2017/01/03
Az Igazából szerelem nem is igazából szerelem.
Richard Curtis fénysebességgel karácsonyi klasszikussá ismételt, durván körülrajongott műve az első felületes pillantásra ártatlan, kellemesen tömény cukiságbombának tűnhet, ám elég csak egy picit megkapargatni a mézédes cukormázat, hogy kiderüljön: az Igazából szerelem valójában a másik elérhetetlenségéről, a szerelem illúziójáról mesél.
A romantikus komédiák sokszor utánzott csúcsdarabja, a brit színjátszás all-star ligáját felvonultató kultfilm tíz, párhuzamos történetben mutatja be a szeretet és a szerelem kialakulásának különféle módozatait. Ez a kötelező ünnepi néznivaló látszólag arról beszél, milyen banális, esetleges és egy kis bátorsággal mégis mennyire könnyen elérhető a másik. Elég csak kinyújtani a kezünket, a magány szertefoszlik és néhány elhebegett mondat után már ölelhetjük is a nagy Őt.
A film lendületesen, nagy érzelmi pátosszal ismétli el a fenti alaptézist, és ha hátrébb lépünk egy picit, az író-rendező Richard Curtis ezzel azt állítja, hogy a másik megismerése, az oda-vissza kommunikáció felesleges bonyodalom, és ha nem akarunk egyedül lenni, elégedjünk meg az érzelmek látszatával és a szerelem pózával. “Tegyünk úgy, mintha”, állítja a film, és
Mielőtt minderre azt mondanánk, hogy pont erről szól minden tömegromkom, gondoljuk végig a következőt. A romantikus komédiák legfontosabb dramaturgiai szervezőeleme általában az a folyamat, ahogyan a különféle karakterek interakcióba lépnek egymással, és végül kénytelenek a másikhoz idomulni és szembenézni önmagukkal. A másik szerelmét úgy nyerhetik csak el, ha megértik és elfogadják először a másik, majd a saját személyiségüket, a hibákkal és erényekkel együtt. A tankönyvi példa a Lesz ez még így se! fokozatosan szárba szökkenő románca, de a másik felfedezéséről és az érzelmek felfedezéséről szól a Harry és Sallytől kezdve a Pop, csajok satöbbin át egészen az Egy makulátlan elme örök ragyogásáig a műfaj legjava.
Az Igazából szerelem ezt zsákmányolja ki, először a puszta alkotóelemeire csupaszítva majd mohón a maximumra pörgetve a képletet. Nem csoda, hogy a leutánzására tett eddigi hollywoodi kísérletek csúfos eredménnyel zárultak. A tizedik hatványra emelt és tőmondatokra egyszerűsített bonyodalmak pontosan azokat az egyébként fontos problémákat és magatartásmintákat vizezik fel, amelyek a legjobb romantikus komédiákat szerethetővé és optimistává teszik. Még az olyan melankolikus végkicsengésű darabokat is, mint a Mondhatsz akármit vagy az Annie Hall.
Ehhez képest az Igazából szerelem leplezetlen hatásvadászat. Hiába kiválóak a színészek, nincs idő árnyalni a figurákat és a viszonyokat. Ebben a rágógumiszagú képeslapvilágában a szerelem villámként csap az emberekbe, nekik semmiféle erőfeszítést nem kell tenniük az ügy érdekében. A filmben a szerelem egyszerű, mint a pofon, vagy már alapból lehetetlen. Ha a tisztes özvegyember Claudia Shiffer ideálnőjét nevezi meg a vágy tárgyának, a német modell rögtön betoppan és felkínálja magát. Ha pedig azt gondoljuk, az angol akcentusra tapadnak majd az amerikai csajok, akkor rögtön egy csapat szőke bombázó repül rá a lúzernek tűnő úriemberre. Ártatlan vicc az egész, vághatnák rá a film rajongói, csak épp ezek a motívumok a legegyszerűbb sztereotípiák pozitív megerősítésén keresztül hasonló hazugságot ígérnek,
Nem kell megismerni a másikat, nem kell beszélgetni, ráhangolódni, időt tölteni vele, ha a külső oké, az már igazából szerelem. Curtisék tulajdonképpen a Tinder húspiacát előlegezik meg: a filmbeli író ugyan egy büdös szót sem tud váltani a portugál takarítónővel, de amikor az levetkőzik és megvillantja a tetkóját, az úriembernek hirtelen kedve támad nyelvet tanulni. Sőt, néhány lecke után fel is keresi a hölgyet és elgügyögnek egymásnak néhány mondatot, ami már maga a nagybetűs szerelem. Hasonló a helyzet a miniszterelnök és az asszisztensnő románcával, ebben az esetben a külső adottságokon felül (a) férfi annyit tud a nőről, hogy a munkásosztály szülötte és imád káromkodni, de ugyanez történik az egymást évekig távolról csodáló munkatársakkal vagy a kisfiúval, aki először akkor szól a neki tetsző lányhoz, amikor már a létező összes repülőtéri biztonsági szabályt áthágta.
