rendszer eldönteni akarja, hogy ki a tehetséges. Néhány ember el akarja dönteni, és el is dönti.

Itthon nem születhet meg száz film egy évben, ennek egyértelmű gyakorlati korlátai vannak.

Én nem a mennyiségről beszélek, hanem a szűrő finomságáról, és az elosztás attitűdjéről. Izraelben jelenleg ugyanannyi pénz van a filmgyártásban, mint Magyarországon. Ez huszonvalahány millió eurót jelent egy évben. Megcsinálnak évi harminc játékfilmet. Ezek a filmek rendkívül sokfélék és magas színvonalúak. Vannak köztük úgynevezett közönségfilmek és úgynevezett művészfilmek, amik bejárják a világot. Én azt mondom, hogy nem kell programba adni, milyen filmekre van szükség Magyarországon. Virágozzon száz virág. Legalábbis a lehetőségekhez képest minél több. Mindenki vállalja be, kockáztasson, és meg kell adni a lehetőséget. Ha már van ez a pénz! Egyébként nálunk a félelem miatt nincs rendesen kiosztva a pénz. A döntéshozók félnek, hogy valami bukta lesz. Ezért is baj, hogy egy kuratórium van, mert minden felelősség rajtuk van.

Te milyen filmeket nézel, amikor nem fesztiválon vagy?

Szórakozásból nem igazán nézek filmet. Sőt a mozi nekem soha nem is a szórakozásról szólt, inkább valamiféle tanulásról. Általában azért nézek meg egy filmet, mert valamit meg akarok tudni, tanulni akarok. Dokumentumfilmeket elég sokat nézek. Minden évben végig tudom nézni nagyjából, mi van a világban, a mainstreamen kívül még 40-50 filmet évente. Amikor meg otthon vagyok, inkább történelmi témájú dokumentumfilmeket, portrékat nézek. Az utóbbi egy-két évben biztosan csak ezt. Általában a 20. századi történelemről, vagy Napóleon koráról.

Diákfilmekkel találkozol néha?

Igen, a legsokkolóbb ilyen élményem az utóbbi időben az volt, amikor Fischer Iván a Fesztiválzenekarral kiírt egy pályázatot, hogy egy 5 perces zeneműre középiskolások csináljanak kisfilmet, Lásd, amit hallasz, asszem ez volt a címe. Elhívtak zsűrizni. Ezeknek a filmeknek a 80 %-a szigorú apák vagy agresszív srácok által elnyomott, megalázott lányokról szólt. Középiskolásokról van szó, a rendezők nagy része lány volt. A díjátadót a Müpában rendezték. A színpadon ott volt a világot járt Fesztiválzenekar, velük szemben a vidékről feljött gyerekek, kiöltözve, az anyukájukkal, apukájukkal, meg a tanáraikkal. Olyan óriási kontraszt volt a két embercsoport között, amit utoljára a nyolcvanas években éreztem, amikor Nyugat-európába mentünk, és messziről láttuk kik a lengyelek, kik a románok. Megnyomorítottság, frusztráció, és valami őrült kitörési vágy a tekintetekben. Természetesen mindannyian abban reménykedtek, hogy kiválasztják őket, és mehetnek a Fesztiválzenekarral Tokióba, és akkor elindul valami fölfelé. Eszembe jutottak a saját szüleim, ahogy ők is megpróbáltak kitörni, ugyanez volt. Semmi, de semmi nem változott. Minden visszafordult. Akkor arra gondoltam, hogyha itt marad az ember, mint értelmiségi, akkor egyetlen feladata lehet: hogy lemegy vidéki középiskolákba, és elmondja, amit el tud mondani. Akármit mond, az jó.

A te lányod miről csinálna filmet?

Nem tudom, de nagyon sokat lopok tőle, zseniális meglátásai vannak. Sokszor rendez otthon előadásokat a barátnőivel, meg az öccsével. Most is csinált valamit, ami rendkívül inspirált engem, de inkább nem beszélek róla, mert valószínűleg fogom használni. Nagyon kiterjedt az érdeklődése, de elsősorban a művészetek irányába vonzódik. Nagyon sokat ír, persze meséket. Most 10 éves. Több 10-20 oldalas mesét írt már. A Pascal például abszolút Lujza által inspirált mese. Az a fajta asszociációs szisztéma, ami a filmben van, Lujzának az akkori, 3 éves gondolkodásmódját tükrözi. Sőt egy az egyben betettem a filmbe általa improvizált mesét.

