2011/12/14
Akit ejtett már rabul festmény, biztosan azon is elmerengett, milyen is lenne behatolni az adott mű világába. A vásznon kimerevített pillanat így továbbgördülhetne, és akár a figurák motivációi, a további sorsuk is kibontakozhatna előttünk. Ha jobban utánagondolunk, az iménti felvetésekkel tulajdonképp a mozi és a festészet igen elhanyagolt, közös határvidékére kalandoztunk. Azt az érzékeny drámai pontot ugyanis, amit a festő az ecsetével sűrít a képbe, a film egy igen sajátos narratív építkezéssel állítja elő: a festménybe feszített történet a mozgóképen kockáról-kockára bontakozik ki, elmesélve így azokat a háttérinformációkat is, melyeket a festő legfeljebb csak sejtetni képes. A lengyel Lech Majewski hasonló gondolatkísérletekkel játszik el, és megpróbálja a mozgókép nyelvén megfejteni azokat a stilisztikai és dramaturgiai megoldásokat, melyeket a 16. századi flamand mester, az idősebb Pieter Bruegel alkalmazott. Filmjében a festő egy kevéssé ismert képe, az Út a Kálváriára elevenedik meg – tényleg szó szerint.
Majewski nem a Derek Jarman vagy Peter Greenway fémjelezte festő-filmekben gondolkodott, hanem egy egészen új területre merészkedett. A The Mill and the Cross a festészet és a mozi sokkal merészebb szimbiózisára tesz kísérletet, és a megidézett művön keresztül nem a művészről vagy korról mesél, csak és kizárólag a megidézett festmény érdekli. Majewski behatol a képbe, és ott körbenéz. Megvizsgálja a legfontosabb figurákat, bejárja a mű által kijelölt helyszínt és ezzel mintegy párbeszédre invitálja a közel fél évezrede élt Bruegelt. A rendező a mozgókép nyelvén faggatja a festőt a képbe zárt vizuális ötleteiről, a létrejövő feszültség titkáról és az alkalmazott dramaturgiáról. A festmény pedig mesélni kezd.
A film egy feledhetetlen nyitóképpel indít. Azt hihetjük, valóban Bruegel csodálatos alkotását nézzük. Hirtelen azonban megmozdulnak a figurák, továbbgördülnek a szekerek, és a lovak is felnyerítenek – mi pedig nem hiszünk a szemünknek, olyan tökéletesen adja vissza a beállítás az eredeti festményt. Nehéz szavakba önteni a film vizuális erejét. Nemcsak az arcok, a jelmezek és a díszletek imitálják lenyűgözően az eredeti mű világát, de a színek és a világítás is hűen követi a németalföldi festő markáns festészeti stílusát. Az illúzió és a látvány hibátlan, lehetetlen eldönteni, hol találkoznak a valódi forgatási helyszínek és a digitális hátterek. Majewski operatőri teljesítménye igazán elképesztő: mesterien képes lefordítani a celluloidra Bruegel gyönyörű képi világát.
Nagy kár, hogy íróként és rendezőként ugyanez a bravúr már nem sikerül neki, és a lehengerlő felvételeket bántóan didaktikus párbeszédekkel és teljesen felesleges eszmefuttatásokkal terheli meg. Majewski mintha attól félne, a tiszta képiségen keresztül a közönség majd képtelen lesz megérteni azokat az alkotói megfontolásait, melyek miatt annyira fontosnak tartja az eredeti művet, hogy egy egész filmet szentel neki. Bruegellel ellentétben a rendező nem hagyja szabadon a látottak értelmezését: a főbb figurák kollázsszerű, dialógoktól mentes apróbb életképeit folyamatosan átszövik a festményről folytatott kioktató, gyakran igen lapos elmélkedései. Majewski néhol még a rossz emlékű tárlatvezetések vaskalaposabb hangulatait is megidézi, és szinte ránk erőlteti a keresztre feszítéssel kapcsolatos társadalomkritikus metaforák vitatható megfejtéseit is.
Való igaz, Bruegel az ábrázolt mitologikus és bibliai történeteket mindig társadalmi allegóriaként használta. A jelenetek megmunkálása nála éppen ezért vált annyira újszerűvé, hiszen a témáit nemcsak korabeli környezetbe ülteti, de a hangsúlyt egyenesen a hétköznapi emberekre, a tulajdonképpeni mellékszereplőkre helyezte. Bruegel ismerte az akkoriban uralkodóvá váló reneszánsz törekvéseket is, de vélhetően tudatosan fordult szembe velük. Művészetében a táj és az ember megbonthatatlan egységbe kerül, a tulajdonképpeni történések pedig belevesznek a mindennapjaikat élő falusiak és parasztok népes csoportjaiba. Bruegel humorral és együttérzéssel fordult a közemberek ideáktól mentes világához.
Míg azonban Bruegel művészi programját finoman elrejtette a műveibe, Majewski sajnos a festőt alakító Rutger Hauer, illetve a mecénást megformáló Michael York szájába adja az elnagyolt művészettörténeti és esztétikai fejtegetéseit. Az önmagért beszélő, a néző aktív befogadói magatartását kívánó erőteljes vizualitás mellett a rendező magyarázni kezdi a kép kompozícióját, a lehetséges társadalmi áthallásokat és flamand festő vélt vagy valós metaforáit. Így azonban nemcsak a remek operatőri teljesítménye alól húzza ki a talajt, de a festővel folytatott párbeszédből is a kisiskolás képértelmezések szintjére süllyed.
A The Mill and the Cross legnagyobb ellentmondása tehát a látvány és a dramaturgia között feszül. A vizualitás eszközeivel Majewski méltó módon képes feldolgozni Bruegel művészetét, a narráció szintjén azonban kiütéssel győz a festő. Gondolatébresztő végeredmény, hiszen Bruegel egyetlen képpel többet mond, mint amire Majewski a számtalan kockával képes. Félsiker tehát a film, de még így is egy hiánypótló, érdekes és mindenképpen figyelemre méltó munka. A lengyel alkotó nem tudott maradéktalanul a festménybe lépni – de legalább megpróbálta.
Címkék: adaptáció, filmelemzés, filmkritika
Partnereink
nagyon érdekes