2020/06/08
Wakaliwood teljes fegyverzetben ront rá Hollywoodra.
„Azáltal, hogy kizökkentik a már létező médiatartalmak jól ismert jelentéseit és hangsúlyait, [a ju jitsu taktikák] új irányokba terelik a kreatív energiákat, így a kulturális egymásra hatások olyan új terét hozzák létre, amelyet már nem a dominancia és az alárendeltség ellentétpólusai határoznak meg. (…) Azt feltételezzük, hogy minden uralmi rendszer falán át lehet «szivárogni», a cél pedig, hogy ezek a szivárgások áradássá terebélyesedjenek.”
Ella Shohat – Robert Stam: Unthinking Eurocentrism (saját fordítás)
A világjárvány kijózanító pofont adott az online filmnézés népszerűvé válása miatt amúgy is egyre inkább sarokba szorított nemzetközi filmfesztiváloknak. Az egymás után lemondott, elhalasztott vagy az internetre száműzött A-kategóriás események szervezői válaszként nagyjából az idei cannes-i filmfesztivál tervezett időpontjában indítottak el egy gesztusértékű YouTube-os vetítéssorozatot, melynek a We Are One: A Global Film Festival nevet adták. A névben ígért globális összetartás elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a program a világon bárhonnan elérhető és ingyen streamelhető, a videóablak melletti adománygyűjtéssel pedig járványellenes erőfeszítéseket lehet támogatni. Maga a felhozatal azonban első ránézésre leginkább a jól megszokott nemzetközi mustrák negatív lenyomatának tűnik: a nagyjátékfilmek közül gyakorlatilag hiányoznak az észak-amerikai és európai darabok, ellenben feltűnően sok afrikai munka kapott helyet.
Ez a szelekció a gyakorlatban valószínűleg a filmjogokkal magyarázható: olyan filmeket lehet világszerte ingyen elérhetővé tenni, amelyek forgalmazási jogai nem keltek el a nemzetközi piacon. Ugyanakkor éppen emiatt mutathatja meg a We Are One egy olyan alternatív nemzetközi filmkultúra profilját, amelyet nem a szokásos kánonképző reflexek és anyagi motivációk szerveznek. Ha nem az unásig ismert nyugati dominanciájú művészfilmvilág és a gigantikus büdzsével megtámogatott blockbusterek uralják a horizontot, akkor megpillanthatunk a globális kultúra reflektorfényén kívül eső helyi történeteket és az elbeszélői sémákkal kicsit kreatívabban bánó alkotókat is. Pontosan ilyen reveláció az ugandai Nabwana IGG és rendezése, a Crazy World is.
A Crazy World az első képkockáitól kezdve szédítő lendülettel és invenciózus játékossággal forgat fel mindent, amit fikcióról és dokumentumról, akcióról és drámáról, domináns és alárendelt kultúráról gondolunk. A torontói filmfesztivál éjféli műsorsávjában már levetített munkában egymás után sorjáznak a lehengerlő fizikai mutatványok, a sokkoló erőszak képei, a találó ritmusban elejtett poénok, az érzelmes családi jelenetek és a megmosolyogtató számítógépes trükkök, miközben végső soron egy aktivista filmet látunk, melynek egy adott pontján feltűnik egy felhívás, ami a helyi gyerekrablások és az illegális gyerekkereskedelem elleni küzdelemre szólít fel.
Szinte észrevétlenül alakul át a nézőket üdvözlő kezdőképsor, majd a kalózkodástól elriasztó ironikus kikacsintás egy olyan rétegzett akciófilmmé, mely maga is megtartja a képernyő két oldalát összekötő párbeszédet. Így bár minden kung-fu rúgás és málladozó épületfal gyomorba markolóan valódi, minden mozzanat egyben idézet, performansz, önmaga paródiája is.