A bábjátékot?

Igen. Azt tőle nyúltam.

És a filmbeli mondókát? Amikor a sztori szerint megérkeznek a prostik Angliába, van egy kiszámoló. Próbáltunk rákeresni a Google-ön, de nem találtuk meg, honnan származik.

Azt Philip Barker mondja, aki egy kalapban ül a kifutónál. Kiváló műfordító, ő fordította angolra többek között a Pintér Béla-darabokat meg az én forgatókönyveimet is. Ő mondta, hogy ez a kiszámoló Angliában egy játék, amit mindig tovább kell fűzni. A harminchét az a thirty-seven made in heaven. Előtte van a thirty-five, dirty-five, meg a thirty-six, valamilyen bitch. Azért választottam a 37-es számot, mert 37 éves voltam, amikor a filmet forgattuk. thirty-sevenre több opciót is mondott, de egyértelmű volt, hogy a made in heaven kell. De amúgy én is csak Philiptől hallottam a mondókát, szóval végül is lehet, hogy ő találta ki az egészet, kitelik tőle

És maga a Pascal mennyire volt tudatos névválasztás? A filozófus azt mondja, a képzelet rossz útra visz, a filmből meg ennek a szöges ellentéte jön le.

Kevés dolgot hordozok magammal, de Blaise Pascal gondolatait igen, és természetesen nem a naptárból néztem ki a megfelelő nevet. Az, hogy a filmből kinek mi jön le, fogalmam sincs, de egy film nem kell, hogy feltétlenül egy filozófiai teória manifesztációja legyen, még akkor sem, ha sorvezetőként megjelenik benne egy filozófus neve.

A filmjeid meseisége, fantasztikuma is valami hasonló, konkrét forrásból táplálkozik? Esetleg a gyerekeidből?

Már azelőtt is ilyen filmeket csináltam, hogy a gyerekeink megszülettek volna. Nyilván alkati dolog. Van egy esti mese csomag, amit Lujza és Zsiga mindig kér, az én gyerekkori, berettyószentmártoni, kicsit abszurd történeteimet. Lujza, úgy látszik, ezeket a motívumokat továbbviszi. A rajzai, meséi, versei legalábbis erről tanúskodnak. Például van egy, aminél csak az elgondolásra emlékszem: hogy jön egy ló a hajójával, és túlságosan hullámzik a Duna, ami zavarja, ezért hazamegy a vasalójáért, hogy kivasalja, de az a baj, hogy a folyó vize felforr, és elpárolog. Ez a vers, persze rímbe szedve.

Lujza kíváncsi természet?

Mint minden gyerek. A református óvodában, amikor kezdett nyiladozni az értelme, írt egy levelet Istenhez: „Kedves Isten, mi volt előbb: Ádám és Éva vagy az ősember?”

Tőletek nem kérdezte meg?

De, azt mondtam, hogy én is kíváncsi vagyok, Isten mit válaszol. Aztán elfelejtődött a dolog. Volt egy másik eset, amikor „Az én anyukám” című rajzot kellett beadni az óvoda pályázatára, és ő megrajzolta a Pascal plakátját, a fekete latexruhás alakot. Jól néz ki, tipikus gyerekrajz, piros a figura szája.

Milyen filmeket néztek otthon a gyerekekkel?

A magyar szinkron miatt betiltottam otthon a mostani rajzfilmeket. Olyan filmeket keresünk inkább, amik egyszerre szórakoztatják őket, és ízlésnevelők is. Például a burleszk. Gyerekkoromban a román tévének hétfőnként volt adása, ebben mindig nyomták a némafilmeket, nekem ezek voltak az első filmélményeim. A klasszikus, amit ezerszer meg akarnak nézni, a Modern idők, például az etetésjelenet, meg amikor Chaplin véletlenül bekábítószerezik a börtönben. Néha persze Bud Spencer is van műsoron, Zsiga példaképe Terence Hill, nekem is ő volt. Sok régi gyerekfilmet néznek, néha mutatok mostani animációs filmeket is. Lujza az iPhone-nal már filmeket is csinál, letöltöttünk egy applikációt, ami különböző hangulatú szűrőket dob a képre. A barátnőivel készített egy rövid film-noirt, abban van minden: kés, lepel, sikítás, árnyékok, amit akartok.

