KINO LATINO, KRITIKA

Nem biztos, hogy készen állunk ezekre a rózsaszín szirupban fürdetett testekre

Árva Márton

2017/04/28

De Eduardo Casanova csak azért sem kímél minket.

Nagy merészség kell ahhoz, hogy egy huszonéves filmrendező nemes egyszerűséggel úgy foglalja össze alkotói hitvallását, hogy művészként „új dolgokat és új ízeket” igyekszik felfedezni. Eduardo Casanova mégis ezt teszi, és időről-időre bizonyítja is, mennyire erős benne a küldetéstudat.

Persze valójában túlzás lenne azt állítani, hogy a sorozatszínészből filmkészítővé avanzsáló Casanova munkáiban bármi is „eredeti”: természetesen ezúttal is a különböző forrásokból átvett motívumok kreatív összemixeléséről van szó. Az azonban már a rendező későkamasz kora óta készülő (online elérhető) rövidfilmjeiből is látszik, hogy a színpadias beállítások, a divatfotók és reklámok harsány színei, illetve a mainstream társadalom számára valószínűleg sokkoló tabudöntések tényleg nem szokványos elegyeivel van dolgunk.

pieles01

Casanova műfénytől ragyogó, rózsaszínes képei ugyanis precízen stilizált kompozíciókkal és meglepő tárgyi világgal hipnotizálják a nézőt, ráadásul azok a hősök és viszonyok, amiket bemutatnak, nehezen nevezhetők unalmasnak vagy mindennapinak.

A populáris kultúra és a fogyasztói társadalom rongyosra használt és sokszorosan meggyalázott kliséi sűrűsödnek itt émelyítő sziruppá, ami a legbanálisabb történetek (féltékenység, féltés, erőszak, gyilkosság) mázaként, csillogva-csöpögve vonja körbe a reflektorfényt ritkán élvező, általában fizikai adottságaik miatt a társadalom peremére száműzött figurákat. A fiatal rendező, aki filmjeinek esztétikai felfogását a saját sajtómegjelenésein viselt szettekkel is tovább árnyalja, Pieles (Bőrök) címmel mutatta be első egészestés játékfilmjét a 2017-es Berlinalén.

pieles05

Sokatmondó adalék, hogy a projektet Álex de la Iglesia karolta fel producerként. Ő az utóbbi húsz év spanyol filmjének egyik legizgalmasabb szerzője, de ezúttal elég két apróságot felidézni vele kapcsolatban: egyrészt, hogy legelső, 1993-as játékfilmjében egy mutánsokból álló terroristacsoport akar bosszút állni a jómódú és jóképű társadalmon, másrészt pedig, hogy talán legjobban sikerült munkájának, az Egy őrült szerelem balladájának főhősei a történelmi kulisszák között tomboló féltékenységi harcuk alatt fokozatosan eltorzítják testüket.

Ezek után aligha okoz meglepetést, hogy a Pieles a többségtől eltérő fizikumú emberek történeteit viszi vászonra a fent már említett, élénk színkavalkáddal. A képsorokon így mindenféle vizuális konvenció és tradíció szilánkokra robbanva veszti érvényét, és felszabadító könnyedséggel folyik egymásba mindaz, amit a merev, kategóriákban gondolkodó többségi kultúra szépnek vagy rondának, férfiasnak vagy nőiesnek, érettnek vagy gyerekesnek, giccsesnek vagy visszataszítónak tart.

pieles04

A film akár a tavaly nyáron magyar bemutatót kapott Szex receptre párdarabjának is tekinthető, amennyiben mindkét spanyol próbálkozás ritka és általában az érzelmi élet és a karrier szempontjából is komoly hátrányokat jelentő adottságokkal együtt élő emberekre irányítja a figyelmet. A Szex receptre esetében különc szexuális vágyak, a Pielesben pedig testi deformációk okoznak fejtörést a szereplőknek, és végső soron mindkét film a boldogulás, az empátia és az elfogadás kérdéseit járja körül.

A Pieles nyitójelenetében látható speciális bordélyház vezetője ennél jóval emelkedettebben fogalmazza meg ugyanezt: „A világ szörnyűséges, ahogy az ember is. De nem tudunk elmenekülni a borzalom elől, mert mi magunk vagyunk az.”

YouTube előnézeti kép

Craig Epplin írja le egy 2012-es tanulmányában, hogy a film intézménye mindig is különösen elkötelezett volt, hogy „kitágítsa a fogalmainkat abban a kérdésben, hogy a társadalom miféle szereplői érdemesek a figyelmünkre.” A Pieles képsorai pedig éppen erről az elkötelezettségről árulkodnak, és ahogy a rendező kifejtette egy interjúban, a filmet azoknak szánták, „akiknek nehezükre esik elfogadóan nézni a másságra, ez a film pedig segíteni fog nekik, hogy nyitottabbak legyenek a világra, és ezáltal boldogabbá váljanak.”

Ezek a kijelentések persze felvetnek egy sor izgalmas örökzöld etikai kérdést. Például: a testi hibák glamúrja valóban felszabadító gesztusnak tekinthető, vagy Eduardo Casanova éppen az érintettek képét zsákmányolja ki, hogy azt saját művészi előremeneteléhez használja fel? Fontos-e tudnunk nézőként, hogy a vásznon hús-vér emberek történeteit látjuk, vagy a torzulások csak gondos maszkmesterek munkái, amelyek a másság metaforáiként értendők? A rendező annak a Tod Browningnak az örököse, aki egy általa személyesen is jól ismert cirkuszi társulatot szerepeltetett az 1932-es Szörnyszülöttekben? Vagy legyintsünk rá, mint Hugh Jackmanre, aki a Movie 43-ban egy olcsó poén kedvéért heréket ragasztott a nyakára?

pieles02

A Pieles legérdekesebb vonása, hogy végig fenntartja ezeket a kétségeket, hiszen nem zárkózik el a kívülállóság, a betegség vagy a magány tragikus hangvételű ábrázolásától, de az oldottabb, játékosabb fogalmazásmódtól sem. A már említett, mesterséges hatásokban és John Waters-i giccsben tobzódó képek pedig éppen azzal szolgálják ezt a koncepciót, hogy rámutatnak: a felszínen megragadható külsőségekből, előítéletekből és túl hamar kialakított álláspontokból hiba lenne bármilyen messzemenő következtetést levonni.

Címke:

ESSZÉ

KRITIKA, magazin

TRAILERPARK

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

magazin, TRAILERPARK

TRAILERPARK

TRAILERPARK

HÍREK, OFF SCREEN

Körkérdés

ESSZÉ

ESSZÉ

TRAILERPARK

PULP

HÍREK

HARDCORE, OFF SCREEN

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

INTERJÚ

TRAILERPARK