Werner Herzog az ezredfordulót követően – majd egy évtizedes hallgatás után – élesztette újra nagyjátékfilmes karrierjét, és ettől kezdve fokozatosan orientálódott az amerikai filmkészítés felé. Az Újvilág mellett szóló legnyomósabb érvet bizonyára a Christian Bale elementáris erejű alakításával megtámogatott Hajnali mentőakció 2006-os sikere jelentette számára, így eshetett meg, hogy a 20. század második felének egyik legeredetibb európai művészfilmese tavaly nekiállt leforgatni New Orleans-ban a Mocskos zsaru remake-jét, Nicolas Cage-dzsel a főszerepben. Ekkortájt sokakban merülhetett fel a kérdés, hogy a mitikussá duzzasztott példázatokat és civilizációs törésvonalakon játszódó tragédiákat kedvelő Herzog vajon mire fog jutni a végletesen züllött zsaru tétova megváltástörténetével. Előző amerikai filmjében, a Hajnali mentőakcióban legalább még markánsan jelen volt a természet erőivel megszállottan küzdő főhős tipikusan herzogi toposza (Aguirre, Isten haragja, Fitzcarraldo, Kegyetlen csúcs), de a féktelen agresszióval és vallási vívódással átitatott nagyvárosi krimi valahogy sehogyan sem tűnt a mester kezére állónak. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult, hiszen Herzog kiválóan feltalálta magát a számára szokatlan közegben is, és képes volt a saját képére formálni a tőle távol álló alapanyagot. Persze a legkevésbé sem bánt kesztyűs kézzel Abel Ferrara 1992-es remekművével, így az újrahasznosítás során nem pusztán a helyszín, a karakterek és a cselekmény ment át radikális átalakuláson, hanem a film hangneme is teljesen megváltozott. Ferrara tragikus hangoltságával és naturalista módon tálalt metafizikai kérdésfelvetéseivel szemben itt egy szürrealizmussal vastagon kibélelt, groteszk példázatot kapunk, mely jó és rossz ádáz küzdelme helyett az aljasság önmagába záródó ördögi körforgásáról mesél. A későn jött megtérés és a züllött zsarut tragikus hőssé emelő bűnhődés ezúttal elmarad, a tanulságot pusztán Nicolas Cage félbeszakadt, cinikus kacaja summázza a végén. A tónusváltás mértékét tökéletesen kifejezi a főhős drogos hallucinációinak színeváltozása: míg Ferraránál maga a Megváltó, addig Herzognál kávézóasztalon sütkérező iguánák valamint brékelő gengszter-lelkek bukkannak fel a narkós delírium során. Körülbelül olyan ez, mintha József Attila valamelyik istenes versét Frank Zappa zenésítette volna meg.

Az előbb említett hüllő egyébként a film központi szimbólumává növi ki magát. A cselekmény fősodrától olykor elkalandozó kamera időnként zavarba ejtő beállításokba merevedik, melyekben az iguána uralja a képmezőt, a háttérben tébláboló főszereplők pedig egyszerű statisztákká degradálódnak. Az állat feltűnésének tehát ugyanúgy megvan a drogos vízión túlmutató jelentése, mint Krisztusénak Ferraránál, csak ez a jelentéstartomány nem a kereszténységben, hanem inkább a kafkai groteszkben gyökerezik. Isten megüresedett helyére Herzognál így egy termetes iguána kerül, és ez, a film terébe benyomakodó, pikkelyes lény testesíti meg azt a háttérben meghúzódó erőt, mely kényszerpályán mozgatja a film szereplőit.

Az a kis szemforgató, zöld szörnyeteg márpedig valami nagyon rosszban sántikálhat, hiszen általa vezérelt főhősünk nyakig gázol a fertőben. A velejéig korrupt Terence McDonagh hadnagy bizony lop, csal, hazudik, ha épp nem diszkóból hazafelé tartó kamaszlányokat molesztál a barátjuk szeme láttára, puszta szórakozásból. Ezen az erkölcsi bizonyítványon még az sem javít sokat, hogy a film egy hőstett során szerzett balesettel magyarázza Terence drogfüggőségét. A központi krimi-szál persze azért igyekszik kozmetikázni a képet, hiszen hadnagyunk egyfajta morális elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot a kegyetlenül lemészárolt család után folyó nyomozás során, de ezt a pirospontot a mélybe való gyors visszazuhanása hamar lenullázza. Pillanatnyi javulás beállhat, de végső megváltásra nincs esély, minden visszaáll a régi kerékvágásba, az aljasság malmai szorgosan őrölnek tovább. A felemelő és egyben lesújtó tragikus bukásnak még a lehetősége sem adatik meg ebben a feje tetejére állt világban: McDonagh nem bűnhődik meg elvetemült cselekedeteiért, inkább előléptetik, és még a feje fölött gyülekező sötét viharfelhők is sorra kioltják egymást. A hadnagy bizonyára épp a világ erkölcsi elrendezésének ezt az abszurd humorát értékeli a már említett kacajával: belátja, hogy mindnyájan egy rossz metafizikai vicc áldozatai vagyunk.

Kiváló hátteret biztosítanak ehhez a cinikus példázathoz a Katrina-hurrikán sújtotta New Orleans koszos-dohos utcái, melyeket Herzog ugyanúgy átlényegít, ahogy azt korábbi filmjeiben a különböző természeti tájakkal tette. A német direktor az urbánus környezetnek is felfedezte hát sajátos líraiságát – persze azért a hurrikán pusztításai nyomán a természet kérlelhetetlensége is megjelenik a filmben. A film művészi sikerének fontos összetevője még, hogy Ferrarához hasonlóan Herzog is megtalálta a számára tökéletes főszereplőt. Az utóbbi időben vállalhatatlan Nicolas Cage ezúttal zseniálisan csinál karikatúrát a Harvey Keitel által megformált tragikus figurából, ami maximálisan rezonál a remake megváltozott hangvételére. Herzog jó érzékkel szavazott bizalmat a lejárt szavatosságú hollywoodi sztárnak, aki egy felejthetetlen ripacskodással hálálta meg a lehetőséget.