A cselekmény szerint az elvetemült Tiger Maffia és vezetője, a kisnövésű, de hiperagresszív Mr. Big könyörtelenül rabol el ártatlan gyerekeket, többek között a korábbi kommandós, Dauda Bisaso lányát. Hosszú csatározások után a leleményes és a harcművészetekben is járatos gyerekek, illetve az ugyancsak talpraesett szülők közreműködésével sikerül legyőzni a gonosztevőket és újra egyesíteni a családokat, azonban a gyerekrablások ezután sem szűnnek meg.
A nemzetközi közönség egyszerre érezheti, hogy a Crazy World bűnös szórakozást nyújt neki, együttérzést követel tőle és kéjes vigyorral vezeti meg. Az emberéletet semmibe vevő maffiaszervezet története és a gyereküket elvesztő családok tragédiái elkerülhetetlenül irányítják a figyelmet a látott közeg kiszolgáltatottságára és a készítés körülményeit is befolyásoló nyomorra (a Vice magazin 2015-ös wakaliwoodi stúdiólátogatása például arról számol be, hogy az alkotóközösség vezetője egy olyan házban lakik és készíti a filmjeit, melyben nincs vezetékes víz, az áramszolgáltatás pedig az egész kerületben teljesen megbízhatatlan). A Crazy World mégis magabiztosan szembe röhögi azt a fajta nyugati sajnálatot, amely megerősíti a kényelmesen szórakozó néző és az „egzotikus szegénységben” élő szereplők, illetve készítők közötti távolságot. Sodró tempója, látványos párharcai és ragyogó humora valóban nagyon szórakoztatóvá teszi, miközben a műfajt, a hangnemet és a valóságszinteket illetően is állandó bizonytalanságot kelt.
A Crazy World az ugandai főváros egyik szegénynegyedében, Wakaligában berendezett Wakaliwood terméke, ami a nyugati akciófilmek és a keleti harcművészeti filmek kettős bűvöletében készíti hibrid mozgóképeit. Ennek megfelelően a stúdió kézműves technológiát használó munkáiban Rambo és a Terminátor sajátos helyi változatai vonulnak fel a Jackie Chan és Bruce Lee-féle harcművészeket idéző figurákkal karöltve a bádoghordókból összehegeszett rendőrbódékban és a pocsolyákkal tagolt földutakon. Ezek a széttartó elemek és kulturális tartalmak úgy alkotnak újszerű esztétikai minőséget Nabwana IGG munkáiban, hogy arra a logikus kohézió és az öntudatosan a néző orra alá dörgölt össze nem illés egyszerre jellemző. A Crazy World (és a stúdió YouTube-csatornáján elérhető előzményfilmjei) egyszer komolyan veszik a helyi akciófilmes hősöket és cselekményvariánsokat, máskor (vagy még inkább ugyanakkor) ironikusan kommentálják és paródia tárgyává teszik ezeket. Nagy gondot fordítanak a látványos és komoly fizikai teljesítményeket bemutató verekedésekre, de ezeket túlhangsúlyozott, patetikus zenei aláfestéssel, low-budget képi effektusokkal és az eseményeket egyszer távolságtartással, máskor beleéléssel kommentáló narrátorral egészítik ki.
A Vice stúdiólátogatása Wakaliwoodban
Ez utóbbi a Crazy World talán legszembeötlőbb komikus hatáskeltő eleme, egyben a valóságszintek között szabadon közlekedő elbeszélés (ami felváltva szólítja meg a nézőt és lép ki-be a fiktív sztori keretein) elsőszámú eszköze. A helyi közönségnek gyártott darabok után Wakaliwood futószalagjáról már a nemzetközi színtéren is elérhető filmek is kikerültek, melyeket VJ Emmie angol nyelvű narrációi kísérnek. A VJ ebben az esetben a „video joker” rövidítése, ami a már idézett Vice-cikk szerint az ugandai mozgóképfogyasztási hagyományokból eredő szerepkör: a külföldi műsorokat illetve sportközvetítéseket ugyanis errefelé egy kiválasztott helyi kommentátor közvetítette a képernyő köré gyűlt közönségnek. A Wakaliwood-filmek narrációja valóban ilyen funkciót tölt be: a szereplők és helyszínek ismertetésével felidézi a némafilmes korszakban elterjedt szóbeli cselekménymagyarázást, túláradó érzelmeivel és a küzdelmek alatti szurkolásával pedig a sportkommentátorokat is eszünkbe juttathatja. Ráadásul a nyugati és távol-keleti motívumok „ugandai változatainak” emlegetésével és az általa „ugandai valóságnak” nevezett világba tett kirándulás idegenvezetésével nemcsak kibeszél a filmből, hanem újfent a helyi sztori és a nemzetközi nézők között ingázik: pusztító nélkülözésről tudósít, mégis görbe tükröt tart az erre kívülről rátekintő közönségnek és bizarr reklámszlogenekkel is bombázza őt („Arra születtél, hogy ezt lásd!”).
