aloys00

KRITIKA

Végleg megváltozott a valóság, amikor felvette a telefont

Roboz Gábor

2016/11/21

Ráfért.

Az Aloys nyitásában gyakorlatilag semmi sem történik – látjuk, ahogy folyik a csapvíz, egy kamera hever a padlón, egy lakás üresen tátong –, de a képek titokzatossága és textúrája már itt képes behúzni az ilyesmire fogékony nézőket. Tobias Nölle idén bemutatott, nálunk a Titanicon vetített elsőfilmjét fesztiválos katalógusokban krimiként lehetne feltüntetni, de aki a szó hallatán szövevényes cselekményt vár, az rosszabbul nehezen járhatna.

Pályakezdő rendezők számára ideális terepet jelentenek a különböző bűnügyi műfajok, ahol erős forgatókönyvvel és jó színészekkel még fillérekből is össze tudnak hozni valamit, amivel nem csak fesztiválokon szereznek maguknak leendő pártfogókat. A példákat a Véresen egyszerűtől kezdve a Fülledtségen át a Vaksötétig különösebb erőlködés nélkül lehetne sorolni, az viszont ritkán fordul elő, hogy egy ilyen bemutatkozó filmre később nem csak ugródeszkaként emlékszünk vissza.

aloys04

Egyéni hangvételű krimivel egyébként is könnyű manapság feltűnést kelteni: az elmúlt években még hagyományos detektívfilmmel is ritkán találkozhattunk a moziforgalmazásban (és ezek többnyire csak egy iparosmunkától elvárható minimumot teljesítettek, mint mondjuk a Sírok között vagy a Fácángyilkosok), a műfaj számára kedvezőbb közegnek bizonyult a tévé médiuma, ahol a profi tucatsorozatok között néha szerzői szériáknak is jut hely.

Ha Nöllét valamivel jobban érdekelte volna egy krimi elkészítése, könnyen le lehetett volna írni, hogy a 2005-ös Brick után újabb úttörő mozis képviselője született a műfajnak, így csak annyi tűnik biztosnak, hogy a negyvenéves svájci rendező Aloysára nem csak ugródeszkaként emlékszünk majd vissza.

aloys01

Hiába problematikus a film besorolása, az elsődleges fogódzót mégiscsak a krimi nyújtja, az Aloys főhőse ugyanis magánnyomozó, aki rögeszmésen végzi a dolgát, kizárólag akkor beszél, ha nagyon muszáj, és bár néha kinyit egy üveg töményt, azért messze nem olyan idült alkoholista, mint sok ikonikus kollégája. A középkorú férfi kórosan zárkózott alak, akinek édesapja halálával senkije sem marad, és az életét alapvetően két tevékenység tölti ki: munkaidejében megfigyel másokat és (miniDV-s) felvételeket készít róluk, szabadidejében pedig ezeket nézegeti.

Ennek a látszólag légmentesen elszigetelt világnak a burka akkor kezd el repedezni, amikor a férfi egy hajnalban arra ébred a buszon, hogy ellopták az éppen nála lévő kazettákat, aztán hívogatni kezdi egy nő, aki egy „telefonos séta” néven emlegetett elmejátékba próbálja meg bevonni.

YouTube előnézeti kép

A magánnyomozó figurájának deheroizálása már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött a filmtörténetben, azóta többek között detektívszerepbe kényszerült civil karakterekkel is találkozhattunk már, Aloys alakja mégis izgalmas. Egyfelől eszményi példakép lehetne minden szakmabeli számára: mivel magánélete nincs, minden energiáját az adott célszemély lehallgatásába fektetheti (hogy házasságtöréseken kívüli bűnügyeket is felderít-e, az nem derül ki a filmből), és mivel gyakorlatilag láthatatlan, tökéletes megfigyelő válhat belőle, ráadásul az a veszély sem fenyegeti, hogy az aktuális ügyről eltereli a figyelmét valamilyen vonzó idegen.