Együtt néztek filmeket?

Van, amikor Lujza igényli, de van, hogy nem. Amit én mutatok, azt persze együtt nézzük. Tévénk amúgy nincs. Projektort használunk, vagy néha laptopot. A gyerekeink tévén keresztül semmilyen információt nem szívnak magukba, de még ezzel együtt is sok filmet néznek. Lujzával azt szoktuk játszani, hogy mutatok neki két dolgot, például klipeket, és azt mondom neki, vesse össze, értékelje őket. Találtam például egy weboldalt, ami fontos, meghatározó dalokat gyűjt össze, egészen 1940-től mostanáig. Végigvesszük, melyikünk mikor született, és megnézzük, milyen dalok vezették a toplistákat abban az évben. Beatles, Doors, Talking-Heads, mindenféle punk, Michael Jackson, Björk-, Radiohead-, White Stripes-klipeket is néztünk már. Ezeket Lujza összehasonlítja, és el tudja dönteni mi az, ami tetszik neki, és mi nem. Pontosan látja a minőség és stílusbeli különbségeket. Ő dönt, nem én. Én úgy vagyok vele, hogy semmi értelme rányomni a gyerekre egy ízlést, egyszerűen csak tájékoztatni kell minél több dolgot meg kell neki mutatni. Szerintem az oktatásban is ez lenne a lényeg, és ez hiányzik. Csak el kell kezdeni inspirálni, és ha a gyerek lát valamit, amihez kapcsolódni tud, akkor el tud indulni egy önálló pályán.

Otthon egyébként vannak családi rítusaitok?

Csak olyanok, amilyenek bármilyen más családnál. Nálunk, azt hiszem, minden nagyon természetesen működik. Rugalmasak, alkalmazkodóak vagyunk. Nincs szigorúan vett vasárnapi ebéd, vagy kötelezően megünneplendő születésnap. Mindent úgy csinálunk, ahogy az adott pillanatban természetes. A rítusok inkább akkor jellemzőek, amikor dolgozunk. Egy-egy színházi vagy a filmes munka valójában elejétől a végéig egy nagy rituálé.

Orsolyával hogy jöttetek össze?

Igazából abszurd sztori, de igaz. ’97-ben történt, Simó kitalálta, hogy menjünk le workshopot tartani Marosvásárhelyre. Nem sikerült elérni, hogy a színész szakon pesti színészekkel dolgozhassunk, mert a színésztanárok úgy gondolták, a filmrendező hallgatók elrontják a színészeket. Úgy éreztem, nekem nincs szükségem erre a workshopra, már láttam közelről forgatást, játszottam, asszisztenskedtem filmekben, ezernél is több színpadi fellépésem volt, rengeteg színész barátom volt, egy csomó emberrel tudtam volna dolgozni. Nem akartam Vásárhelyre menni. A csapat elindult nélkülem. Aztán eszembe jutott, hogy ezért kirúghatnak, úgyhogy egy éjszakányi rágódás után felszálltam egy vonatra.

Mire leértem, már eltelt egy vagy két nap, mindenki választott magának színészt a kis etűdjéhez. Első este bementem egy kocsmába, István a király-hangulat volt, meg Hobo Blues Band, szívtam a rossz román cigiket. Nekem két színész maradt, akiket nem választott ki senki, az egyik Katona Laci volt (amúgy ő később a Krétakör tagja lett, és manapság sokat játszik Mundruczó Kornél előadásaiban), a másik Kozma Attila volt, ő az Aranka, szeretlek című számmal futott be, a Macerás ügyekben és a Tamarában is játszott.

Egyik este bulit rendeztünk a református vártemplom vendégházában, felső és alsó évfolyamokból is jöttek. Eléggé be voltunk már rúgva, és egyszer csak belépett Orsolya a terembe. Olyan irreálisan szép volt, hogy nem lehetett elhinni. Rámutattam kinyújtott kézzel és követtem az ujjammal, ahogy mozgott a tömegben. Közben beszélgettem, de benne maradtam a gesztusban és egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. Orsolya aztán egy idő után észrevette, odajött. Azt hittem, hogy be fog szólni, de nem mondott semmit csak megfogta az ujjam. Ebből aztán valamilyen részeg táncszerűség lett, ami sajnos úgy végződött, hogy Orsolya beverte az asztal sarkába a szemöldökét, ami teljesen felrepedt, ömlött a fejéből a vér. Hívtuk a mentőt, beültem vele a kocsiba. SMURD volt a sürgősségi szolgálat neve, arabok csinálták, összevarrták Orsolya szemöldökét. Ez volt az ismeretségünk első éjszakája.

