2015/04/07
Végiglapoztunk egy csodás kiadványt.
Megesik, hogy túl sokat kávézgató egyetemisták elég okosnak gondolják magukat ahhoz, hogy lapot alapítsanak, és a gondolat tetthez vezet. Nagy vonalakban így született meg a Prizma, és talán hasonlóan jöhetett létre a brit Little White Lies is, akikkel ízlésüket, felfogásukat, esztétikai elképzeléseiket tekintve amúgy is szellemi rokonságot vállalunk. Mi tavalyelőtt tanulmánykötetet adtunk ki néhány kedvenc rendezőnkről Korszakalkotók címen, ők tavaly álltak elő a színészi, rendezői vallomásokat összegyűjtő What I Love About Movies-zal, amely a borító tanúsága szerint egy sorozat nyitódarabja.
A nagyjából 200 oldalas, album formátumú kiadvány 50 filmes vallomását vonultatja fel, és a névsort böngészve rögtön feltűnik, hogy nem kizárólag sztár-státuszú alkotók (mint mondjuk Tarantino, Michael Fassbender és Juliette Binoche) és kultikus figurák (Gondry, Korine, Coenék), hanem a szakma néhány szűkebb körben ismert képviselője (Jia Zhangke, Walter Murch, Joanna Hogg) is lehetőséget kapott, az életkort tekintve is széles a merítés (Coppola mellett elfér Mia Wasikowska is), és bár a filmiparra jellemző férfidomancia ezen a köteten is rajta hagyta a nyomát, a megszólalók ötöde nő.
Az egyes idézeteket rövid, egy oldalas összefoglalók, karrier-áttekintések kísérik, amelyekből természetesen nem kapunk minden részletre kiterjedő képet az egyes alkotókról, a szövegek azonban többnyire verik egy-egy Wikipedia-bejegyzés színvonalát. Amennyire a szűk terjedelem engedi, a szerzők igyekeznek minél több információt átadni, elemezni és kontextust teremteni, sőt az írásoknak gyakorta még valamiféle stílusa is van, nem karótnyelt kritikusok száraz hasábjait kell olvasgatnunk.
A What I Love About Movies persze nem véletlenül album formátumú, a szövegekhez ugyanis teljes oldalas képek tartoznak: mindegyik más grafikus munkája, legtöbbször az adott filmes arcképe, esetenként valamilyen filmjelenet vagy kollázs. Az általában néhány színből álló rajzok összeválogatásánál érezhetően a változatosság vezérelte a szerkesztőket: a hagyományosabb portrék mellett találunk egészen elszállt, groteszk vagy akár szürreális műveket is. Némelyik grafikus megelégszik egy-egy ötlettel, valamilyen vonás megragadásával, többségében azonban fantáziadús, sőt akár kimondottan komplex, értelmezésre sarkalló (!) rajzokkal gazdagítják a kiadványt.
Magukkal a megszólalásokkal akkor járunk a legjobban, ha nem súlyos, filozófiai mélységű állításokat várunk a mozi természetéről: az egyes kijelentések néha olyanok, mintha átlagnézők nyilatkoznának a témában, ennyiben tehát a kötet nem okoskodó szakmabelieknek, hanem már-már mezei filmrajongóknak állítja be az interjúalanyokat. A központi kérdésre – hogy mit szeretnek a moziban – néhányan csak pár mondattal reagálnak, mások jobban elengedik magukat, és sokan egyszerűen azt a választ adják, hogy „más helyre visz”, „szeretem az eszképizmust”, „a filmek hasonlítanak az álmokra”. A szerkesztők azzal a szellemes húzással erősítik a vallomások élőbeszéd-jellegét, hogy bennehagynak a szövegekben sok mindent, amit mások lazán kihúznának: „ööö”-zést, „hát”-ozást, félbehagyott gondolatokat, a közhelyesség miatti szabadkozást.
Azért természetesen akadnak emlékezetesebb megszólalások is. Tsai Ming-Liang például arról beszél, hogy „Azt hisszük, a filmek az életet tükrözik, pedig valójában a belső életet, és szerintem a mozinak saját élete van”. Helen Mirren a moziélmény intimitását szereti: „Amikor filmet nézek, csak a vászon van és én”. Danny Boyle eltűnődik, vajon mit gondolna egy távoli bolygó lakója pszichológiai felépítésünkről, ha meglátná, hogy „Az emberek beülnek egy rakás idegennel egy sötét terembe, és azt nézik, ahogy önmaguk gigantikus másai csókolóznak, dugnak és bántják egymást”. Wes Anderson többek között azt mondja, „Olyan ez, mintha valaki elvarázsolna minket: mintha kivenne minket az életünkből, és valami teljesen más helyre rakna, ahová másképp nagyon nehezen juthatnánk el”.
Claire Denis-t a hiány vonja be a filmbe: „Én soha nem egy képen, hanem a vágáson keresztül lépek be egy filmbe. Szükségem van arra a hézagra, mindig azon keresztül jutok be”. Coenék egészen különleges sajátosságot ragadnak meg: „Az ebédet. Azok a szemétládák minden mást visszavehetnek, de ezt nem.” Személyes kedvencem Shane Carruth provokatív állítása: „Engem most az izgat legjobban a filmben, hogy szerintem még nem találta meg az igazi formáját. A filmek lehetnének sokkal kísérletezőbbek, sűrűbbek, líraibbak, zeneibbek. Remélem, elég ideig élek ahhoz, hogy ezt sikerüljön megvalósítanom”.
Nem valószínű, hogy az egy este végigolvasható What I Love About Movies revelatív felismerésekhez vezet minket a mozi természetével kapcsolatban, de nem is ez a célja: érezhetően filmrajongók készítették filmrajongóknak, akik karnyújtásnyi közelségben akarnak tudni egy kiadványt, amelyből kiderül, hogy ezek a széles körben tisztelt filmesek ugyanúgy bele vannak csavarodva a mozizásba, mint ők.
Címkék: könyvkritika
Partnereink
Szólj hozzá!