Nem lehet kétszer ugyanabba a Fargóba lépni.

Jankovics Márton

2014/12/09

Vagy mégis?

Vannak rejtélyes határvonalak, melyek létezéséhez nem fér kétség, mégsem tudunk semmiféle térképpel a nyomukra bukkanni. Mintha vastag hótakaró rejtené el őket a szemünk elől, akárcsak Minnesota végtelen, fagyos földjeit. Az ilyen határátkelőkön sosincs igazoltatás, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már rég a túlsó oldalon járunk.

Pontosan ilyen az a vékonyka vonal is, mely az idegesítő utánzás és a zseniális parafrázis birodalma között húzódik.

Számomra legalábbis örök rejtély, hogy mitől lesz valami egyszer szimpla majmolás, máskor pedig „szellemes homage”, avagy „elegáns főhajtás” a nagy előd(ök) stílusa és hangvétele előtt. Legutóbb a Fargo című minisorozat kapcsán merengtem el ezen a kérdésen – mármint azokban a lélegzetvételnyi szünetekben, melyek az egyik epizód vége és a következő elindítása között a rendelkezésemre álltak.

És most nem is arról a görögök óta ismert filozófiai dilemmáról beszélek, hogy vajon lehet-e kétszer ugyanabba a Fargóba lépni – mert az hamar kiderül: de még mennyire. Az égető kérdés viszont mindvégig ott marad velünk, hogy „na jó, de miért működik ez az egész?”. Az pedig nem válasz, hogy maguk Coenék is szerepelnek a stáblistán, mert executive producerként aligha ők voltak a felelősek a show világáért.

Márpedig amit látunk, az Coenebb a Coennél.

Nem egyszerű spinoffról vagy crossoverről van szó, mely teátrális kacsintással néhány ponton hozzákapcsolja magát egy kultfilm jól ismert univerzumához. Itt bizony egy nagyszabású, sorozatnak álcázott Coen-enciklopédiával állunk szemben, mely a motívumok kimerítő felvonultatásán túl, még az atmoszférát is képes hitelesen megteremteni. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik paródiává vagy olcsó utánzattá. A szereplők mondatai és tettei mögött ugyanazok a szorongások motoznak, a világban működő erkölcs banalitása pedig itt is ugyanúgy megfér a mindent uraló farkastörvényekkel. No és a többi coeni kettőség is a helyén van: abszurd humor és dráma, kietlenség és spiritualitás, szimbolizmus és naturalizmus minden erőlködés nélkül olvad egymásba. Mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna, akárcsak Billy Bob Thornton frizurája.

Pedig erről a frizuráról nagyon is beszélnünk kell, mert piciben minden benne van, ami a sorozatot lenyűgözővé teszi a Coenföldéhez való viszonyában.

Tömegesen ismerünk ugyan idétlen hajú gyilkosokat a filmtörténetből, mégis nyugodtan mondhatjuk, hogy a Nem vénnek való vidék Chigurh-ja egészen új szintre emelte ezt a műfajt. A Javier Bardem által megformált pszichopata úgy volt képes egy pillanat alatt belénk fagyasztani a sérója láttán érlelődő hahotázást, hogy egyszer sem kellett felemelnie a hangját. Ami, valljuk be, komoly teljesítmény. Ehhez persze a spanyol színész zsenialitásán túl, az összes társalkotó munkájára szükség volt. Chigurh csakis McCarthy soraival, Deakins képeivel és a tesók vezénylete alatt válhatott azzá a mitikus halálosztóvá, akinek pénzfeldobós rituáléja bizarr hóbortból démoni sors-ruletté lényegül át a film során. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan kivételes együttállás, mely csak egyszer történhet meg – de legalábbis Coenéken és Bardemen kívül senki nem lenne képes lemásolni.

Hát tévedtünk. Lorne Malvo, a sorozat rendkívül hatékony bérgyilkosa ugyanolyan idétlen frizurával és hasonló szenvtelenséggel szedi áldozatait, mint mexikói előképe. Billy Bob Thornton egy hajszálnyival sem marad el Bardem mögött a zavarba ejtő figura megformálásában. Az ő modorában is a civilizált kimértség és hűvös pragmatizmus keveredik a vegytiszta őrülettel, az egész kotyvalék alatt pedig szüntelenül ott fortyog a féktelen brutalitás lehetősége. Az erőszak mögött náluk sosem düh, és végképp nem anyagi érdek húzódik, hanem valami magasabb, számunkra kiismerhetetlen logika, mellyel nem is biztos, hogy farkasszemet akarunk nézni.

„Ez az állatok birodalma. Itt nincsenek szentek, csak reggeli és vacsora.” – foglalja össze a tanulságot reszelős hangján Malvo, míg Chigurh egy apró kis pénzérmével dönt élet és halál fölött. 

Persze vannak fontos különbségek a két mitikus bérgyilkos között, ahogy hajuk sem pontosan ugyanazon fodrászati elvek mentén nevetséges. Ám hiába szőrözünk a részleteken, a két figura végső soron egylényegű, ahogyan Noah Hawley minisorozata is egylényegű a Coen-életművel. Azt pedig már az ókeresztény teológiából is tudjuk, hogy az egylényegűséget nem lehet maradéktalanul megfejteni a csökevényes emberi értelemmel. Hagyjuk meg ezt a kérdést is a misztikus rejtelmek birodalmában, hogy miért működik a Fargo, és várjuk áhítattal a következő évadot.

Címkék: coen, coen testvérek, fargo