Freud mozija

Jankovics Márton

2012/03/21

Pszichoanalízis és film – ez a két, a 20. század küszöbén hagyott “lelencgyerek” – elvághatatlan szálakon kötődik egymáshoz, amit már az a szimbolikus egybeesés is vastagon aláhúz, hogy a kultúrtörténeti anyakönyvezés szerint életkoruk évre pontosan megegyezik. A Lumiere-fivérek 1895-ben tartották meg a mozi születéseként elhíresült, első nyilvános filmvetítésüket, ugyanabban az esztendőben,  melynek során Freud megjelentette a hisztéria lélektani okait feltáró forradalmi tanulmánykötetét, majd nagy buzgalommal rávetette magát a sokáig az elme éjszakai szemétdombjaként felfogott álomképekre.

Mindkét újszülött maradandó nyomot hagyott a 20. század szellemi arculatán, ám közben hasonlóan ádáz csatákat kellett megvívniuk a kultúra és a tudomány nagy múltú ágazataival, melyek heves gyanakvással fogadták a feltörekvő újoncok gátlástalan népszerűségét. A sokáig lenézett „hetedik művészet” és a tudomány szentélyéből kiátkozott lélektani irányzat a későbbiekben sokszor lépett egymással termékeny szövetségre, de köztudomású, hogy maga Freud még felettébb bizalmatlan volt a mozival szemben. Nem hatotta meg sem az egymásba gabalyodó köldökzsinór kultúrtörténeti ténye, sem pedig a film és a pszichoanalízis “működése” között feltárható párhuzamok.  A mozgóképet alantas, elemzésre méltatlan divatjelenségnek tartotta, amely legfeljebb arra alkalmas, hogy veszélyesen leegyszerűsítő tévképzeteket plántáljon az új gyógymódról az emberek fejébe. “A filmezést – úgy látszik – éppúgy nem lehet kikerülni, mint a bubifrizurát, de én nem hagyom magam megnyírni, és nem kívánok semmiféle filmmel személyes kapcsolatba kerülni” – fakadt ki magyar kollégájának, Ferenczi Sándornak írt levelében, a sokadik filmes megkeresésre reagálva. A merev elhatárolódás talán épp a túlzott közelségből fakadt: Freud, pályafutása második felében, kétségbeesetten próbálta elismertetni a pszichoanalízis tudományos rangját, így még véletlenül sem akarta összeszűrni a levet egy olyan kétes megítélésű művészeti ággal, mint a film – ezzel szemben nagy bizalommal fordult a már bombabiztos kanonizációval rendelkező szépirodalom felé. A frissen alapított forradalmi irányzatok talaján oly gyakran szárba szökkenő dogmatizmus figyelhető meg itt is, akárcsak az elméletét a kelleténél merészebben továbbgondoló tanítványokhoz fűződő viszonyában.

A mozi azonban nem viszonozta Freud ellenszenvét, így a bécsi mester tanai – minden tiltakozása ellenére – elementáris hatást gyakoroltak a filmes elbeszélésre. Nem pusztán az olyan didaktikus céllal készült népszerűsítő filmek tanúskodnak erről, mint az 1926-os Egy lélek titkai, vagy Hitchcock 1945-ös Bűvölete, hiszen a freudi toposzok mélyen átitatják számtalan szerzői- és tömegfilm narratív szövetét (a végzetes kifutású gyermekkori traumák és elfojtások, a pszichoanalitikus megfejtésre ledéren kínálkozó álomjelenetek, vagy az ártatlannak tűnő tárgyi világban hemzsegő szexuális szimbólumok hamar felvételt nyertek a forgatókönyvírás nagy közhelygyűjteményébe). Az Első Európai Pszichoanalitikus Filmfesztiválon elnöklő Bernardo Bertolucci érzékletesen summázta ezt az észrevétlenül begyűrűző hatást a saját munkásságára nézvést:  „Rá kellett ébrednem, hogy a kamerámon mindvégig ott volt egy járulékos lencse, mely nem Kodak vagy Zeiss volt, hanem Freud”.

