Hamis nosztalgia (Martin Scorsese: A leleményes Hugo)

Huber Zoltán

2012/03/02

A filmipar egyre látványosabban keresi a túlélés és megújulás lehetőségeit, és az ígéretesnek tűnő próbálkozásokat a kritika és a szakma is biztató tapsviharral, illetve aranyfényű szobrocskák egész sorával jutalmazza. Komoly jelzésértékkel bír, hogy az év végi toplistákon, valamint az ilyenkor esedékes rangos díjátadókon legtöbbször egy némafilmmel (The Artist – A némafilmes), egy kísérleti mozgóképbe oltott midcult alkotással (Az élet fája), illetve a mozi csecsemőkora előtt tisztelgő, háromdimenziós mesefilmmel (A leleményes Hugo) találkozhatunk. Scorsese munkája valódi önbizalom-növelő tréning Hollywood számára, hiszen nemcsak a mozi örök csodáját propagálja, de megkísérel hidat verni a Georges Méliès fémjelezte illuzionista fantázia, illetve a számítógépes trükkökkel megtámogatott 3D technológia közé.

A bevallottan mozibolond direktor imponáló lelkesedéssel idézi meg a mozgókép születését, elismétli a legfontosabb némafilmes képsorokat (A vonat érkezésétől egészen Harold Lloyd legendás óramutatós jelenetéig), miközben egy-egy ikonikus képsor vagy jelenet erejéig a francia film későbbi klasszikusai (Vigo, Renoir, Clair) előtt is fejet hajt. A legmélyebb tisztelettel mégis Méliès emlékének adózik, hiszen nemcsak a fogalmazásmód szellemisége, de maga a történet is hűen követi (majd kiszínezi) a nagy francia bűvész-rendező kacskaringós életét. A nagy elődök szimpatikus megidézésével azonban Scorsese önmagát leplezi le: hiába az aprólékosan kidolgozott díszletek, hiába a dinamikus kamerakezelés, ha az izgalmas mese hiányában a vágyott illúzió valahogy végül mégsem jön össze. A leleményes Hugo újabb bizonyítéka annak, hogy a pénz és a technika önmagában nem pótolhatja a szárnyaló képzelet varázsát, amivel az említett klasszikusok a mai napig magukkal tudják ragadni a közönséget.

Scorsese mindent megtesz a lehengerlő látvány érdekében, a hatalmas távolságokat átfogó, minden lehetséges irányába elmozgó daruzások és kocsizások, illetve a képsík és a kamera közé zsúfolt, izgő-mozgó díszletelemek kiemelik ugyan a térélményt, de komolyabb újdonságértékkel nem szolgálnak. Scorsese Méliès-féle szemfényvesztésre tör, de nem a francia direktor által kitalált, egyszerű és kreatív trükköket gondolja tovább (mint például Michel Gondry), hanem a mozgás, a pixel és a 3D erejében bízik. Scorsese látványvilága ezért gyakran nehézkes és mesterkélt – Méliès könnyed, játékos zsenialitását megközelíteni sem tudja. A varázslat létrejöttéhez nemcsak a sziporkázó képi ötletek, de a kellően izgalmas történet, a szerethető hősök, az átélhető és fantáziadús mese is hiányoznak.

Scorsese nosztalgikus moziszeretetét filmes idézetek egész sora közvetíti, a közönség egy része azonban nem feltétlenül érti majd az utalásokat. Számukra a sztorinak kellene közvetítenie a mozgókép csodáját, a valós és kitalált eseményekből gyúrt fordulatok azonban nem képesek erre. Brian Selznick regénye nem eléggé erős alapanyag, nemcsak a hamiskás pátosz és az idegesítően lapos Párizs-sztereotípiák zavaróak, de a Méliès élettörténete köré szőtt történet is kifejezetten közhelyes és érdektelen. Az élet sokkal jobb drámaíró, mint Selznick: míg a nagy francia direktor valóban elképesztő dolgokat élt át, addig az árva kisfiú és a robot meséje kizárólag az unalomig ismert, fárasztó panelekből épül fel. Hihetetlen, de Méliès tényleg kénytelen volt eladni a filmjeit cipősarok-nyersanyagnak, és a későbbi rajongói valóban a Gare Montparnasse egyik játékboltjában találtak rá – a forgatókönyv azonban nem tudja kiaknázni a figurában rejlő lehetőségeket. A francia művész karaktere sajnos kifejezetten sekélyes marad, a történtek elképzelt felfedezőjeként felépített Hugo pedig a sablonból kivágott mesehősök táborát gyarapítja. A látvány ideig-óráig elfedi ugyan a feszültség, a fantázia és a sodró mese hiányát, a csillogó felszín azonban nem tudja elrejteni a látottak üres modorosságát.

A leleményes Hugo egészen fura, már-már skizofrén helyzetben mutatja a rendezőt is, aki a megszállott filmkészítés, a sziporkázó trükkök és a kézműves eszközök diadalát egy nagyköltségvetésű, stúdiókonform, és iparilag steril munkával ünnepli. A film végeredményben Scorsese alkotói pályáját is remekül szimbolizálja: az igazi Méliès sorsa, és az itt látható, idealizált és idealizált és multiplex-kompatibilis történet ugyanúgy viszonyul egymáshoz, mint a rendező fiatalkori és mostani énje. Szomorú látni, hogy az egykori lázadó, a nagyvárosi erőszak, a bűn és bűnhődés és a hit mozgóképes krónikása oly erősen vágyott az Oscar fémjelezte, „hivatalos” Hollywood elismerésére, hogy öntörvényű filmművészből fokozatosan vált biztos kezű iparossá. A leleményes Hugóval egyenesen a Spielberg által mostanság üresen hagyott, nagynevű sikerkovács pozícióját célozza meg. Bár filmje valóban felvillant még valamit a rendező régi egyéniségéből és lelkesedéséből, Scorsese elsősorban mégis biztosra megy, azaz a mindent elsöprő látványra, a bevált formulákra, a szakmai rutinjára épít. Olyan ez, mint amikor a multimilliomos informatikai cégvezető próbál úgy tenni, mintha még mindig ugyanaz a farmerkabátos kezdő lenne, aki a garázsban bütykölget. Ez a hamiskás nosztalgia valahol érthető, de mégsem több kínos szépelgésnél.

Címkék: filmkritika, gyerekfilm, Scorsese, szerzőiség