“The ultimate romantic comedy” – mondja magáról a film és ez annyiban igaz, hogy egy olyan végpontja a műfajnak, ahonnan törvényszerűen nincs tovább. A film alapgondolata szerint a szerelem nem a másikkal való viszonyról, hanem csak és kizárólag magunkról, a saját vágyainkról és szorongásainkról szólna. Ha mi megtesszük azt a bizonyos lépést, kész, boldogok vagyunk. A másiknak nincs ráhatása a dolgokra, hisz csak a saját fantáziánk kivetülése, passzív illúzió, amit mi látunk bele. Egy futó szexuális kalandhoz elég lehet mindez, de többhöz aligha. Ez a társkereső appok és villámrandik logikája is: megkönnyítik az első lépést, de az igazi kapcsolatteremtés ettől nem lesz könnyebb.
Könnyedén kikövetkeztethető, milyen lenne az Igazából szerelem 2, ha az alkotók következetesen végiggondolnák az itt felvillantott viszonyokat. Csalódások, magány, önmarcangolás, az első részben elkövetett hibák rutinszerű ismétlése, vagy a felszínes kapcsolatok együgyű öröme. Többen úgy járnának, mint az itt látható házaspár, aki ahelyett, hogy megbeszélné a problémákat, inkább csendben szenved. Az író és a portugál takarítónő, a miniszterelnök és a titkárnő az egymással töltött idő alatt rájönnének, hogy valójában nincs sok közös bennük. Előfordulhat persze, hogy véletlenül egymás lelki társait találták meg és legyen úgy, de az esély statisztikailag elhanyagolható, ha alapból kimaradt az ismerkedési fázis. Míg a romantikus komédiák fentebb emlegetett pozitív példái közelebbről-távolabbról, konkrét vagy átvitt értelemben mindannyiunk számára ismerősek lehetnek, az Igazából szerelem világa émelyítően mesterséges, mint egy színezékkel teletömött mézeskalács szív. Két epizód kerüli el az film alapvető önellentmondását: a kiégett rocksztár és a manager évtizedes barátsága, illetve az órákig egymást gyömöszölő pucér dublőrök tétova ismerkedése mutat túl a villámként csapkodó szerelem morbid világán.
Az üresség teszi kimondottan keserűvé a filmet, amire a látszólagos boldogságtól ragyogó felszín csak rátesz egy lapáttal. Ha ez szándékos alkotói gesztus lenne, Curtisék minden idők leggonoszabb és legmaróbb szatíráját alkották volna meg. De így csak magukat leplezték le és akaratlanul is arról mesélnek, hogy amit és ahogyan állítanak a szerelemről, az nem kedves giccs, hanem alapvető hazugság. Úgyhogy hiába ismétlik újra és újra és tálalják kötelező karácsonyi klasszikusként, épp annyira szabad komolyan venni, mint a Reszkessetek betörőket!
Címkék: romkom, szerelem, vita
Partnereink
Micsoda szemét kritika!… Sajnos azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy elég jogos. :D
Én egyáltalán nem tartom jogosnak. A kiemelt példák jobbára helytállóak, de sok egyéb is van még ebben a sztoriban. Ott van az esküvői videós történet, évtizedes crush egy borzalmas hiányérzetet adó, mégis tiszteletre méltó lezárással. Ott van a beteg testvérrel rendelkező csaj és a munkatársa bimbózó románca. Az is sokéves ismerkedésen alapul. A gyerekek kedvéért egymás mellett maradó, a félrelépés után az újraszervezett bizalom felé elinduló házaspár mindennapi toposz, de nagyon igaz, és a műfajban ritkán vonultatják fel. Még a Claudia Schifferes kritika sem stimmel teljesen, ott nincs szó szerelemről, csak egy deus ex machina találkozásról, rengeteg romkomban találnak így párt az egyébként kidolgozatlan mellékszereplők, nincs ebben semmi kirívó. A gyerekszerelem meg gyerekszerelem. 3 ilyen is volt kölökkoromban. Szerintem a film a szituációba kerülés, a másikkal való megismerkedés mikéntjének széles spektrumát vonultatja fel, és egyáltalán nem emeli ki a tömegből a hűbelebalázs, hazug és felszínes kapcsolatokat per dramaturgiai mintákat.