A hosszú éveken át hithű független filmesként működő Atom Egoyan négy évvel Az igazság fogságában után ismét élvonalbeli, álomgyári munkások igazgatására, hamisítatlan hollywoodi ipari tevékenységre adta a fejét. Egoyan, aki kivételes tehetsége és sajátos stílusa révén íróként és rendezőként is az autentikus szerzőt testesíti meg, ezúttal hozott anyagból dolgozott: Anne Fontaine 2003-as Nathalie című filmjét kellett remake-formába öntenie.

Az új, amerikai verzió megtartja az eredeti francia mű alaptörténetét, amelynek főhőse egy kissé már megfáradt házasságban felső-középosztálybeli orvosnő, akiben felébred a gyanú, hogy férje titokban más nőkkel is megosztja az ágyát. A nő elhatározza, hogy végére jár a dolognak: ehhez egy gyönyörű, fiatal prostituáltat bérel, akin keresztül teszteli, milyen mértékű kísértés kell a férfinak ahhoz, hogy félrelépjen. A lány az első találkától kezdve állandó, részletekben gazdag, sikamlós helyzetjelentéseket ad az asszonynak, kapcsolatuk azonban új fordulatot vesz és ezzel együtt a lány követelései is megváltoznak.

Annak ellenére, hogy Egoyantól ez alkalommal csak rendezői közreműködést vártak, tematikai elemek szempontjából a Chloe illeszkedik az életmű korábbi darabjaihoz. Ezúttal is előtérbe kerül a család problematikája, mint annak idején a Családi moziban vagy akár az Eljövendő szép napokban. Az elidegenedés és a magányosság kérdése ugyancsak ott bujkál a férjétől és fiától eltávolodó nő viszonyrendszerei között, az előbbi fogalmának kapcsán pedig, ha halványan is, de felsejlik egy valódi Egoyan-motívum, a képernyőé. A rendező a modern technika eszközeit sok esetben használta arra, hogy egyfajta mímelt közelséget biztosítson elmagányosodott hősei számára. A Chloe esetében a technika és az emberi kapcsolatok ellehetetlenülésének kérdése egyetlen szakítási jelenetben ölt kevésbé szembetűnő, mégis közvetlen formát: a házaspár fiának skype-on, vagyis képernyőn keresztül, virtuálisan mond búcsút barátnője. A kommunikáció hasonló formájával találkoztunk az 1984-es Közeli rokon szereplőinél is. A főhősnő és a fiatal prostituált kapcsolatában beállt változás, a viszonyok átrendeződése ugyancsak korai Egoyan-jegyet idéz. Mindezekkel együtt a film – cselekményelemeit és hatásmechanizmusát tekintve az „általános remake-szabályoknak” is megfelel, az idegenből átemelt szövegtest változásainak katalóguslistája egybevág az új darab egyes tartozékaival. A motívumbővítés, például a fiú cselekménybeli jelentőségének növelése, a hatásfokozás, ami ez esetben az erotikus, de leginkább a bűnügyi elemek bevonása, a „thrilleresítés”, a suspense-használat – ha enyhe formában is – egyaránt érvényes jelenségként működik a Chloe-ban.

A végeredmény nem túl ígéretes, hiszen Egoyan filmje műfaji szempontból nagy jó indulattal is csupán igen szolíd domestic thrillerként könyvelhető el, így a Chloe, a remake-elemek megléte révén is legfeljebb annak a folyamatnak a szemléltető eszköze, hogy miképp tud egy független, szerzői rendező – ha csak rövid időre is – nagyipari rendszerbe tagozódni hollywoodi felügyelet alatt.