A gonosz ezer arca – Mocsok

Mega Sára

2013/10/28

A magyar mozik két hete játsszák Jon S. Baird második játékfilmjét, a Mocskot, mely a Trainspotting óta az első Irvine Welsh adaptáció, amit az író, a közönség, és a kritikusok jelentős része is osztatlan lelkesedéssel fogadott. Bár a regény magyar nyelven egyelőre nem olvasható, annak, aki veszi a fáradságot, és átrágja magát a skót szleng legjavával teletűzdelt angol szövegen, talán nem lesz meglepő, hogy a megfilmesíthetetlennek aposztrofált alapanyag miért csak 15 év után talált gazdára. Welsh eredetije ugyanis eleve három elbeszélő segítségével tárja elénk Bruce Robertson nyomozó történetet, akik közül az egyik a főhős bélrendszerében élősködő galandféreg. A regény összetett narrációs struktúrája azonban csak az egyik az adaptációt nehezítő körülmények közül. A producereket és befektetőket ennél jobban aggasztotta a címéhez hű irodalmi szöveg, melynek szerves része a befogadóban keltett undor és a főszereplővel szemben érzett, szánalommal vegyes megvetés. Ezzel magyarázható, hogy a film producereinek harminc fölé rúgó listáján az író, a rendező és a főszereplő neve egyaránt megtalálható.

A Trainspotting, Welsh 1993-as regénye és a három évvel később készült, Danny Boyle nevével fémjelzett filmadaptáció kéz a kézben hozták az elismerést a két brit fenegyereknek. Saját szakterületükön az író és a rendező a ’90-es évek brit kultúrájának első számú kedvence lett – a Thatcher kormányzását követő, optimizmussal átitatott Cool Britannia-korszak underground irányzata mintegy a bibliájának tekintette a leith-i léhűtők történetét. A Trainspotting sikerének árnyéka rávetült Welsh további műveinek mozgóképes feldolgozásaira, melyek közel sem értek el akkora népszerűséget, mint kultikus elődjük. Az 1998-as The Acid House kendőzetlen, „szöveghű” brutalitásával verte ki a biztosítékot kritikusoknál, nézőknél egyaránt, míg a három évvel későbbi Ecstasy – a Trainspotting gyenge kivitelezésű utánérzése – szinte el sem érte a nagyközönség ingerküszöbét. Jon S. Baird a nem túl jó kilátások ellenére nyerte el forgatókönyvével Welsh teljes körű támogatását, és egy középszerű életrajzi filmmel a háta mögött vágott bele a Mocsok megfilmesítésébe.

A Mocsok mozisikerének titkát sokan – persze nem alaptalanul – James McAvoy briliáns alakításával fogják magyarázni, de mielőtt belefognánk Glasgow reménységének méltatásába, vessünk egy pillantást a rendezői koncepció egyik meghatározó szegmensére, a regény és filmes megvalósítása közti különbségekre. A Filth olvasójában felmerülhet a kérdés: ha az Acid House durva jeleneteit nem bírta a nézők gyomra, akkor mit fognak szólni a Robertson nyomozó körme alól kipárolgó állott seggszaghoz, ami átjárja az irodalmi szöveget? Ezzel a problémával Baird is szembesült, és biztos kézzel húzta ki a gyomorforgató részeket a forgatókönyvből, gyakorlatilag teljesen száműzve az undor hatásmechanizmusát a befogadót érő ingerek közül, amire pedig a Welsh-szöveg jócskán épített. Ez a változtatás közrejátszott a főszereplő figuráját érintő részleges átalakulásban is, ami alapvetően befolyásolta a történet befogadásának lehetőségeit. A regénybeli Bruce Robertson annyira alávaló, hogy bár az egyik köztes narrátor segítségével megérthetjük a karakter démonizálódásának közvetlen okait, ez legfeljebb szánalmat ébreszt az olvasóban, együttérzést nem. Ugyanakkor a nyomozó mozgóképes manifesztációja sokkal emberibb arcot fest az ördög földi helytartójának, akinek egy angyali teremtés a sorozatos kegyetlenkedések után még a megváltás lehetőségét is felkínálja. A regény központi retorikai alakzatát, a halmozást (Robertson nyomozó tisztátalanságának epizodikus sorolását) a filmben háttérbe szorítja a stilisztikai változatosság, ami határozottan jót tesz a komor hangulatú alapanyagnak.

Ez az elbeszélést érintő változás az adaptáció kritikus pontja, hiszen Baird egyedül itt nyúlt bele úgy Welsh szövegébe, hogy az az egész műre kiható módosulást eredményezett. Egyes jelenetek és mellékszereplők kihagyásával a rendező könnyített az alaptörténet sűrű szövetén, és a megmaradt elemekből nyerte ki a Mocsok esszenciáját. Ez még olyan kompromisszumok mellett is megvalósulhatott, mint a bélféreg-narrátor kényszerű száműzése a történetből, ami együtt járt a főszereplő gyermekkorára vonatkozó mélylélektani háttérelemzések kihúzásával. Ehhez kellett az a rendezői elképzelés, ami az elbeszélés hangulatvilágát és Bruce Robertson figuráját is időnként bátran kimozdította a tisztán drámai vonalvezetésből. Ennek elsődleges forrása a film kíméletlen fekete humora, ami legtöbbször hősünk gátlástalan életvitelét szemlélteti. A negatív fejlődéstörténet állomásait olyan groteszk epizódok szolgáltatják, mint például a karácsonyi faszfénymásolás vagy a hamburgi vöröslámpás negyedbeli ámokfutás, és ebben az infernális szórakoztatásban rendre megvillan a velejéig romlott nyomozó mentális állapotának hanyatlása.

A Mocsok legtöbbet kritizált epizódja az utolsó, váltakozó montázsban kiteljesedő jelenetsor, melyben a film egy olyan emelkedett, már-már patetikus hangvételt üt meg, amely nagyon élesen elüt az addigi, fekete humorban tobzódó stílustól. A Radiohead agyonhasznált himnusza, McAvoy egyenruhás ünnepélyessége, Eddie Marsan zavart, rövidlátó pislantásai más kontextusban talán hatásvadász giccsparádénak tűnnének, de ennyi obszcén és keserű poén után az utolsó jelenet egyszerűen csak felemelő.

Nem maradt más hátra, mint hogy lerójuk tiszteletünket a színészek, legfőképpen persze James McAvoy bravúros alakítása előtt, ami nélkül a Mocsok eddig tárgyalt erényei érvényüket vesztenék. A skót színész megdöbbentő hitelességgel alakítja a sokat megélt, korrupt, drogfüggő és szexista zsarut, de az igazi bravúr az, hogy képes együttérzést kiváltani a velejéig romlott antihős iránt. Felejtsük el az összehasonlítgatást a Trainspottinggal, a Mocsok nem lesz korszakalkotó kultfilm, de ha megbecsüljük erőlködés nélküli humorát, finoman adagolt érzelmességét, garantáltan jól fogunk szórakozni.

Címkék: adaptáció, mocsok