Másfelől viszont a film már a legelején tisztázza, hogy címszereplője egy tüchtig panellakásban nyomorgó inges-pulcsis agglegény, aki hiába társtalan, szinte mindig többes szám első személyben beszél, és csak nézni tudja, ahogy mások élnek, leginkább egy kamera objektívjén keresztül. Egy ilyen karakter csak akkor kezdhet el megváltozni, ha teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, és pontosan ez történik: a fordulatot a már említett telefonhívás hozza el, amelynek során kiderül, hogy a férfi megfigyelőből egy csapásra megfigyelt lett.

aloys03

Az igazán közönségbarát függetlenfilmesek az elmúlt évek során elég alaposan kidolgozták a stratégiáikat az életképtelen különc-figurák megszerettetésére, Nölle ugyanakkor csak részben húz feléjük. Az Aloys fanyar humora ellenére a főhős fojtogató világa hamar rátelepszik a nézőre (a film munkacíme egyébként az volt, hogy „(Halottak) Vagyunk”), és ugyan a játékidő második felére enyhül a szorítás, a film hangvétele nem változik meg radikálisan.

Az Aloys a magánnyomozó közismert képe mellett a műfajhoz kötődő legfontosabb elvárást is felülírja: a nagy rejtélyre durván a játékidő harmadánál fény derül, és ezután egy egészen másfajta történet veszi kezdetét, amiben ugyan marad egy-két kérdőjel, mégis eltolódik a hangsúly. Körülbelül ekkor lesz világos, hogy a Nölle által vágóként és íróként is jegyzett produkció valójában egy másik hagyománnyal ápol erősebb kapcsolatot: a kilencvenes-kétezres évek elején, agyonhivatkozott szerzői (műfaj)filmekkel (Memento, A John Malkovich-menet, Mulholland Drive) fellendülő elmejáték-filmes irányzattal, amely sokat tett az elbeszéléssel, a tudatszintekkel, illetve a valós és képzeletbeli terekkel történő játék gazdagításáért.

aloys05

Hogy a terek az Aloysban milyen fontos szerephez jutnak, az pillanatok alatt kiderül: komoly hangsúlyt kapnak mind a nyomozó privát univerzumának helyszínei, ahová egyetlen porszem sem juthat be (a lakás egy finom alkotói gesztusnak hála még hangi síkon is hermetikusan lezárul), mind a külső színterek, ahol a férfi többnyire magára marad a gondosan komponált totálképeken. Ráadásul, miután a főhőst elkezdi hívogatni az a rejtélyes nő, aki úgynevezett telefonos sétákra invitálja, a detektív képzeletének – és elenyésző mértékben emlékezetének – tere is megnyílik, és ennek egymásba játszatása a filmbeli valósággal nemcsak a mindgame mozikat, hanem konkrétabban Charlie Kaufman munkásságát is felidézi.

Az egyik legfontosabb különbség persze az, hogy az amerikai forgatókönyvíró-rendező történeteiben többnyire egy művészfigura jelenléte emeli be a metafikciót és kavarja meg az elbeszélést, Nölle viszont egyszerűbb megoldással él. A tolakodó önreflexiót sikeresen elkerülve azt mutatja be, ahogy egy teljesen magára maradt ember kezd bele a fikcióteremtésbe, és a képzeletét egyre jobban izgató másik személy lassan része lesz a hétköznapi valóságának is.

aloys02

El lehet vitatkozni azon, Nölle produkciója alkalmas-e arra, hogy hamisítatlan kultfilm legyen belőle, vagy ehhez nincs elég titka és körülrajongható vonása, az mindenesetre biztos, hogy fesztiválkörútja, berlini Fipresci-díja és hagyományos bemutatói óta nem futott akkora kört a filmes sajtóban, hogy túl sok nézőhöz eljusson.

Pedig megérdemelné: bár nem előzménytelen, az Aloys elsőfilmtől szokatlan módon kiforrott, és van annyira egyéni hangú, hogy az ínyencségekre vevők azonnal terjeszteni akarják a hírét.

Címke: ,