Létezik azonban Freudnak egy lényegesen direktebb filmes hatástörténete is, melynek immár nem a – vitatottságuk ellenére is vírusként terjedő – tanok, hanem maga a figura az eredőpontja. Ez az állandó popkulturális jelenlét persze gyakran kimerül villanásnyi, többnyire parodisztikus mellékszerepekben.  Tabudöntögető bécsi professzorunknak bőven megvolt a mémmé váláshoz szükséges karizmája, és rendelkezett azokkal az ikonikussá vált külső attribútumokkal, melyek egyből beazonosíthatóvá teszik a közönség számára. Ha valaki véletlenül nem ismerné fel a híres frázisok, vagy a jellegzetes fizimiska alapján, még mindig ott van az elmaradhatatlan, és végül vesztét okozó – egyébiránt súlyos orális fixációról árulkodó – szivar, melyet egy pillanatra sem adott volna ki kezéből. Így esett, hogy a kultúr-elitista Freud kénytelen volt végighaknizni jópár népszerűponyva-univerzumot a múlt század második felében: fejtett álmot az Enterprise űrhajón , szexuális felvilágosítással szolgált a kiskorú Indiana Jones számára, elvonóra kényszerítette Sherlock Holmest, és még Bill és Ted zseniális(an infantilis) kalandjaihoz is asszisztálhatott egy sort. A romantikus vígjáték műfajában is önmaga karikatúrájaként tette tiszteletét, mint az ikonikussá vált fényképről ismert szigorú tekintetű öregúr, aki a férfi-nő kapcsolatokat következetesen félreolvasó szexuális fundamentalizmusával szépen ellenpontozza az igaz szerelem mindent elsöprő erejét (a Bewitchedben, az 1960-as évek egyik kiugróan népszerű sitcomjában, a kertvárosi boszorkányfeleség házassági tanácsadójaként vall kudarcot, az 1983-as Lovesickben pedig egy szerelmes pszichiáter képzeletbeli analitikusaként érti félre az emberi érzelmeket).

Azonban nem mindig úszta meg Freud könnyed vásári komédiázással filmes vendégszerepléseit. Az Alkonyzóna egyik epizódjában például egy sötét disztópia démoni tisztviselőjeként bukkan fel, ahol „professzor Sigmund Freund” néven igyekszik meggyőzni a főhős kamaszlányt, hogy vesse alá magát a társadalmi masszába mindenkit beolvasztó szépészeti műtétnek. A Huxley-parafrázisban betöltött előkelő pozíció szépen domborítja ki az elmélettel kapcsolatos aggályokat, miszerint Freud az ösztönök abszolutizálásával végletesen leértékeli az emberi egyéniséget és azokat a tudatos életcélokat, melyek mentén az emberek általában meghatározzák önmagukat. Persze gyakrabban kerül bemutatásra az érme másik oldala, melyen Freud a megismerés héroszaként, a modern kor Prométheuszaként szerepel. Az 1976-os The Seven-Per-Cent Solutionben nem pusztán kokainfüggőségéből gyógyítja ki a nagy Sherlock Holmest, hanem túl is szárnyalja őt a nyomozás terén. Az igazi bűntény – vagyis Holmes gyerekkori szexuális traumáinak – feltárásával dekonstruálja a legkarizmatikusabb mesterdetektív figuráját, feloldozva őt mániákus nyomozási ingerenciája alól. A terápiának hála, Sherlock végül nem a köddel és bűnügyekkel bélelt Londonba tér vissza, hanem egy békét és nyugalmat ígérő dunai gőzhajóra száll, derűs mosollyal hajózva ki a krimi panteonjából.

Az első komoly életrajzi filmre meglehetősen sokáig kellett várni, de aztán nem akármilyen alkotógárda futott neki a lélek mélyére tartó expedíció megéneklésének – Freud halála után mintegy másfél évtizeddel. A John Huston dirigálta Freud: a titkos szenvedély (1961) alaposan heroizált képet mutat a kora tudományos elitjével bátran szembeszálló fiatal neurológusról, nagy mértékben kigyomlálva a karakter emberi gyengeségeit. A cselekményt felvezető patetikus narráció egyből mitikus magasságokba emeli a figurát, megadva a valós alapokon nyugvó hőstörténet eposzi alaptónusát.  Ami életet lehel a túlságosan jólfésült és kissé didaktikus cselekménybe, az a főszereplő alakítása: Montgomery Clift hihetetlen erővel formálja meg a lánglelkű tudós-forradalmárt, aki saját és mások félelmeivel farkasszemet nézve  újítja meg az ember önmagáról alkotott képét. Átható tekintetében James Dean „ok nélkül lázadó” figuráinak féktelen szenvedélye forrong, melynek intenzitásához csak a film legjobb pillanataiban zárkóznak fel a vásznon látott események.  Hogy a film mélyén legalább annyira ott bugyog egy korabeli életérzés megfogalmazázásának vágya, mint a hiteles történelmi ábrázolás igénye, az is jelzi, hogy az eredeti forgatókönyvet maga Jean-Paul Sartre írta, csak az amerikai rendező-legendával való kreatív nézeteltérések miatt végül levetette nevét a stáblistáról. A századfordulós események megszépítése mellett feltehetően a híres hollywoodi tömörítő-hajlam zavarta leginkább a francia filozófust, melynek több száz oldalas szkriptjének számtalan részlete és árnyalata esett áldozatul. A film valóban az álomgyárra jellemző célirányossággal mutatja be a pszichoanalízis módszerének születését, egyetlen paradigmatikus páciens alakjába sűrítve a neurózis minden elképzelhető tünetét, melyekből főhősünk sorban kibontja forradalmi felismeréseit. Filmtörténeti érdekesség, hogy eredetileg az ekkor már rég súlyos alkohol- és drogproblémákkal küzdő Marilyn Monroe játszotta volna ezt a különleges pácienst, aki azonban épp aggódó pszichológusa javaslatára utasította vissza a szerepet végül.

Természetesen az osztrákok sem maradhattak adósak a maguk fajsúlyos Freud-portréjával: Alex Corti 1976-os TV-filmje ugyanazt a korai időszakot dolgozza fel, mint Hustonék alkotása, csak közben sokkal mélyebbre hatol a karakterben, mint hollywoodi elődje. Az A fiatal Freud nem pusztán a kezdőlendület felvételéhez szükséges szakmai inspirációkat mutatja be érzékletesen (például a hisztéria kezelésének elrettentően materialista korabeli gyakorlatait, majd az ezt ellenpontozó revelatív párizsi tanulmányutat Charcot professzornál), hanem tűpontos képet fest azokról az elfojtott társadalmi feszültségekről, melyek egy egész kontinenst hajszoltak pusztító neurózisba pár évtizeden belül. Corti zseniálisan pimasz húzása, hogy időről-időre rajta feledkezik látszólag teljesen jelentéktelen eseményeken – így maradhat le a néző az olyan legendásan drámai pillanatokról, mint Freud botrányba fulladó előadása a bécsi tudósok előtt. Csak a terem zárt ajtaján felváltva kiszűrődő ordibálásból és röhögésből értesülünk a heves fogadtatásról, ám közben a kamera továbbra is az üresen maradt kinti folyosót mutatja,ahol a  a takarító cselédek lomha mozdulatai jelentik az egyetlen akciót.  A történelem számukra értelmezhetetlen zaja egy pillanatra az ő világukba is beszűrődik: eleinte értetlenkedve hallgatják a szokatlan hangokat, majd, egy vállrándítást követően, unottan végzik tovább mindennapi rutinjukat. A Rosencrantz és Guildenstern halott békaperspektívája uralkodik el ezeken a jeleneteken – ez a szemszög nem hagyja, hogy akár egy pillanatra is megfeledkezzünk azokról a hőstörténeteket vastagon körbeölelő embertömegekről, melyekben kevésbé dramatizálható sorsdrámák milliói morajlanak megformálatlanul. A társadalmi kontextusnak köszönhetően élesebben rajzolódnak ki Freud privát vívódásai is – a film nem hagy kétséget afelől, hogy az emberi lélek kopernikuszát az összeomlással fenyegető szociális és szexuális frusztrációi hajszolták bele az emberi tudattalan feltárásába.

A később a témához nyúló filmesek már nem annyira a kezdeti hőskorszakra koncentrálnak, inkább a szellemi hagyatékát féltékenyen gondozó Freud, tanítványaihoz fűződő viszonyát vizsgálják. A BBC 1984-ben hat részes minisorozatot szentelt a pszichoanalízis atyjának, legutóbb pedig Cronenberg boncolgatta a fordulatos Freud-Jung szakítás történetét a nemrég nálunk is bemutatott filmjében.  Előbbi az angol csatornára jellemző alapossággal és hitelességgel vezet végig Freud élettörténetén, de 360 perces játékideje alatt is képtelen olyan közel férkőzni az ellentmondásos figura lényegéhez, ahogy azt A fiatal Freud tette. Cronenberg Veszélyes vágyában pedig sajnos a központban pöffeszkedő szerelmi szál háttérbe szorítja a mester-tanítvány viszonyt, mely így ígéretes torzó marad csupán. A két lélekbúvár párbeszédeiben fel-felcsillan egy izgalmas film távoli lehetősége, ám a napjainkra hollywoodi köznemessé szelídült vérbáró képtelen volt kézben tartani a drámai alapanyagot. Olyan érzésünk van a film nézése közben, mintha egy monumentális, soha le nem forgatott sorozat trailerét látnánk, melyet jó érzékkel mindig a legizgalmasabb ponton szakít meg a vágó, zavaró hézagokat hagyva a történetben. A Veszélyes vágy legnagyobb értékét mindenesetre épp a jól eltalált Freud-figura jelenti, Viggo Mortensen ugyanis kiválóan ragadja meg az autoriter professzor egyszerre komikus és szuggesztív karakterét. A vásznon felgyülemlő színészi energia azonban hamar elpárolog a széttartó forgatókönyv és a rendezői ötlettelenség sivatagában.

Freud „pestise” tehát idővel begyűrűzött a filmiparba is: az 50-es évektől kezdve nem pusztán közhellyé avanzsált tanai által, hanem már személyesen is ott kísértett a filmekben a pszichoanalízis atyja. Ezen a diszkrét, de konstans jelenléten túl persze fiktív leszármazottai is képviselik őt a filmtörténetben. Nem kétséges, hogy a mozgóképes pszichoanalitikusok és terapeuták egytől-egyig az ő hamufoltos felöltőjéből bújtak elő, ahogy a magándetektívek a már emlegetett Sherlock Holmes pipaszagú kabátjából.

Címkék: filmelemzés