2013/12/20
Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen filmet néznek szívesen a gyerekek vagy milyen film való a gyerekeknek, a gyermeki gondolkodás és a személyiségfejlődés sajátosságaiból kell kiindulnunk. Előtte azonban nem kerülhetjük meg, hogy röviden megvilágítsuk pszichológiai szempontból a műalkotás és a befogadó viszonyát. Természetesen ezt a kérdéskört is le kell szűkítenünk. Mivel a film hagyományosan narratív műfaj, és eredeti kérdésünk szempontjából kitüntetett jelentősége van a műalkotás témájának, a műalkotás-befogadó viszonyt a téma szempontjából fogjuk megvizsgálni.
Azt, hogy mi egy műalkotás témája, nem könnyű meghatározni, mivel ugyanaz a szöveg egyes olvasóknak a szerelemről, másoknak a teljesítményről, megint másoknak a hősiességről szólhat. Egyes irodalmárok ezért megelégszenek azzal a definícióval, hogy az irodalmi mű témája olyan találkozási pont, ahol az irodalmi szöveg más – irodalmi és nem irodalmi – szövegekkel találkozik. Mások azt hangsúlyozzák, hogy még a legabszurdabb fikciós szövegnek is van kapcsolata a valósággal, vagyis a művészi szövegek témái hidat képeznek a fikció és a valóság között. Fikció és valóság témában rejlő kapcsolatából számunkra most az az érdekes, hogy a művészi fikció szembesül a befogadói személyiség valóságos szükségleteivel. Ahogy azt a pszichoanalitikus szerzők megfogalmazzák, az irodalmi témáknak összhangban kell lenniük a befogadó identitás témáival, ami nem csak azt jelenti, hogy a szöveg egy, az olvasó számára fontos és érdekes témát dolgoz fel, hanem azt is, hogy ezt az olvasó igényeivel, törekvéseivel, szükségleteivel összhangban teszi.
Egy nagyszabású, Németországban elvégzett vizsgálatban óvodás gyerekek médiahasználatát tanulmányozták. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a televíziós műsorok, mesék, képeskönyvek és zenekazetták választásában, illetve a kiválasztott darabokkal való foglalkozásban (a befogadásban) milyen szerepet játszanak a gyerekek aktuális élethelyzetéből fakadó vágyak és fantáziák. A kutatók több éven át figyelték családi környezetben, hogy mit és hogyan néznek, olvasnak vagy hallgatnak a gyerekek. Az eredményeket egy eset rövid ismertetésével szemléltethetjük.
Krisztián a vizsgálat kezdetén négy éves és kilenc hónapos, meglehetősen szorongó gyerek volt. A megfigyelések alatt gyakran volt szemtelen az édesanyjával, és gyakran ellenkezett vele. Alkalmanként csínytevéseivel dicsekedett. A kutatók Krisztián fő témáját „A saját erőbe vetett bizalom és a korábbi szorongás” közötti ellentmondásként írták le. Krisztián hatodik születésnapjára Maurice Sendak Ahol a vadak várnak című képeskönyvét kapta ajándékba. A könyv egy óvodás kisfiú, Miska kalandjait meséli el. Miska az egyik este sokat rosszalkodik, ezért anyukája vacsora nélkül küldi ágyba. Álmában a vadak országába kerül, ahol a vadak királya lesz. Amikor haza akar térni, a vadak nem akarják elengedni, és meg akarják enni őt. Végül csónakjával sikerül elmenekülnie és visszatérnie a valóságba. A mese egy olyan kisgyerek ambivalens helyzetét mutatja be, aki az iskoláskor küszöbén függetleníteni szeretné magát az anyától, ugyanakkor, legalább is átmenetileg, élvezni szeretné az anyai gondoskodás nyújtotta biztonságot.
Az ajándék átvétele után Krisztián nem foglalkozott a könyvvel, inkább a többi ajándékát mutogatta a kutatóknak. A következő látogatás alkalmával a kutatókkal együtt kezdte olvasni a könyvet, és hosszan beszélt a tartalmával kapcsolatos érzéseiről, egyebek között arról, hogy mennyire fél a vadak állkapcsaitól és fogaitól. Legjobban az az oldal tetszett neki, ahol Miska hazaindul a vadak birodalmából.
