Az összehangolódás kudarca (Terrence Malick: To the Wonder)

Kránicz Bence

2013/05/09

A To the Wonderben a saját helyzetük megfogalmazásával küszködő karakterek nehezen kimondott kérdéseire a kérlelhetetlenül múló idő ad választ, önmaguk és a néző elől egyaránt leplezett örömeikre-fájdalmaikra az egyszerre végtelen szabadságot és fojtó kilátástalanságot árasztó, fenséges természetvilág felel.

Két éve sok mozirajongó felkapta a fejét a hírre, hogy Terrence Malick nemcsak új filmmel jelentkezik hosszú hallgatás után, de Az élet fáján kívül két másik filmterve is előkészítés alatt áll. Malick diadalmas visszatérésének mérlegét ismerjük: a legjobb rendező díja Cannes-ban, Oscar-jelölés, és gyors ütemű kanonizáció, amely az amerikai film remetéjeként számon tartott direktort a kortárs mozgókép jelentős filozófus-szerzőjévé avatta (érdemes böngészni az elmúlt két évben megjelent Malick-monográfiák között: Film and Philosophy, The Thought of Film). Ugyanakkor amellett, hogy Az élet fája megszilárdította a rendező helyét a filmkánonban, számos ellendrukkert is szerzett neki, akik a sekélyes mondanivalót és a giccsbe forduló képi világot vetették Malick szemére. A To the Wondert nézve ők igazolva fogják látni ellenvetéseiket, a Malick-rajongóknak viszont megint leesik az álla.

Amíg a korábbi Malick-filmek az amerikai történelem egy-egy kitüntetett pontján játszódtak, addig Az élet fája már egyértelműen a rendező gyermekkorába, az ötvenes évek kisvárosi Amerikájába kalauzolt (ahogy az életmű nyitányát képező Sivár vidék is, azonban ott nem a szerző ifjúkora, hanem a Starkweather-Fugate kettős ámokfutása szolgált a történet alapjául). A To the Wonder ezt a személyességet fokozza tovább, legalábbis az életműben újdonságot jelentő kortárs közeg, a párizsi és texasi helyszínek tekintetében – közismert, hogy Malick második filmje, a Mennyei napok bemutatása után költözött a francia fővárosba, ahol nagyjából húsz éven át gyűjtötte az energiáit Az őrület határán fémjelezte visszatérése előtt (ezzel alighanem az ő nevéhez fűződik a filmtörténet leghosszabb és legjobban megtérülő alkotói szabadsága). A friss mozidarab középpontjában álló szerelmi háromszög csúcsain egy texasi férfi, Franciaországban megismert szerelme és fiatalkori kedvese állnak, mellettük egy hitével küszködő pap jut fontosabb szerephez. A csak ismétlésekből-visszautalásokból kibontható, homályos fordulatokkal operáló, laza szövésű elbeszélés Malicktől nem meglepő módon elsősorban nem dramaturgiai, hanem vizuális építmény: az ódon francia katedrálisokra rímelő roppant olajfúró gépek, az alig vagy egyáltalán nem motivált természeti képek (bölénycsordától mélytengeri teknősig) láthatóan sokkal fontosabbak a rendező számára, mint a dialógusok (Ben Affleck mondatait egy kézen össze lehet számolni), vagy az emberi kapcsolatok közeledő-távolodó dinamikájának magyarázata. Ennek megfelelően az operatőr, Emmanuel Lubezki munkája ismét lélegzetelállító: amíg két éve a baba- és az asztrofotósok zárhatták be a boltot Az élet fája megtekintése után, most a megélhetési Párizs-fényképészek húzhatják le a rolót. Kevésbé látványosak a szereplőkben lejátszódó, alapvetően modernista színezetű belső konfliktusok: a megtalált boldogság kényszerű elvesztése, a biztosnak vélt hit váratlan megingása Bergman kamerájára illő témák, ugyanakkor Malick filmjét látva egyáltalán nem érezzük, hogy sekélyesen vagy ímmel-ámmal foglalkozna csak velük. A To the Wonder ugyanúgy működik, ahogy a Sivár vidék vagy a Mennyei napok: a saját helyzetük megfogalmazásával küszködő karakterek nehezen kimondott kérdéseire a kérlelhetetlenül múló idő ad választ, önmaguk és a néző elől egyaránt leplezett örömeikre-fájdalmaikra az egyszerre végtelen szabadságot és fojtó kilátástalanságot árasztó, fenséges természetvilág felel, ahol a továbblépésre csak azok képesek, akik maguk is természeti lényként léteznek, a Mennyei napok Lindájától a To the Wonder Marinájáig.

Érthetőek azok a vélemények, amelyek Malick markáns vizuális és narrációs stílusát Az élet fája, sőt akár Az új világ óta kiüresedettnek, modorosnak tartják, a rendezőt azonban teljes mértékben hidegen hagyják a kritikus hangok, és a To the Wonderben még inkább lecsupaszítva állítja elénk ezer közül is felismerhető fogalmazásmódját. Mindez egyértelműen a történet kárára válik, ezt a sztorit ugyanis kismilliószor láttuk már – a szituáció ürességét a férfi alig berendezett, tátongó texasi házának képe is nyomatékosítja. A valódi tartalom a kiismerhetetlenül rejtélyes francia tájak és a felfoghatatlanul tágas (utoljára Paolo Sorrentino Helyben vagyunkjában megcsodált) amerikai Dél kontrasztjában, az összeegyeztethetetlen földrajzi, kulturális és lelki mélyrétegekben van, abban a téren és időn átívelő küzdelemben, amit a másik emberrel való összehangolódásért vívunk. A To the Wonder tanulsága alapján ez a küzdelem kudarcra ítéltetett – mégis, egyedül ennek van értelme.

Címkék: filmkritika, függetlenfilm, Malick