2015/06/10
Madárcsontú veréblány, piszoárba okádó gyereksztár, feminista Tommy Lee Jones és a meztelen Scarlett Johansson – 2014 filmekben erős év volt, úgyhogy érdemes rá kissé megkésve is emlékezni.
Bár mondjuk a tavalyira se panaszkodtam. Az akkori listámat most végigböngészve az a benyomásom, hogy a filmek átlagszínvonala nagyjából megegyezik az ideivel, az előző évben mégis négy retinaszaggató remekmű is a listára került: a The Master, az Antiviral, a Leviathan – mármint a halászos dokumentumfilm – és a Post Tenebras Lux.
Érzésem szerint idén csak két olyan kaliberű alkotás szerepel a listámon, amely akár egy megtekintés után is menthetetlenül bekúszik a bőrünk alá, és úgy beépül a személyiségünkbe, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy újra és újra magának követeli a gondolatainkat. Tíz film következik, ami 2014-ben ledöntött a lábamról és/vagy felemelt a csillagokhoz (bármit is jelentsen ez).
Egyre többször érzem úgy, hogy nem érdemes olyan filmet megnézni, amiről nagyjából tudjuk, mit fog nyújtani. És általában a marketing elég sokat elárul egy adott filmről, kivéve a történet csavarjait. Sokkal érdekesebb úgy filmet nézni, hogy fogalmunk sincs, milyen műfajú, hangvételű lesz, amit látni fogunk. Épp erre épül az utóbbi években angolszász területen baromi sikeres projekt, a Secret Cinema, ami lényegében egy olyan filmklub, ahol nem árulják el a filmet. Jól értsük ezt: ott tartunk, hogy azért fizetnek nézők, hogy NE tudják, milyen filmre vesznek jegyet.
A Bird People című filmről nagyjából semmit sem tudtam, amikor megnéztem, és külön érdekes volt, hogy később sem árulta el magát. A film kábé húszpercenként új irányt vesz, totálisan kiszámíthatatlanul, mégis magabiztosan halad előre, elrugaszkodik egy rideg midlife crisis dráma talapzatáról, elsuhan egy kis bergmani lélekmarcangolás mellett, kilendül egy mágikus realista tanmese irányába, hogy aztán egy melodráma lehetőségét villantsa fel.
Elég annyit mondani róla, hogy a főszereplő egy pánikrohamokkal küzdő fiatal üzletember és egy chipsmorzsát szemezgető, beszélő veréb, aki valójában a szálloda szobalánya.
A legérdekesebb dokumentumfilmeket mostanában egy Harvardon működő antropológusműhely, a Sensory Etnography Lab készíti. Tevékenységüket nem is filmezésnek, hanem tudományos munkának tekintik, mégis filmfesztiválokon tarolnak velük. Az ipari halászatot elképesztő érzéki gazdagsággal bemutató Leviathanról például tavaly ezt írtuk:
„Folyamatosan a kamerákba fröccsen a tengervíz, a halvér, a mocskos fémhálók szinte nekünk ütődnek. A halászok rutinszerűen végzett mozdulatait az absztrakcióig feszített közelségből látjuk, ahogy a fedélzeten összegyűlt vízen le-föl hánykolódó haldögöket vagy az ott portyázó madarakat is. A Leviathan rendezői a lírai dokumentumfilm hagyományát egészen új irányba vitték el, ügyesen felismerve a más mozgóképes közegben használt technikában rejlő lehetőségét.”
Ebben a műhelyben készült el a Manakamana, amelynek középpontjában egy nepáli hindu templomot Cheresszel és Chitwannal összekötő, mintegy 2,7 km-es felvonó áll. A film borzasztó egyszerű elvet követ: beülünk a helyiekkel egy-egy tízperces utazásra a kabinba – nincs vágás, párbeszéd is alig, így van idő alaposan megvizsgálni ezeket a különleges arcokat és a háttérben elsuhanó gyönyörű tájat.
Kattog-zakatol a felvonó a drótpályát tartó daruknál, ami még jobban segíti a meditáció elmélyülését: a Manakammanát nem lehet csak úgy megnézni,
A Lavina hasonlóan őszinte, mint Bergman Jelenetek egy házasságból című filmje, nem véletlen, hogy utóbbi bemutatása után Svédországban megnőtt a válások száma, Östlund síparadicsomi pokoljárását pedig több kritikus párkapcsolat-romboló lélekboncolásként írta le. A fiatal svéd rendező mesterien bánik nézőjével:
Kegyetlen és mesteri játszmát űznek a házasok egymással, csak úgy, mint a film a nézőkkel – emlékezzünk például arra a ravasz jelenetre, amiben a szerencsétlen férj és családapa a hütte teraszán napozva elhiszi magáról, hogy ő a hegy legjobb pasija – fél percig. Külön gyönyörű, hogy a kiábrándulások sorozata nem hócsuszamláshoz, síbalesethez vagy bármilyen más, a feszültséget feloldó tragédiához vezet, hanem ellenkezőleg: egy új, az előzőnél mélyebb és őszintébb bizalom megteremtéséhez.
Gyönyörű melankolikus film a zenészsorsról és ezen keresztül egy nagyon fontos témáról, amihez mindannyiunknak van köze, mégis elég ritkán készítenek róla filmet: vagyis a sikertelenségről. És itt nem a világcsúcsról éppen lecsúszó élsportoló, nem a második helyre szorult maratoni futó, és nem az első menetben padlót fogó bokszoló sikertelenségéről van szó.
A Coen-testvérek szivarbarna tónusú, kimérten hömpölygő filmje olyan keresetlen és őszinte, mint egy mollhetes akkord: sugárzik belőle a bánat, nem lehet menekülni a hatása alól. A kérdés csak az, hogy az akkordkör végén minden kezdődik-e elölről, hogy örökké ismétlődjön, vagy Coenék filmje valamennyire mégis igazságot szolgáltat, azzal, hogy megénekli Llewy Davis sorsát – a zenészét, akit a kutya se ismert.
Lars von Trier szórakozott összegző műve olyan fontos motívumokkal gazdagítja az életművet, mint a folyami horgászat, ennél többet nem is kellene mondanunk róla. Azt hiszem, a film nem írta bele magát olyan markánsan a filmtörténetbe, mint az azt megelőző marketinghadjárat a marketingtörténelembe, de ezzel együtt Trier nem okoz csalódást.
Öröm nézni, ahogy ugrál a teljes idiotizmus és a tarkovszkiji komolyság, paródia és forradalmi hevület, szitkomhangulat és felfokozott stilizáció között, és az a pofátlan tréfa, ami a film zárlatát adja, egyenes vérlázító!
A legfontosabb történés alatt elsötétül a kép, nem látunk semmit. Lehet, hogy a film címében és a plakátokon szereplő zárójelek között tényleg nincs semmi?
Vessetek a korai Cronenberg porontyai közé, de én a Cosmopolist is bírtam. De az is biztos, hogy az öregedő biohorrormester csak a Térkép a csillagokkal mutatta ki igazán a foga fehérjét, és ha már így alakult, jól beleharapott Hollywoodba, hogy Julianne Moore-t egy aranyszoborral intézze el. Ahogy kritikánkban Mega Sára írta meg pontos szavakkal:
„A kedvenc alakításunk ebben a moziban mégis az újonc Evan Birdé (vele eddig legfeljebb a tévéképernyőn találkozhattunk), aki a Justin Bieber-jelenségre emlékeztető Benjie megformálója. Míg a legtöbb karakter gyakran karikaturisztikusan, elnagyolva ábrázolt, az ő figurája egyszerre nagyon groteszk és emberi.
Ő az esszenciája a sztárkultusz legijesztőbb vonásainak – koraérettség, empátiára való képtelenség, torzult világkép és értékrend, általános fásultság, érzelmi kiüresedés – mindez egy 13 éves gyerek tekintetébe sűrítve. Nem sokan képesek farkasszemet nézni ezzel a jelenséggel. Cronenberg a kevesek egyike.”
A tónál, vagyis a tó egy eldugott, a családbarát strandtól távol eső partján pucéran, szétvetett lábbal, férfiak napoznak ernyedten. Általában egyedül érkeznek, néha párban, néha ketten kézen fogva a bokrok mögé sétálnak. Ami nudista pihenésnek látszik, valójában bonyolult játék, amelynek lényege a test felvonultatása, a tér felosztása, a tekintetetek finom, de egyértelmű párbeszéde, a távolságok kimérése, majd folyamatos újrarendezése:
Guiraudie biztos kézzel, hibátlanul építi fel a drámát, a kevés eseményt jól osztja el a filmben, a feszültség minden perccel nő. Eredeti módon gyúrja szerves egésszé a thriller-elemeket, a melegpornó bizonyos toposzait és a minimalista művészfilmes stílust. Leggyümölcsözőbb rendezői megoldása az, hogy a teljes sztorit egy helyszínen tartja: a film minden pillanata ott zajlik, ahol nincsenek társadalmi normák, hagyományos szerepminták, hétköznapi problémák, ahova azért járnak a férfiak, hogy öltözékükkel együtt megszabaduljanak kötöttségeiktől, a morális gátaktól.
A film igazi főszereplőjévé ezzel a tópart válik, amely egyszerre a bukolikus idill és a fenyegetettség, a bűn és a vér helye; a tópart, ahol a festőien naiv natúra és a késztetéseit vesztébe rohanva is követő emberi természet ölelkezik össze.
A feszes szerkezetű posztapokaliptikus road movie cselekménye lassan és méltóságteljesen vonul, képi világa hipnotikus, soundtrackje nagyon beránt, és Pattinson olyan zseniális benne, hogy tulajdonképpen ellopja a show-t nemcsak Guy Pierce, de az ausztrál rendező elől is.
Abban a jelenetben váltam végérvényesen Pattinson és a film rajongójává, amikor a félkegyelmű, túlmozgásos srác egyedül ücsörög az autójában, bömböl a film koszos-poros Mad Max-világától teljesen idegen sláger, Keril Hilsontól a Pretty Girl Rock, a fiú bólogat a zenére és hamiskásan énekel:
Tommy Lee Jones már a Melquiades Estrada három temetésével gyanússá vált. Ám akkor még azt lehetett mondani: nabumm, egyszer sikerült az öreg medvének, egy mocskos westernt minden kiöregedő hollywoodi férfiszínész össze tud hozni.
Csak aztán jött a The Homesman, és egyértelmű vált: Tommy Lee Jones színészként sem volt rossz soha, de rendezőként egyenesen fenomenális. A The Homesman a legintenzívebb filmélmények egyike az utóbbi évekből, ami egymagában kinevetteti a western megújítására tett legtöbb kísérletet és Clint Eastwood jó pár filmjét.
Nagy húzás, hogy a Melquiades Estrada után Jones háttérbe tolja ezt a karaktert, és létrehozza női ellenpárját, akit Hilary Swank alakít. A sztori annyi, hogy ő, vagyis a férj nélkül élő, ezért kiközösített Mary Bee Cudy felajánlja, hogy a falu három hisztérikus nőjét biztonságos helyre szállítja, útközben pedig összeakad egy messziről jött férfivel, akit épphogy leszed a bitófáról. A férfi cserébe elkíséri őket, és akárhogy ellenkezik, idővel közel kerül Bee Cudyhoz és az őrült nőkhöz is. Egy biztos: ilyen brutális feminista westernt még nem láttál, főleg nem egy öreg hollywoodi színész rendezésében.
Elképesztő mozgóképművészeti horrorhaiku az emberi újjászületés fájdalmáról és arról a feketeségről, ami csak akkor válik láthatóvá, ha közelről egy másik ember szemébe nézel. A film már csak azért is zseniális, mert központi szerepet játszik benne a tumorarcú Adam Pearson, aki a Scarlett Johansson bőrébe bújt idegen lényt ébreszti rá az emberi lényeg mibenlétére.
A film hátralevő része már csak levonja a következtetéseket:
Ezt most nem fogjuk eldönteni. Mindenesetre kevés film dolgozott ki ilyen szuggesztív vizualitású szimbolikát az utóbbi években.
Címkék: évértekelő
Partnereink
Szigorú, de igazságos. http://t.co/xfJLKO2f4F