A kutatók által diagnosztizált élettéma és a könyv témája találkoztak egymással. Mindkettő az anyával szembeni lázadás, illetve az anyai szeretetre és gondoskodásra való igény közötti ambivalenciáról szól. És ahogy Miska ingázik csónakjával a gyerekszoba és vadak birodalma között, úgy viselkedett a későbbiekben Krisztián a könyvvel kapcsolatban. Időről időre elővette, néhány oldalt elolvasott, letette majd újra elővette.
A könyv iránti vonzalmához az is hozzájárult, hogy az olvasási helyzet is egybecsengett az olvasott tartalommal. Az anya jelenléte olyan védelmező keretet kínált, amelyben olvasás közben elengedhette lázadó fantáziáit abban a biztos tudatban, hogy a történetnek jó vége lesz.
Bruno Bettelheim magyarul is megjelent kitűnő, A mese bűvölete avagy a bontakozó gyermeki lélek című könyvében számtalan példán keresztül mutatja be, hogy a gonosz boszorkány, a hétfejű sárkány, a nagymamát felfaló farkas a gyermeki fantázia kivetülései. Félelmetesek, agresszívak, mint ahogy a gyermeki fantáziában is egyszerre van ott a szülők elvesztésétől való félelem és a szülőkkel szemben érzett agresszió. A mese a maga biztonságos kereteivel és a jó befejezéssel alkalmat ad arra a gyermeknek, hogy fantáziáit feldolgozza.
Amit a meséről elmondtunk, érvényes a mesefilmek témáira is. A film esetében azonban egy fontos formai sajátosságról is szólni kell, ami ismét csak fikció és valóság viszonyával kapcsolatos. Ehhez nagy vonalakban be kell mutatnunk a gyermeki gondolkodás néhány jellemzőjét.
A gyermek nem tesz különbséget élő és élettelen között, gondolatban átlelkesíti az élettelen dolgokat: érzésekkel, emberi gondolatokkal ruházza fel őket. Nem különbözet meg természetesen létező és ember által létrehozott tárgyakat – úgy gondolja, hogy mindent, például az égitesteket is, az emberek csinálták. A világ dolgainak megítélésében a gyerekek nagyon egyszerűen járnak el. Csak kétféle értékítélettel dolgoznak: jó és rossz. A kisgyerekek az álmokat és a gondolatokat anyagszerűnek hiszik, olyasvalaminek, mint aminek közvetlen hatása lehet saját vagy mások életére. A gyerekek valósága és a mesék valósága, a fantázia és a valóság közötti határ bizonytalan.
A fejlődésben kiemelkedően fontos folyamat a külső és a belső valóság biztos megkülönböztetésének kialakulása. A kisgyerekeknél a lelki valóság alakulásában viszonylag jól megkülönböztethető működési módokat lehet elkülöníteni egymástól, és ezek a valóságkezelési módok sajátos jellemzőkkel bírnak. A mindennapi tapasztalataikat az a szubjektív érzés hatja át, hogy a lelki valóság és a külső valóság közvetlen kapcsolatban vannak egymással, látszat és valóság nem különböznek egymástól, a fantáziák és a külvilág közvetlen hatással vannak egymásra. A gyerek gondolataiban „megbújó” boszorkány vagy szörny a sötét konyhában maga a valóság. Gondolat és tett sem válik el egymástól. Ez a működés sokszor zavarba ejtő és félelemkeltő. A „mintha”-játék által létrehozott helyzetekben viszont a belső valóság olyan zárt világ, amelynek semmilyen kapcsolata sincs a külső valósággal. A mintha-mód tehát a külső valóság felfüggesztése, kizárása. Ha egy kisgyerekkel olyan játékot játszunk, amiben legyőzhet bennünket, például társasjátékot, és – gyakran némi kis szabálymódosítással – rendre le is győz, akkor hogyan adunk hangot a vesztes szomorúságának? Úgy csinálunk, mintha elszomorodnánk, sőt „sírhatunk” is, vagyis kissé eltúlzottan, mintegy megjelölve – láthatóvá, hallhatóvá téve, hogy valójában nem sírunk – tesszük ezt. A kisgyerek ilyenkor kuncog, nevet, mert átélheti a saját ügyességét, csalafintaságát, a felülkerekedés örömét. Ha valóban, igazából sírnánk, nagyon megrémülne és semmi örömet nem találna abban, hogy ezt a játékot ő nyerte. A sírást imitáló szülő nem valóságos szereplő, hanem egy játék szereplője, a gyerek játékban kibontakozó érzései és gondolatai viszont valódiak.
