Ha egy film olyan – áhítatosan elrebegett vagy épp ujjongva világgá kürtölt – dicshimnuszok farvizén érkezik meg a mozivásznakra, melyek rendre filmtörténeti mérföldkőként, a mozizást forradalmasító remekműként vagy egyszerűen csak az évtized filmjeként emlegetik hódolatuk tárgyát, akkor a kritikus nem kerülheti meg azt a kényes feladatot, hogy hozzámérje az alkotást ezekhez a verbális vörös szőnyegként kigördülő szuperlatívuszokhoz. Essünk is túl az ítélethirdetésen rögtön az elején: az Avatar egyfelől tényleg vegytiszta mozgóképes varázslat, a teremtő kreativitás ritkán látott diadala, másfelől viszont egy sokszorosan elkoptatott sablonokból és kínosan leegyszerűsítő hippi-ideológiából összegyúrt, kissé nehézkes filmeposz. Éppen ezért tanácsos James Cameron monumentális alkotásának két arcát külön-külön szemügyre venni az elemzés során.

A párhuzamos univerzumok virtuális meghódítása terén kétség kívül egy új korszak nyitányát jelzi az Avatar. A beszédes nevű Pandora bolygó élővilágát, akárcsak a planéta felszínén káros daganatként terpeszkedő kereskedelmi-katonai bázis rideg, fémes tereit, hihetetlen aprólékossággal ábrázolja a film. A soha nem látott részletgazdagság miatt a néző elméjébe befészkeli magát a gondolat, hogy a számára feltáruló varázslatos világot nem pusztán az ő vizsla tekintete hívja életre, hanem épp egy önmagában is létező ökoszisztémába nyer bepillantást. Szűk három órára ugyanis boldogan elhisszük, hogy a veszélyekkel és csodákkal teli dzsungel nem ér véget a vászon határainál, hanem a képmezőn kívül is megállíthatatlanul burjánzik tovább. Az a középkori felfogás köszön itt vissza, mint a gótikus katedrálisok fülkébe állított szobrainál, melyek hátoldalát annak tudatában is gondosan kifaragták az alkotók, hogy azt a részét sosem láthatták a korabeli hívők.

Cameron tehát egy olyan komplex kozmosz illúzióját teremti meg, melyet akár egy zöldfülű isten is megirigyelhetne. A rikító színben pompázó növények, a sosemvolt állatok, no és persze a cselekmény gyújtópontjában álló Na’vik valóban életre kelnek a vásznon, és a terem sötétjében meghúzódó néző bizony látja, hogy ez jó. A kilencvenes évek óta egyre nagyobb teret kapó CG-animáció az Avatarral lép tehát a következő fejlettségi szintre, mely a „hipperrealista módon ábrázolt fantasztikum” korszakának hajnalát jelzi. Erre tesz rá még egy jókora lapáttal a 3D-s technika, mely, szó szerint, karnyújtásnyira hozza az illúziót. A harmadik dimenzió meghódítása ezúttal nem silányul a felfokozott sokkhatás, vagy az egyszer használatos vizuális gegek eszközévé, hanem a képi világ permanens, meghatározó tényezőjévé válik.

Vizsgáljuk meg azonban az érem másik oldalát, hiszen az Avatar nem fantasztikus természetfilm, hanem van neki cselekménye is ugyebár. Mint korábban említettem, Cameron filmje kizárólag a látvány szempontjából jelent újdonságot, az elbeszélés terén már korántsem ilyen forradalmi. Az újjászületés lehetőségét megízlelő tengerészgyalogos története ezerszer látott elemekből van összegyúrva – a forrásművek spektruma a Pocahontas-tól a Mátrixig terjed. A kiégett, identitásában elbizonytalanodott hős archetípusának eleve kissé vérszegény változatát köszönthetjük Jake Sully alakjában, de a karakter még így is jól működik a cselekmény első felében, amíg Sully a Pandora bolygó bennszülöttjei, vagyis a Na’vik megbecsülését próbálja kivívni. A beavatási szál azonban a film dereka táján átadja a helyét a hollywoodi ízlés szerint fazonírozott morális vívódásnak és vadromantikus pátosznak, mely a finálé grandiózus csatajelenetét nehezen átélhető látványorgiává degradálja. A horribilis költségvetés fényében persze érthető a biztonsági játék, de azt semmi sem indokolhatja, hogy a játékidő utolsó harmadának konfliktusai és párbeszédei alapos filmtörténeti közhely-gyűjteménnyé álljanak össze. Míg a retinánkat ostromló látványvilág millió színárnyalatban pompázik, a cselekmény morális térképe fájóan fekete-fehér. Az egyik oldalon ott vannak a rousseau-i utópia fantasy-változatában élő Na’vik, a másikon pedig a hideg racionalitást képviselő emberek. A cselekmény addig képes valódi izgalmakkal szolgálni, amíg hősünk a határvonalon hezitál, hogy melyik oldalra is álljon.

Elég a Terminátorra vagy A bolygó neve: Halálra gondolni, hogy belássuk: Cameron filmjei korábban sem festettek hízelgő képet napnyugati civilizációnk jövőjéről. Még a Titanic katasztrófája sem csak a melodramatikus hatás felnagyítására szolgált, hiszen a szimbolikus értékű luxushajó süllyedésével nem pusztán a tragikus sorsú szerelmesek szenvedtek hajótörést, hanem egy technokrata társadalom hübrisze is. Az Avatar ezt a kezdetektől meglévő elképzelést viszi tovább. Akárcsak A bolygó neve: Halálban, itt is a fantázia birodalmának bennszülöttjei állnak bosszút az elbizakodott emberiségen, csak a képzelet sötét zónái helyett ezúttal a napfényes oldal képezi gonosz fajtánk ellenpólusát. Civilizációnk ismét gazdasági érdekek és primitív agresszió áldatlan keverékeként kerül bemutatásra, az ördögi körből még az idegen létformák megértésére törekvő tudomány sem biztosíthat kitörési pontot, csakis az önmagunkkal és kultúránkkal való teljes meghasonlás. A Na’vik kezdetben izgalmasan ábrázolt társadalmáról azonban kiderül, hogy nem több egy zöld-propagandával és hippi-romantikával fűszerezett naiv utópiánál, így nem képes átélhető alternatívát felmutatni a földlakók romlottságával szemben.

Az Avatar tehát a teremtő fantázia diadalát igyekszik megénekelni, de némelyik dallam kissé hamisan szól, ami csökkenti a monumentális szimfónia értékét. Cameron végkövetkeztetése a happy end ellenére is lesújtó ránk nézvést: az emberiség megtalálhatta volna az elveszített paradicsomot, de önhibájából újra kiűzetett a természeti állapotból. A film borítékolható sikere azonban garantálja, hogy bűnös fajtánk egy következő rész erejéig megkísérli a visszahódítást. Ez azért örömhír, mert így mi is újra alámerülhetünk majd Pandora természeti csodáiba.