fear-and-loathing

Jegyzet

Így ver át a Rotten Tomatoes – 5 szuper film, amit utáltak a kritikusok

Lichter Péter

2015/11/20

Egy újabb filmes adatbázis vakfoltjaira világítunk rá.

Az előző bejegyzésemet folytatva egy gyors, kritikus pillantást vetek az egyik legmegbízhatóbb filmes adatbázisra, a Rotten Tomatoes-ra.

A Rotten lényegében az IMDb-hez hasonlóan egy gigantikus méretű filmes adatbázis, ahol a filmeket a felhasználók és a kritikusok pontozásai alapján értékelik: ez a kétarcúság emeli szerintem az oldalt az IMDb fölé.

Tomatoes

Nem mintha a kritikusok okosabbak lennének a filmrajongó tízezreknél, de ha már elkezdünk filmeket műkorcsolya módjára pontozni, akkor az amatőr pontozók (nézők) mellé igenis hasznos lehet beemelni a professzionális pontozók véleményét is.

Ez a pontozós, rangsorolós műfaj mindig erősen megkérdőjelezhető lesz, akár Roger Ebert, akár kétszázezer filmrajongó által adott értékelést nézünk: a filmek nem versenylovak, nem kutyakiállításon futtatott uszkárok. Tudom, ez banális közhely, a félreértés elkerülése végett írom ezeket le megint:

a játék, a saját személyes “pontjaimmal” való összehasonlítás kedvéért viszont jó móka ezekkel a számokkal foglalkozni.

Szóval a Rotten Tomatoes a leginkább megbízható oldal, főleg a hivatalos kritikák szemlézése miatt érdemes olvasgatni, így például retrospektíve tudunk régebbi filmek recepcióján mosolyogni. Vagyis a Rotten csak nagyon ritka esetekben ver át, no meg persze az “átverési küszöbe” is mindenkinek máshol van. Engem az IMDb jobban át tud ejteni, – az ominózus Időutazó felesége volt a legnagyobb büntetésem eddig, amit azért néztem meg, mert 7.0 felett volt az értékelése, de az izé maximum 2.1-et ért nálam –

 azért a Rotten-en is akadnak furcsaságok.

Íme:

Die Hard 3. (1995) – kritikusok: 51% közönség: 83%

diehard3b

Hát igen, itt ütközik ki minden listázás és pontozás mélységes (és nyilvánvaló) szubjektivitása: ez fáj nekem a legjobban, szinte meghasad a szívem, amikor arra a zöld pacára pillantok az 51% mellett. Hogyan lehettek ennyire vakok és hülyék a kritikusok anno, hogy ezt a remekművet, a kilencvenes évek meghatározó, definitív és megkerülhetetlen csodáját “rohadt paradicsomnak” értékeljék.

Ez jobban fáj, mintha a saját filmemre kaptam volna alacsony pontozást. (Itt meg kell jegyezni, hogy kapott már filmem 5 alatti pontot az IMDb-n, a Kritikus tömegen pedig vannak olyan munkáim, amik egyenesen Ed Wood, Uwe Boll és Stan Brakhage mellett említődnek a pontozások alapján, amire speciel még büszke is vagyok.

Az egy más kérdés, hogy a Kritikus tömeg színvonalában és relevanciájában nem értékesebb a Színes RTV-nél, össze se lehet hasonlítani a Rotten-nel vagy az IMDb-vel.)

Szóval visszatérve a zseniális John McTiernan örök klasszikusára: a Rotten itt hihetetlenül alulértékelt egy filmtörténeti csodát. Nem is tudok okosabbat írni ennél, feltörtek bennem az indulatok, iszom egy kávét. Aki még emiatt a pontozás miatt nem látta volna ezt a filmet, az azonnal nézze meg, akár munkaidőben, a kirúgást megkockáztatva.

Félelem és reszketés Las Vegasban (1998) – kritikusok: 49% közönség: 90% / Tideland (2006) kritikusok: 29% közönség: 64%

fear-and-loathing-in-las-vegas

Terry Gilliam az egyik legszélsőségesebben értékelt, igazi szeretem+gyűlölöm rendező. (Én inkább szeretem, csak ritkán gyűlölöm.) Ezért a filmjeit is szélsőségesen értékelik. Érdekes, hogy a az IMDb-hez hasonlóan a Rotten-en is megfigyelhető az alacsony értékeléseknél az a visszatérő motívum, hogy a kísérletező, nehezen besorolható és a határokat feszegető filmeket pontozzák alacsonyan.

(És a horrort.)

Pedig azt gondolnád, hogy a sznob, Didi-Huberman-t olvasó elszállt bölcsész kritikusok fogják zabálni a lilaködös baromságokat, de nem: pont Gilliam filmjei azok, amiket a közönség jobban szeretett, mint a kritikusok – holott ezek elszállt, szabálytalan, nehezen szerethető művészfilmek.

