A legszebb film, amit Cannes-ban láttam

Kovács Kata

2022/05/25

Az osztrák Marie Kreutzer tabusértőn személyes és intim életrajzi filmje formanyelvi eszközeivel is Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné enigmáját hangsúlyozza; a Corsage úgy építi Sissi mítoszát, hogy közben modernkori punk legendát farag belőle.

Kreutzer filmje vélhetően fogékony közönségre talál majd Magyarországon, hiszen hősét arról az Erzsébetről mintázta, aki éppen emberi mivoltának és esendőségének felmutatásával vált talán legszeretettebb, már-már felmagasztalt uralkodónkká. A Corsage pedig éppen ezen vonásait nagyítja fel, miközben a szuvenírokra felvésett Sissi-legendárium legnagyobb közhelyeit is olyan finoman és egyedien tálalja, hogy egyszerre érezzük úgy, egy ismeretlen uralkodónő életét tárja elénk, ugyanakkor, hogy a már unalomig ismert asszonyról valami váratlanul újat mutat – holott bizonyos motívumok (a címbeli míder, a tetoválás, a levágott haj, az ősfilmes reflexió) szintjén sokszor bántóan direkt, fő témái pedig olyan banálisak, hogy már Ernst Marischka 1955-ös, csodálatos giccsfilmjében is szerepeltek.

1877. Erzsébet betölti negyvenedik életévét. A monarchia hanyatlik, őt pedig még a saját orvosa sem rest arra emlékeztetni, hogy a legtöbb nőt pontosan ebben a korban szokta elérni a halál. A filmet íróként is jegyző Kreutzer nagyon világosan látta meg, hogy ebben a legelégedetlenebb, legsóvárabb és legreményvesztettebb pillanatában kell ábrázolnia Sissit, aki tizenhét éves kora óta van a trónon, s ez idő alatt mindent elvesztett: férje és gyerekei rajongását és annak a reményét, hogy a puszta reprezentáláson túl bármit letegyen az asztalra. Mint a legtöbb nagy, privát szemszögből elbeszélt nőközpontú történelmi film (lásd Coppola Marie Antoinette-jét vagy Larraín Spencerét) ez is egy olyan hőst választ magának, aki mind családi hátterét és neveltetését, mind saját természetét tekintve gyökeresen máshonnan indul, mint amit az uralkodói élet megkövetel. A róla szóló történetek alapján tudjuk, Erzsébet is nehezen találta helyét a palotában, feladata, valódi kötelezettsége és hivatása soha nem lett. Így a film fő akcióit is jelentő pótcselekvések, a rögeszmés testedzés és diétázás, a minél keskenyebbre fűzött derék megtartása, a földig omló haj gondozása, az utazgatás és a vad lovaglás jelentették legfőbb szórakozásait. Együttérzést is már csak az elesettek, háborús sérültek és bolondokházába zárt őrültek ébresztenek benne, és elkeseredetten keresi a kapcsolatot másokkal, talán nem véletlen, hogy a filmben gyakran láthatjuk különböző férfiak hálószobájában felbukkanni, hogy ilyen vagy olyan intimitást csikarjon ki tőlük. Ahogyan a film legjobban eltalált motívuma, az uralkodói dublőr is hangsúlyozza, a császárné nem más, mint egyszerű bábu, egy integető kéz, egy derékbőség és egy frizura.

A Corsage a Sofia Coppola-féle Marie Antoinette-el divatossá vált megközelítést választja: a radikális személyességet és a kosztümös életrajzi dráma eszköztárának felforgatását a főszereplő életérzésének kihangosítására használja. De itt az anakronisztikus elemek jóval csendesebben, észrevétlenebbül bukkanak fel, mint Coppola szertelen, játékos mozijában – Kreutzer még Sissi álomszerű halálát is úgy rendezi el, hogy alig jut eszünkbe, a történelemkönyvek lapjain másképp szerepel. Camille földöntúlian gyönyörű filmzenéje, az aléltan előadott Help Me Make It through the Night, de főképp a látványvilágból, díszletekből áradó dekadencia és a szinte mellékesen felbukkanó, oda nem illő elemek mind-mind az Erzsébetet körülvevő világ tünékenységét, valószerűtlenségét érzékeltetik, a színfalak mögötti terek benyomását keltő, kopottas folyosók, egymásra rakott székek (egy ott felejtett, műanyag felmosóvödör) az átmenetiséget, elidegenítettséget hangsúlyozzák. A monarchia csillogásának, a kornak tulajdonított pompának Kreutzer filmjében nincs helye, a málladozó falak, szétfoszló kárpitok, algás medencék, buja, gondozatlan kertek jobban illenek Erzsébet lelki tájához.

A Corsage ötlete a főszereplő Vicky Kriepstől származik, aki valójában inkább hátborzongató átlényegülést, mint színészi alakítást hajt végre. Kreutzer és Krieps úgy ábrázolják Erzsébet elszigeteltséget, kiéhezettségét, ridegségét és nárcizmusát, hogy közben mély empátiát ébresztenek iránta. Jó volt elmerülni melankolikus, törékeny világukban, a magyarul is többször megszólaló Vicky Krieps pedig annyira lenyűgözött, hogy délután be is ültem a következő filmjére, amiről itt fogok írni.