Ez lenne az új sci-fi bravúr? – Kritika a Coherence-ről

Roboz Gábor

2014/08/19

Az alacsony költségvetésű SF-csodaként ünnepelt Coherence-t valójában nehéz csodaként ünnepelni.

Shane Carruth Találmány című filmje befutott már annyira, hogy hivatkozási alap és tulajdonképpen promóciós eszköz legyen egy hasonlóan alacsony költségvetésű, „agyas” sci-fi számára. James Ward Byrkit Coherence című elsőfilmje legalábbis úgy került be a külföldi sajtó látóterébe, hogy lépten-nyomon Carruth munkájához asszociálták, és ha már (egyelőre legalábbis) nem került be a hagyományos moziforgalmazásba, így legalább többen felfigyeltek rá – hiába értik kevesen a Találmányt, sokan szeretik.

Byrkit egyébként nem ma kezdte a szakmát, az elmúlt tíz évben főleg A Karib-tenger kalózai-filmeken dolgozott sztoribordosként és konzultánsként, rövidfilmekkel is szerzett némi tapasztalatot, és egy másik Verbinski-mozi, a Rango című animáció elkészítésében is közreműködött. Vagyis sündörög már annyi ideje hollywoodi produkciók környékén, hogy legyen némi fogalma arról, hogyan kell összerakni egy széles közönséget megcélzó játékfilmet, tavalyi debütálásánál mégsem a biztonsági játékot választotta. Lényegében egy helyszínen játszódó, párbeszédközpontú filmet forgatott, ismert színészek és bármiféle vizuális trüváj nélkül, ráadásul a sci-fi tartalomhoz nem CGI-effektekre támaszkodott, hanem a (kvantum)fizika területére tartozó gondolatkísérletekre.

A film egy nyolc fős baráti társaság vacsorájáról szól, amely teljesen szokványos összejövetelként indul, leszámítva azt, hogy néha szóba kerül a Föld közelében éppen elhúzó üstökös. Ahogy az várható, nem ismerjük meg az összes szereplőt mélységében, inkább csak annyi információt kapunk róluk, hogy nagyjából el tudjunk helyezni mindenkit a térképünkön, és a felvezetés természetesen csak arra elegendő, hogy egy-két viszonyrendszer, magánéleti konfliktus nagyobb hangsúlyt kapjon.

Nem egészen fél óra alatt kristálytisztán láthatóvá válik, mire számíthatunk a Coherence-től. Megértjük, hogy vizuálisan egész biztosan nem kényeztet majd el minket (a Találmány sem látványfilm, képi világa mégis emlékezetesebb, és nagyobb formaérzékenységről árulkodik); beletörődünk, hogy túl sok karaktert mozgat a film ahhoz, hogy egy-két felületes konfliktus bemutatásán kívül bármire is legyen elég idő; nyugtázzuk, hogy – az előző tényezővel összefüggésben – nem ettől a filmtől kapjuk majd azokat az alakításokat, amikre kocsmaasztaloknál is hivatkozni fogunk. Világossá válik, hogy ettől a filmtől valójában egyvalamit várhatunk: hogy magyarázatot ad az időközben körvonalazódott, irracionálisnak tűnő szituációra, megválaszolja az egyre gyarapodó kérdéseinket. A Coherence megtekintése ugyan nem feltétlenül mentes az érzelmi bevonódástól (ebből a szempontból könnyebb viszonyulni hozzá, mint az ijesztően rideg-absztrakt Találmányhoz), azért inkább a távolságtartó szemlélődés kap nagyobb teret, amelynek során felállíthatjuk saját hipotéziseinket a megfejtésre, próbálhatunk túljárni az író-rendező eszén, szúrós szemmel figyelhetjük, megremeg-e a bűvész keze, tűnődhetünk, hogy ordas blöfföt látunk-e vagy valami tényleg „agyas” sci-fit.

A film külföldi kritikáiban rendre visszaköszön néhány megállapítás, amely valójában a rendezőtől származik. Byrkit több interjúban (például itt) is említi, hogy az a kérdés motiválta, hogyan lehetne teljesen minimális eszköztárral filmet készíteni. Állítása szerint a Coherence-t öt nap alatt forgatta, hagyományos forgatókönyve nem volt, csupán treatmentje, és alig néhány stábtagja. A színészek szinte végig improvizáltak, szkriptet ugyanis nem kaptak, mindössze rövid jegyzeteket a karakterükről, és még csak azt sem tudták, mikor kapcsolják le a világítást a házban (a cselekménybeli áramkimaradáshoz), vagy mikor hallatszik kopogás a bejárati ajtó felől. Mindezt azért, hogy még hitelesebbek legyenek a reakcióik – Byrkit mintha nem bízott volna benne, hogy a színészei képesek produkálni olyan komplex érzelmi reakciókat, mint például a „meglepődés” vagy a „megrémülés”.

A rendező – ellenőrizhetetlen igazságtartalmú – állításai tehát beszivárogtak a kritikákba, és ezzel valamelyest hatást gyakorolhatnak a Coherence megítélésére: mintha már csak azért is szeretnünk kéne ezt a filmet, mert szinte zéró költségvetésből forgatták, valakinek az otthonában, alig pár nap alatt, ráadásul majdnem végig improvizálták, mégis összeállt belőle valami. (Ennek fényében egyébként különös, hogy több kritika arról ír, mennyire figyelni kell a film minden kis részletére, hiszen annyira aprólékosan kidolgozott.) Sőt, mivel semmilyen CGI-trükköt nem vonultat fel, cserébe viszont bedob pár, szükségképpen felvizezett fizikaelméletet Schrödinger macskájáról és a multiverzumokról, azt az illúziót képes kelteni, hogy valami egészen kivételes teljesítményre látunk példát – pusztán lelkesedésből összehozott, „agyas” sci-fivel van dolgunk, ami újra megerősíti, hogy a szigorúan szabályozott stúdiórendszeren kívül még mindig készülhetnek gyöngyszemek.

Byrkit filmjepersze nem árt senkinek, és bár szájhagyomány útján terjed a híre, túl keveset kínál ahhoz, hogy egy igazán széles közönségrétegnél sikert arasson, vagyis inkább egy esetleges kultstátusz vár rá, bérelt hellyel a kisköltségvetésű sci-fik ritkán gyarapodó táborában. Az kétségtelen, hogy a Coherence dramaturgiáját tekintve ügyes és hatásos darab, szép fokozatosan építi fel a központi rejtélyt, úgy fokozza a feszültséget, hogy képes lekötni a rejtvényekre vevő nézőket, és nem egy unásig ismert alapötletre támaszkodik. Az viszont kétséges, hogy ez a film alanyi jogon, minden járulékos információ hiányában is behódolást érdemel.

Címkék: sci-fi