Virtuális hazugság (Terry Gilliam: The Zero Theorem)

Megyeri Dániel

2014/07/20

A szürrealitás nagymestere tulajdonképpen elkészítette Spike Jonze A nőjének párdarabját.

És egyben lezárta a Brazillal 1985-ben megkezdett, majd a 12 majomban tíz évvel később továbbszőtt „disztópia trilógiáját” is. A szertelenül tobzódó fantáziával megáldott – vagy, ha a filmgyártó masinériával vívott sorozatos harcait figyelembe vesszük, inkább megvert – alkotó követői ismét nagy elánnal vethetik bele magukat a visszatérő szerzői motívum-rubrikák kipipálgatásába. Gilliam, filmhármasának záróakkordját is retrofuturisztikus szürreáliába mártja, melyben a lélektelen orwelli apparátus könyörtelen fogaskerekei a törékeny egyén létezését aprítják atomjaira. És egyébként is, mit várunk egy olyan világtól, ahol Batmannek, a Megváltónak saját egyháza van? (Parádés popkulturális fricska.)

Qohen Leth, a The Zero Theorem többes szám első személyben kommunikáló főhőse (a kopasz-szőrtelen Christoph Waltz csodás alakításában) leginkább a Brazil álmodozó bürokratájához áll közel, csak míg Sam Lowry a szó szoros értelmében aktatologató hivatalnok volt, Qohen, széjjeldigitalizálódott korunkra rezonálva, egzisztenciális válságban vergődő hacker, így a beszéde sem királyi, inkább hasadt többes. (Ráadásul Qohennek is jut saját zenei vezérmotívum a Creeppel, Karen Souza melankolikus Radiohead-feldolgozásával.) A feléjük tornyosuló omnipotens Hivatal kényszerűségből szorgos, ám valami többre, valami megfoghatatlanra vágyó hangyái ők, a különbség a falanszter-rutinból való kitörésükben érhető tetten: mind Sam Lowry-nak, mind a 12 majom James Cole-jának voltak álmai. Qohen Leth nem álmodik, legalábbis nem hagyományos értelemben. Qohen Leth csak vár. Egy titokzatos telefonhívásra, melytől az élet értelmének magyarázatát várja. És, ha már vérbeli hipochonderként előtte nem sikerült jobb belátásra térítenie a szintén gilliami motívumnak számító vizsgálóbizottságot, virtuális valóságba menekül.

Ekkor válik nyilvánvalóvá a párhuzam Spike Jonze korábban említett csodás kis filmje, és a The Zero Theorem között. Mindkettő az Internet által felerősített totális magányról, teljes elidegenedésről szól, csak míg Jonze esztétikája közelebb állt a napfényes, minimalista sci-fihez, Gilliam tőle (el)várható módon gótikus-kézműves világot épít. Qohen legalább annyira alkalmatlan igazi emberi kapcsolatok kialakítására, mint A nő Theodore Twombly-ja, ráadásul míg a Brazil-12 majom kettősben a Nőt hús-vér valójában is megkapta a Férfi, a The Zero Theorem disztópiájában a szex mocskos dolog, érintkezés így csak egy speciális VR-ruha felvételével, virtuális valóságon belül történik. (Qohen a való életben is csak nagyon kicsit dugja ki a fejét a csigaházából.) Az idilli óceánpartot Gilliam mintha csak a Doktor Parnassus és a képzelet birodalmából mentette volna át, ez az absztrakt helyszín szolgál Qohen vágybeteljesítő remetezugaként. A csalódás revelációja viszont elkerülhetetlen: miként A nőben, protagonistánk itt is rádöbben, hogy ugyan ő egyetlen nőt szeret, az az egyetlen nő vele párhuzamosan számtalan felhasználót tesz boldoggá. Komputeres entitást nem lehet kisajátítani, így aki egyesek és nullák között kutat valós érzelmek után, csúnyát fog koppanni.

Ezzel együtt, és ettől függetlenül is nagyon kiábrándult film a The Zero Theorem. Gilliam szerint az egyén boldogsága ellen ördögi korporációk konspirálnak. Az egy dolog, hogy a gilliami femme fatale-ként felbukkanó Bainsley is a Hivatal megbízásából kerül közelebbi kapcsolatba Qohennel. Az egy másik, hogy a speciálisan abszurd megbízatása során zavarodott főszereplőnknek nem mást kell bebizonyítania – egészen új megvilágításba helyezve a „crunching the number” kifejezést –, minthogy a semmi egyenlő mindennel, vagyis minden egyenlő a semmivel. Az amúgy is egzisztenciális válságban, tévképzetektől szenvedő Qohent ez még közelebb taszítja a teljes becsavarodáshoz, a film során jó párszor tematizált Nagy Reccs (Big Crunch) elmélete így internalizálódik, s a megőrülés, az önmagába roskadó elme szimbóluma lesz.

A nemes egyszerűséggel csak Managementnek nevezett nagyfőnök (Matt Damon szórakoztató felbukkanása) egyrészt non-stop megfigyelés alatt tartja Qohent (és amúgy mindenkit), ráadásul még saját fiát is az idősebb hacker mellé helyezi „segítségként”. David Thewlis gyomorforgató csinovnyikként bukkan fel, Tilda Swinton manipulatív, rappelő (!) online pszichiáteréről már nem is beszélve. Mintha csak az egész apparátus arra lenne kitalálva, hogy bedarálja a gyengébbet. Ebből pedig nem nehéz kihallani a hollywoodi gépezettel évtizedek óta szélmalomharcot vívó Gilliam apatikus véleményét, hitvallását és egyben kinyilatkoztatását. Mert a Hatalmas Gépezet elpusztíthatatlan. Qohen is megpróbálja. Hasztalan. De az álmaink legalább csak a mieink.

Vagy mégsem?

Címkék: filmkritika, sci-fi, szerzőiség