A Félelem és reszketés esetében iszonyatosan szélesre nyílt az olló, miközben itt nem egy könnyed, lekerekített és szabályos Clint Eastwood-filmről beszélünk, hanem egy keményvonalas elszállásról – a kritikusok mégis húzták a szájukat. A Tideland esetében még hangosabban kiálltottak bukást – itt a közönség is kicsit megborult, de még mindig jobban szerette – ez azért érthető:

Gilliam-nek ez az egyik legkeményebb, de egyben legszebb filmje.

Emlékszem, teljesen bekészültem a furcsa, szorongásos-látomásos költőiségétől, amikor először láttam moziban – annak idején, a csodálatos 2006-os, 2007-es szezonban ilyen belevaló, extrémen szerzői csemegéket hoztak be a forgalmazók, manapság már egy Stallone-filmet nem mernek vállalni, olcsó DCP-kópia ide, még olcsóbb DCP-kópia oda. Mindenki beszari őskonzervatív lett.

Édes vízi élet (2004) – kritikusok: 56% közönség: 82%

02

Elég bizarr látni, hogy Wes Andersonnal is van olyan filmje, ami zöld pacát kapott a Rottenen szemlézett kritikusoktól. Arról a Wes Andersonról beszélünk, aki Berlinbe, Cannes-ba meg Velencébe lassan úgy viszi a filmjeit, mint mások a gyereket az uszodába, és akinek akkora kultusza van a hipszter bölcsészek között, hogy gyakorlatilag a Tumblr az ő filmjeivel van kitapétázva. De az Édes vízi élet esetében visszatér a jó öreg axiománk, a

“minden-szar-ami-kicsit-más-vagy-nehezebben-emészthetőbb-mint-az-átlag-művész-középszer” szabály.

Igen, ez Anderson legfurcsább, leglassabb, leginkább széttartóbb, vagyis (magához képest) legexperimtálisabb filmje. Vagyis akkor büdös a kritikusoknak. Személy szerint ez az egyik a kedvencem tőle, ahogy a piros sapkáikkal rohangálnak Bill Murray idióta természetfilmesei, az egyszerűen csodálatos. Ja, és a zenék! Meg azok a totálképek a félbevágott hajóról!

Margot az esküvőn (2007) – kritikusok: 52%, közönség: 40%

no-that-was-our-dad

Ez az első film a listámról, amit mindenki utált: gyűlölték a kritikusok, a nézők meg egyenesen Uwe Boll-t meg Brakhage-et kiáltottak. Pedig Noah Baumbach nem egy megvetett rendező, sőt: a Tintahal és a bálna, meg a Frances Ha kimondottan szeretett filmek voltak, a nézők is, a kritikusok is oda voltak. Akkor mi volt a baj a Margot-val? Ott van benne Nicole Kidman, aki iszonyatosat alakít. Ott van az idióta Jack Black, végre egy életszagú idióta-szerepben. És ott van a mindig csodálatos Jennifer Jason Leigh.

Családi dráma, szuperül megírt dialógok, értelmiségi parák, tengerparti, őszi táj, egzisztencialista merengés, fakó fények, mi kell még ezeknek a rohadék kritikusoknak?

A para valószínűleg a lassúsággal, a meghatározhatatlan, kissé modernista, bizarr stílussal magyarázható, éppen ami miatt különleges lesz a film: nyugtalanító, zavarba ejtő és elgondolkodtató. Aki szerette Baumbachtól a Greenberget, az ezt is szeretni fogja, mert ez is egy rohadt jó film.

Utolsó akcióhős (1993) – kritikusok: 37% közönség: 40%

last-action-hero-528bea9b7a314

Lehet, hogy itt megint kidomborodik a személyes, kamaszkori filmélmények hatása, de nem tudom elhinni, hogy ezt az akcióklasszikust, ezt a posztmodern remekművet ennyire alacsonyan értékeljék. A maga idejében iszonyatosat bukott a film, a kritikusok is utálták, lám, a nézők is fújolnak. Nem tudom eldönteni, hogy miért, hiszen ez egy igazi műfajtudatos, kifejezetten okos akcióvígjáték, amiben Schwarzenegger először csinált saját ikonjából paródiát, sőt, magából a nyolcvanas évek akciófilmjein viccelődik, valami kedves és végig önreflektív melankóliával. Lehet, hogy én is egy olyan hülyegyerek voltam, mint a film főszereplője, aki egy mágikus mozijegy segítségével belekerül az imádott akciófilmje világába, de ez a 37% méltatlan ehhez a filmhez.

 

 

 

 

 

 

Címke: ,