Négy-ötéves korú gyerekek már tudják és értik, hogy a külső és belső valóság egymáshoz kapcsolódnak, de lényeges eltérések alapján különbözőnek is látja és tapasztalja őket. E képesség megszilárdulása révén a külső és belső valóság a továbbiakban már nem válik szét teljesen egymástól, de nem is felelnek meg teljesen egymásnak.
A határátlépés a gyerekirodalomban és filmekben általában álom révén történik vagy valamilyen varázslat eredménye. Mindkettőben fontos, hogy visszafordítható: felébredünk, vagy a varázslatot próbatételek által megtörhetjük. A próbatételek igen fontos elemek a gyerekeknek szóló történetekben, a hősök pedig akkor elérhetőek a számukra, ha gyerekszerűek.
A kisgyerekek fejlődésében nagyon fontos, hogy a valóságot és a mintha-mód valóságát megkülönböztetve tapasztalják, még pedig úgy, hogy ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. A túl tökéletes, élethű figurák éppen ezt a különválasztást teszik lehetetlenné, illetve rontják el. Azok a mesék és filmek, amelyek figyelmen kívül hagyják a gyerekek ezen életkori jellegzetességeit, nehezen találnak utat a gyermeki befogadóhoz.
A filmnek az írott meséhez képest van egy további sajátossága, amit a fentebb elmondottak fényében szintén figyelembe kell venni. A film anyagszerűségénél fogva sajátos valóságtartalommal vagy valóságképzettel rendelkezik. Ami filmen megjelenik, azt a képzetet kelti, hogy valóságosan megtörtént. A animációs- és rajzfilmek (valamint a bábszínház) pontosan ezt a valószerűséget távolítja el. Azt a valószerűséget, amely felfokozza a történet félelemkeltő hatását, és kevés teret enged a gyermeki fantázia kibontakozásának.
A mesefilmet úgy kell elképzelnünk, mint ami a gyermeket egy képzelt térbe vezeti, a valósághoz képest egy képzelt valóságsíkot, a „mintha” vagy a fikció valóságát hozza létre. A két valóság között a 4-5 évesek már könnyen közlekednek. Szóbeli mese vagy játék esetén, ha a mesemondó, vagy az együtt játszó felnőtt egy gesztussal, mimikával, hanghordozással jelzi, hogy ami most következik, az nem a megszokott környezetben zajlik, a gyerek tudja, hogy most nem a valóságos, hanem a lehetséges (bármi lehetséges) világába lép. A 4-5 éves gyerek már szívesen lép át a rendkívüliség közegébe, könnyen közlekedik a saját valósága és a csodavilág között. A beállítódásnak ez a váltása azt jelenti, hogy a gyerek egy másik tudatszintre lép. A két valóság közötti határ viszonylagos stabilitása lehetővé teszi a gyerek számára, hogy az illúzió feszültsége valódi örömforrássá váljon. A gyereknek ugyanakkor tapasztalata lesz arról, hogy saját emlékképeit, vágyait és érzéseit más összefüggésbe is lehet helyezni, és lehetséges azokat másképp is átélni. A mesefilm élvezetéhez ezért szorosan hozzátartoznak a keretek. A szülő, a gondozó biztonságot nyújtó jelenléte, a gesztusok és folyamatos jelzések, hogy ami a filmen történik, az nem maga a valóság, hanem a képzelet világa.
Egy gyereknek a moziból azzal az érzéssel kell kijönni – akkor jó egy film gyerekszemmel –, hogy bárhogy állnak most a dolgok, a változás és a változtatás lehetséges. Van jóvátétel és elfogadás.
—–
A szöveg eredetileg a Prizma ötödik lapszámában jelent meg, aminek nagy része „a gyerekfilmek félelmetes világával” foglalkozik.
Címkék: gyerekfilm, jonze, pszichológia
Partnereink
Szólj hozzá!