A Crazy World ráadásul a történet motívumaiban is megismétli a nézőpontok közötti ingázást, illetve az „igaz” perspektíva megkérdőjelezését: miután ugyanis Dauda Bisasót a prológusban meglövik a gyerekrabló maffiózók, nincstelen bolondként tűnik fel később. Az ugyanakkor korántsem egyértelmű, hogy önkéntes száműzetésében valóban megőrült-e és ő „helyes” fénytörésben látja-e az eseményeket. A jelzésértékű, műanyagpalackokból összetákolt távcső motívuma és a képen is feltűnő, távcsőkeretet imitáló maszkolási technika is felhívja a figyelmet a tisztánlátás és a különböző nézőpontok problematikájára, ami a film luganda nyelvű alcímében (Ki az őrült?) szó szerint is megjelenik. A Wakaliwood-munkák ugyanúgy feltűnnek a legrosszabb filmeket listázó internetes felületeken, ahogy a legnevesebb művészfilmes szemléken. A Crazy World egyszerre nézhető olcsó, logikátlan, mindenféle hatást rossz ízléssel egymásra halmozó őrültségként, illetve a globális kulturális tér hatalmi egyenlőtlenségeire és ebben saját maga kedvezőtlen helyzetére éleslátóan reflektáló darabként.
Ahogy a szabadságukért harcoló gyerekek és az őket visszakövetelő szülők, úgy – Shohat és Stam mottónak választott soraival összecsengve – Wakaliwood YouTube-on nézhető akciófilmjei maguk is teljes fegyverzetben harcolnak a kétpólusú kulturális alá-fölé rendeltség feloldása és árnyaltabbá tétele érdekében. Eltérő forrású kifejezőeszközökhöz és műfajokhoz nyúlnak a kung-fu harcoktól a börleszkig és a gyerekfilmig, de elemeire bontják, eltorzítják és újraalkotják ezeket, míg végül a saját céljaikra is használhatók lesznek. Nabwana IGG hibridjének egyik főhőse Bruce U, „az ugandai Bruce Lee”, a főcímében a klasszikus Hollywood egyik évtizedes összekacsintása, a Wilhelm Scream hallatszik, és a film egy pontján a helyi viszonyokat ismerő exkommandós szereplő egyszerűen szemétkupacnak álcázza magát.
A Crazy World olyan kommentárt használ, amely magát az angol nyelvet is tüntetően akcentussal beszéli („Supa action!”). Ráadásul azáltal, hogy állandóan saját kivételes szórakoztató értékére hivatkozik („Az évszázad bunyója!”, „Dübörög a film!”) és más Walakiwood-filmek fogyasztására buzdít, egyszerre épít amerikai mintára saját szuperhős-univerzumot és mutat rá az ehhez szükséges nyelvezet abszurditására. Mindeközben pedig megejtő keresetlenséggel mutatja fel a film iránti szenvedély embereket összekötő erejét egy többszörösen kizökkent, szegénységtől, erőszaktól és világjárványtól sújtott, őrült világban.
Címkék: afrikai film, akciófilm, uganda
Partnereink
Szólj hozzá!