2012/10/24
Nem tudom, mióta tart úgynevezett rendhagyó esztétikaórákat Pálfalusi Zsolt, az ELTE esztétika szakának adjunktusa (az életrajza szerint a 80-as évek elején a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát Dióspusztai Ménes lótenyésztője, pár évvel később teherautósofőr, darukötöző, betanított ipari festő, üvegező segédmunkás) Budapest különböző kocsmáiban. A neten porosodó programajánlók szerint két éve biztosan. Én úgy egy éve botlottam bele, amikor az egyik belvárosi kocsmában lézengve megütötte a fülemet a Manson-féle Suicide is Painless. Az egész olyan volt, mint egy rossz szeánsz: sűrű füst, arctalan „hallgatók” a sötétben, a színpadszerű emelvényen egy ember ül kisasztalnál, előtte laptop, mögötte a laptop vászonra vetített képe. Egyszerre hat-nyolc ablak van megnyitva a gépen, egymást váltják a híres-hírhedt vagy éppen teljesen ismeretlen Youtube-videók, a kezelő meg-megállítja, összemossa őket, kortárs festményekkel, fotókkal szakítja meg a mozgóképfolyamot, miközben egy Word-dokumentumban kommentálja a darabokat írásban. Egy szó sem hangzik el, a videók hangjai és képei egymásba folynak, mondjuk a Baby’s Got a Temper klipjének teheneire Hermann Nitsch akciói válaszolnak, közbevetésképp felmerül egy 1963-ban önmagát felgyújtő vietnámi buddhista papot ábrázoló videó, majd újra felhangosodik a kísérőzene.
A szeánsz szót használtam, de a performansz szó indokoltabb lett volna, mert a performansz egyszerre az egész projekt formája és tartalmi középpontja, és így akár fel is menthetném Pálfalusit az olcsó hatásvadászat vádja alól – de beszélhetünk olyan hatásvadászatról, ami nem olcsó? Hagyjuk is a problémát, a lényeg, hogy a program ingyenes.
Szóval az előadások, mármint ezek az énközpontú, párbeszéd nélküli, provokatív perfomanszok a performansz fogalmát járják körül, ami ebben az esetben nem jelent mást, mint a gondolkodásra való éhséget. De nem is ez az érdekes a Rendhagyó esztétikaórákban, amik mostanában egyébként a Kino mozi nagytermében vannak, csütörtök kora esténként, hiszen az előadásokat felfoghatjuk egy rendkívül hatásvadász, de nem túl bonyolult bevezetésnek az avantgárd művészet, a „rossz művészet”, vagy még egyszerűbben fogalmazva, a provokáció elméletébe és történetébe. Az is kétségtelen, hogy Pálfalusi dramaturgiai érzéke a reklámszakemberekével vetekszik: ilyen címekkel futnak az órák: Színpadra állított festmény – elítélt, megvetett, kiátkozott műalkotások a XX. században, Művészet és áldozat, A test botránya, A performansz története stb. A legutóbbi óra például a „naked” (meztelen) és a „nude” (akt) közötti fogalmi különbségről szólt, és kiindulópontjául egy olasz modell markológéppel történő levetkőztetése szolgált. Zavarba ejtő pedagógiai koncepció: egy pillanatig sem akarja beszéltetni a „hallgatót”, ellenkezőleg, hagyja, hogy a nézőtér biztonságos és arctalan sötétjében elmélkedjen, ha a vásznon látottak – mondjuk Marc Quinn transgender pornósztárok, név szerint Allanah Starr és Buck Angel után készült aranyszobrai vagy mondjuk a Jerry Springer Show-ban megesett törpeviadal – közben képes rá. Pálfalusi olyan vizuális ingerekkel és gondolatfoszlányokkal bombázza a hallgatóságot, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és előbb-utóbb valószínűleg úgyis szembejönnek a neten. Ez az érdekes ezekben az előadásokban: a természetesség, ahogy az avantgárd esztétikájáról és a kortárs képzőművészetről való elmélkedés fogalomkészlete összesimul a freakeket, extrém hülyeségeket, olcsó poénokat és jelentéktelen magánperformanszokat összegyűjtő Youtube-esztétikával. Pálfalusi úgy ad elő, ahogy egy internetes videómegosztó oldalon szörfözünk – vizuális asszociációk mentén és rejtett, sokszor esetleges kapcsolódásokon keresztül gondolkozik, és kétértelmű jelek után kutat – mintha a filozófia nyelve a Youtube-keresőmotor lenne. Ez az ironikus komolytalanság sokat tehet azért, hogy láthatóbbá váljon a kapcsolat az esztétika és Manson között.
Ha már ilyen hosszan ajánlottam a programsorozatot, essen pár szó Pálfalusi Zsolt Kijárat Kiadónál 2009-ben (micsoda meglepetés) Performansz címmel megjelent könyvéről is, amiben ugyan nem szerepel Manson, de találunk benne fejezetet „az önoltalmazás ösztöne és az őrültség” alcímmel. A könyv is ugyanolyan ön-performansz, mint a fent leírt előadások, és ennek megfelelően így indul: „Úgy tíz évvel ezelőtt történt. Még ma is látom magamat, amint ünnepélyesen felvonom a nem létező lobogónkat egy jókora kopár fenyőrúdra, miközben egy csapat fiúgyerek vigyázzállásban lélegzetvisszafojtva figyeli, miként lobogtatná a szél – ha fújna. Nyár volt. A lányok gurguláztak rajtunk a nevetéstől, pedig sokoldalúan elmagyaráztuk nekik, bizony nagy szégyen, hogy még mindig nem varrtak nekünk zászlót (fekete alapon vörös félhold alakú skorpiót ábrázolt volna).” Mindez persze nem meglepő abban a könyvben, ami a filozófiáról azt mondja a bevezetőben, hogy az „annak az iskolája, hogyan bánjunk saját fontosságunkkal olyan dolgokban, melyek sosem vártak a beleegyezésünkre”. A Performansz igen figyelemreméltó performansz, az akadémiai filozófia provokációja, miközben erős értelmezését adja a filozófiatörténetnek, tele bombasztikus kijelentéssel, olcsó és hatásvadász húzással, ráadásul kifejezetten olvasmányos.
„előadás”: Rendhagyó Esztétika órák – Kino, minden csütörtök, 18:00., ingyenes.
könyv: Pálfalusi Zsolt: Performansz – Kijárat, 2009, 398 o., 2900 ft.
Partnereink
Szólj hozzá!