Aztán többször is találkoztunk, míg tartott a Workshop, véletlenül összefutottunk, egy-egy percre. Utolsó nap már épp indultunk, de még mindig nem tudtam se a címét, se a számát, erre váratlanul megjelent a mikrobusznál. Elköszöntünk egymástól, de az utolsó pillanatban elkértem a számát. Debrecenből felhívtam, és megkérdeztem, hogy össze vagy pakolva? Ő meg mondta, hogy igen. Aznap este eljött vonattal Debrecenbe. Onnantól kezdve nem telt el egy-másfél hétnél több, hogy ne találkoztunk volna. Tizennyolc éve ismerjük egymást.

Jó kritikusai vagytok egymásnak?

Azt hiszem, eléggé. Igazából nem is kellett összecsiszolódnunk semmiben. Az elejétől kezdve ugyanaz van, mint most. Nekem nincsenek szokásaim, nincs napi rutinom, és neki sincs. Ez azért jó, mert nincs, ami idegesítővé válhatna. Én mindig is alkalmazkodtam ahhoz, ami van, és Orsolya is ilyen. Ez rengeteget segít. A gyerekeknél persze kicsit furcsa, hogy nem egy olyan szigorú rendszerben nőnek fel, mint a többi gyerek, hanem valami sokkal ősibb, organikus folyamatban, soha nem lehet tudni, éppen hol éri őket az éjszaka, autóban, repülőn, vagy máshol. De úgyis csak a szülői szeretet számít. Hogyha a gyerek biztonságban érzi magát, akkor a körülmények nem számítanak. A biztonságot pedig egyetlen dolog adja, a szeretet.

A feladatokat hogy osztjátok el egymás között?

Nem kötelező módon, aki éppen ráér. A gyerekekkel kapcsolatos transzportot szívesen vállalom. Meg mesélni például a Bogyó és Babócát, de kizárólag azzal a manapság divatos intonációval, amiről már beszéltünk. Egészen átváltozik ettől a szöveg, minden szereplő flegma, nagyképű, bunkó, gúnyos és rosszindulatú lesz. Ezt nagyon szeretik.

A nemi szerepekben hiszel?

Abszolút, csak abban nem, hogy ez szabályokhoz kötött. Abban hiszek, hogy ez mindig, minden kapcsolatban máshogy működik. Léteznek mesterséges koncepciók arra, hogy próbáljuk mentesíteni a nőt vagy a férfit bizonyos feladatok alól. Ez csak akkor működik, ha természetes, és nem készítünk jegyzeteket, hogy mikor segítettünk a másiknak. A feladatokat el kell látni, és néha át kell venni a másiktól. Nálunk sokszor előfordul, hogy Orsolya intéz el valamit, ami az én reszortom lenne, szervezési, pénzügyi dolgot. Máskor magamra találok, és fordítva működik. Ez egy folyamatos libikóka. Nem azt mondom, hogy ez teljesen konfliktusmentes, olyan nincs. Sok olyan párkapcsolatokat látunk magunk körül, ahol a felek rendkívül kegyetlenek egymáshoz. Értelmetlenül bántják, alázzák, zsarolják egymást. Mi ezeket hamar blokkoljuk, még mielőtt igazából elindulnának.

Mi a titok?

Az őszinteség. Ennyi. És hogy ellenállsz annak a perverziónak, hogy bántsd a másikat. Mert van egy érték, amit szem előtt tartasz, ami sokkal fontosabb, mint a pitiáner dominanciaharc és az önérzeteskedés. A miénk egy szerencsés találkozás, ennyi év után már állíthatom. Persze a mi kapcsolatunk se olyan egyszerű, nyilván. De azt kell, hogy mondjam, tökéletesen elégedett vagyok azzal, ami most van, minden szempontból: együtt dolgozunk, együtt csinálunk mindent. Egyszer hopp, másszor kopp persze, de ezzel együtt tartalmas és szép.

Készítette: Mega Sára és Roboz Gábor.

Az interjú eredetileg a Prizma 13.  számában jelent meg.

Címke: