Így ver át az IMDb – 11 botrányosan alulértékelt film

Lichter Péter

2015/08/26

Tudom, hogy az IMDb pontozását a legkevésbé sem szabad komolyan venni, de azért ami sok az sok.

A széles tömegek, konkrétan 60 millió regisztrált szavazó által használt IMDb sokunk számára fontos adatbázisként szolgál. Cikk- és tanulmányíráshoz kiválóan használható forrás, tele fontos adattal és kereszthivatkozással. (Én mostanság már abba a bűnbe is gyakran belecsúszok, hogy filmnézés közben keresek rá a huszadik mellékszereplőre, hogy vajon hol is láttam korábban, miért is olyan ismerős a feje. Ezért nem szabad netes laptopon filmet nézni.)

Könnyen esik az ember abba a kísértésbe, hogy az itt található pontozást kész ténynek vegye. Hiszen egyes filmek esetében több ezer, tízezer vagy százezer szavazó nem tévedhet, igaz?

Az is közhelyes megállapítás már manapság, hogy pont a hatalmas számú szavazó miatt hajlamos az IMDb felértékelni a középszert és látványosan alacsonyan pontozni a kísérletezést. (Az ínyenc cinéfil közönség által futtatott MUBI például fordítva működik.)

Mindent elmond a rendszerről, hogy az IMDb legmagasabban értékelt filmje A remény rabjai. (Nem mintha bajom lenne Darabont filmjével, teljesen rendben lévő, érzelmes-iparos munka. De tipikusan olyan film, aminek inkább a „méltatlanul elfeledett filmek a 90-es évekből” listákon kéne szerepelnie.)

Az időutazó neje

Szóval vannak bajok az IMDb-vel dögivel, meg persze a filmek pontozásával is úgy általában – de ha már itt vannak ezek a számok, akkor beszéljünk róluk. Számomra az IMDb legnagyobb hazugsága az Időutazó felesége 7.1-es értékelése volt. Az a film egy retina- és agyellenes merénylettel ért fel, esküszöm Ed Wood jobb munkát adott volna ki a kezéből, ha valaki felkéri egy romantikus filmre. De most nem a túlértékelt filmek megszámlálhatatlan tömegéről szeretnék beszélni, hanem a botrányosan alulértékelt remekművekről.

Íme a lista, a legalacsonyabb pontszámútól a legmagasabbig:

Harmony Korine: Spring Breakers – 5.3

Korine szinte minden filmje mocskosul alacsonyan pontozott az IMDb-n, nem véletlenül: ő most a legeredetibb hangú amerikai filmrendező az ezredfordulón felbukkant új hullámból. A Spring Breakers avantgárd érzékenységgel működteti az MTV neon/pop esztétikáját, zseniális, vicces és tényleg,

de tényleg lírai.

Andrew Dominik: Killing Them Softly – 6.2

Az új-zélandi Andrew Dominik korunk nagy műfaji megújítója. A hosszú című westernje, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford minden idők egyik legszebb filmje, minden értelemben. Dominik emelt a téten és a gengszterfilm műfajához is hozzányúlt: tulajdonképpen egy Antonioni-filmet rendezett, miközben mindenki Tarantinót várt.

Éppen a minimalizmusa, a lassúsága, az atmoszférája miatt szuper ez a film.

És James Gandolfini miatt, aki bergmani mélységet ad a szakadt tapló gengszter karakterének.

Jonathan Glazer: Születés – 6.0 / Under the skin: 6.3

Érthetetlen, hogy Glazert miért utálja ennyire az IMDb népe. Vagy hát nyilván érthető: ő is a tömegfilmes zsánerek anti-tömegfilmes kifordításával játszik. Talán itt van a kulcs az IMDb logikájához: minél inkább szabálykövetőbb valami, annál jobb.

Mindkét filmje hátborzongató, eredeti és rendkívül finoman kidolgozott, a nagy elődje és inspirációs forrása, Stanley Kubrick is megpaskolná a vállát.

Steven Soderbergh: Ocean’s Twelve – 6.4

OCEAN’S TWELVE, George Clooney, Elliott Gould, Brad Pitt, Don Cheadle, 2004, (c) Warner Brothers/courtesy Everett Collection

Soderbergh is a nem IMDb-kompatibilis figurák közé tartozik, legtöbb filmje 7.0 alatt van, teljesen méltatlanul. Az Ocean’s Twelve egy laza, önreflektív és vagány folytatás, ami nem ragaszkodott a görcsösen élére csiszolt forgatókönyvhöz,

inkább a színészek improvizációjára és a menő hangulatra épített.

Én speciel ezt jobban szeretem, mint az első részt.

David Gordon Green: Prince Avalanche – Texas hercege– 6.4

Gordon Green szerintem az új Soderbergh: ő is egy tehetséges műfaji és formai kaméleon. (Vannak visszatérő motívumai, de összességében elég változatos az életműve.) Leginkább ezt a finom, lírai, európai vonalat érzi, a Prince Avalanche pedig ennek a kiváló példája.

Lassan poroszkál előre a kétsoros történet, de nagyon jók a karakterek, a hangulata, az egész abszurd, gyakran szürreális világa, szóval olyan mint egy régi Forman-film.

Nyilván nem lehet kicentizve modellezni a forgatókönyvét, nem jönnek menetrendszerűen a fordulatok, katarzisok és karakterfejlődést előidéző felismerések, ezért nem is szerette az IMDb népe.

Sofia Coppola: Marie Antoinette – 6.4

Nem vagyok a kosztümös filmek nagy barátja, valahogy mindig kellemes álomba ringatnak a rizsporos parókák és rokokó jelmezek. De Coppola képes volt ébren tartani ezzel a minden ízében vagány, dekadens és frivol mozgóképes mignonnal. És neki sikerült az, ami Ridley Scott fiának nem: a kortárs könnyűzene kimondottan feldobta a filmet.

Plusz Lance Acord képei Edgar Degas impresszionizmusát idézik.

Terrence Malick: Az Új Világ – 6.7 / Az élet fája – 6.7

Malick alul pontozása érint a legérzékenyebben. (Ez a filmpontozás már csak ilyen műfaj, mindig kihozza az embert a sodrából.) Az élet fája minden ragadós ezoterikus elszállása ellenére számomra az elmúlt évek egyik legmarandóbb moziélménye  volt: Malick minden túlpörgetett érzelmességével együtt hihetetlenül érzi a filmnyelvet. Az Új Világ is magán viseli a Mester visszatérő hibáit – vagyis a giccshatáron való egyensúlyozás veszélyét, amibe pl. a To the Wonder simán, csont nélkül beleesett, átlendülve az önparódia misztikus határán – viszont ebben a kosztümös filmben nagyon sokat hozzáad a történelmi világ felépítéséhez és átéléséhez Malick impresszionizmusa.

Ahogy a kamera körbejárja az indiánok táborát vagy a telepesek erődítményét, az egészen lélegzetelállító.

(Ezt a formai hajlékonyságot és impresszionista realizmust várom titokban Alejandro González Iñárritu télen kijövő DiCapriós westernjétől.)

Werner Herzog: Mocskos zsaru – New Orleans utcáin – 6.7

Herzog nem semmi figura, az egyik példaképem. Huszonévesen megcsinálta a saját cégét, alig volt harminc, amikor már a dzsungel mélyén forgatta a ma már klasszikusként jegyzett Aguirre, Isten haragja című monumentális/pszichedelikus kosztümös filmjét. A hatvanas években induló német új hullám tagjai közül csak ő tudta minden évtizedben újra feltalálni magát. (A dokumentumfilmjei iszonyatosan erősek, plusz ahogy a recsegős német akcentusával narrálja őket, az külön rohadt vicces. Megannyi halálhörgés visszhangzott a filmgeekek között, amikor Herzog újrafilmesítette Abel Ferrara klasszikusát – szerintem nagyon jó lett az eredmény: végre Nicolas Cage megkapta az ő ripacs túlpörgésének adekvát szerepet. Ez a széteső, önironikus és elszállt film az egyik legjobb a kései Herzogok közül.

A leguános vízióktól pedig sírva röhögök, még mindig. Herzog meglátta Nicolas Cage leguánságát.

Spike Jonze: Ahol a vadak várnak – 6.8

Vannak tényleg teljesen érthetetlenül alulértékelt filmek az IMDb-n. Amiket sehogy nem tudok megmagyarázni. (Az eddig felsoroltaknál az eredetiség/bizarrság/kényelmetlenség-faktor kilengésének tulajdonítottam a kirekesztettséget.) De itt? Ez egy teljesen kerek, kimondottan melegszívű mesefilm, gyönyörű képekkel, nagyon tehetséges főszereplővel, cuki szőrmók lényekkel. Mi a halál kell még az IMDb szavazónak?

Talán az volt a para, hogy kimondottan nem gyerekfilmről van szó. Lehet, hogy sokan azért pontozták alul Spike Jonze mesterművét, mert amikor a 6 éves kisdedük depressziós rohamot kapott a filmtől.

Melyik filmet hagytam ki? Wenders Millió dolláros hoteljét, Besson Metróját, Van Sant Majd’ megdöglik érte című remekét.

UPDATE (2015.08.28.)

Szörfölve a neten találtam még egy botrányosan jó filmet, ami 6.4 (hat egész négy !!!!) pontot kapott:

David Michôd The Rover című minimalista poszt-apokaliptikus balladája. Ha előbb kapcsolok, akkor biztos, hogy a lista kiemelkedő helyére teszem. Ez a lassan hömpölygő, gyönyörűen fényképezett film elegánsan tálalja a zsánertől elvárt nyomasztást, közben olyan feszültséget tud teremteni egy-egy jelenetben, hogy attól a néző lekaparja a combjáról a bőrt. Guy Pierce mindig jó, de ami a sokkolóan meglepő, hogy Robert Pattinson szinte lejátssza a vászonról.

Egyszerű koncepciójú, zsigereket összerántó atmoszférájú lírai remekmű.

És a sort lehetne folytatni.

Címkék: IMDb, Lista