Ezek voltak a Prizma kedvenc filmjei Velencében

Nagy V. Gergő

2018/09/13

A velencei filmfesztivál legjobb filmjeit többnyire apró termekben kellett megkeresni, és a rendezőiket, ha élnek egyáltalán, csak udvariasságból fotózták a vörös szőnyegen. Itt az öt legjobb film a Lidóról.

5. A folyó – Emir Baigazin

A kazah újhullám fiatal titánja – akinek előző filmjét, a Harmónia leckéket itthon is vetítették 4 éve a Titanicon – újfent a semmi közepén élő kamaszfiúk nyűgjeiről tudósít, Dreyert szégyenítően tisztára pucolt kompozíciókban, sivatagszínű ruhákba öltöztetett, zombimerev színészekkel. Van valami mélyen biblikus Emir Baigazin történetében (mintha a József és testvéreit gondolná újra), és van valami mélyen brechti abban, ahogy elővezeti: a rokonuk halálát elhallgató kiskamaszok makulátlan rendben vonulnak be a képkeretbe és szinte tapsra távoznak onnan, minden snitt dekoratív és látványosan beállított, ráadásul a film felénél érkező unokatestvér egy elektromos gördeszkán gurul be a Krisztus előtti időket idéző, rurális putriba. „Gondolj a filmedre úgy, mint mozgásban lévő vonalak és tömegek kombinációjára” – mondta Bresson, és a kazah művész alighanem a mellére tetoválta ezt a jótanácsot: A folyó minden percében konstruált, meditatív hömpölygése lefegyverző erővel emlékeztet arra, hogy a hitelesség régi idők ócska eszménye csupán, és egy film talán úgy tud eljutni a legmesszebbre, ha minden képén érzed: az egész egy hazugság.

4. M – Anna Erikkson

„Ez aztán a képek őrült áramlása” – mondta Fassbinder az egyetlen általa tisztelt német rendező, Werner Schroeter egyik első filmje (a Neurasia) láttán. Ilyen őrült áramlást prezentál a finn Grammy-díjas popénekesnő, Anna Erikkson elsőfilmje, az M is, amely Marilyn Monroe mítoszát dolgozza föl, kábé Kenneth Anger, Raul Ruiz és Maya Deren szellemében. A nyitányban fekete lepkét varrnak a bőr alá, később valaki hajkefével kényezteti fanszőrzetét, máskor lehetetlen eldönteni, hogy a zuhanyrózsából aláhulló vízsugarat látjuk, vagy a kocsi alatt elfutó országút betonját. Erikkson afféle Southern Gothic rémálmot asszociál a Gyönyörű Gyermek életére, vizenyős tekintetű, délvidéki lidércekkel, költői képzettársításokkal és cronenbergi húscafatközelikkel, egy újra és újra megújulni képes, pazar ritmusú montázsban. Többen orra bukva menekültek a premiervetítésről, de a maradék keménymag a fesztivál legcombosabb vastapsával ünnepelte Erikksont, aki egy újabb nyálas ballada helyett inkább kábító avantgárd filmet csinált, fél évtizednyi izzadságos munkával.

3. Semmi sem szent – William A. Wellman

Wellman karrierje delén, a Csillag születik évében nonchalant könnyedséggel forgatta le ezt a hóbortos vígjátékot, amelyet a restaurált filmek között lehetett megtekinteni a Lido Casino legbüdösebb mozitermeiben. A fokozhatatlan tempójú cselekmény egy balfék újságíró (Fredric March) és a rádiumfertőzés miatt haldokló kisvárosi lány (Carole Lombard) románcáról mesél – amelynek során a szerelmes férfi országos celebritást csinál a jobb élet reményében szimuláló csajból. Ben Hecht állítólag néhány vonatút alatt írta a forgatókönyvet, de ebben a zseniális rutinmunkában nem csupán hibátlan kisvárosszatírát terít, hanem körülbelül a klasszikus Hollywood legjobb mellékkaraktereit küldi a vászonra folyton egymásra hágó egysorosok között – miközben szívszorító tézist fogalmaz meg az őszinteség lehetetlenségéről. Alighanem ez volt az egyetlen film Velencében, amin tényleg sokan röhögtek.

2. Az arcod – Tsai Ming-liang

A lassú film tajvani prófétája darab ideje már búcsút mondott a narratív filmkészítésnek, és a tavalyi VR-ra készült kísérlete után újfent csodálatosan minimalista esszét komponált, ezúttal az emberi arc témájára. Nyolcvan percnél is rövidebb, Balázs Béla emlékét kényeztető mozija középkorú és öreg ábrázatok (köztük a fétisszínész, Lee Kang-sheng) hosszan kitartott portréinak sorozata, amelyben egyes szereplők életükről vagy szerelmükről mesélnek, mások csak szuszognak, horkolnak vagy pislognak, miközben a hangsávon olykor ipari morajlások (zene: Ryuichi Sakamoto) nyomják el a szavak, a szempillák vagy a nyelések hangjait. Andy Warhol vagy mondjuk James Benning után kevéssé tűnik forradalmi gesztusnak az utca emberének közelképében föltárni a mozgókép igazságát, de Tsai olyan meztelenséget és elevenséget kutat föl ezeken a lassan gyűrődő tájakon, ami zavarbaejtően intim és kifejezetten megindító élménnyé avatja filmjét – a finálé dorombolással alázenélt totálképe pedig valamilyen ismeretlen okból katartikus erővel hat.

1. Mi időnk – Carlos Reygadas

A kortárs mozi egyik legnagyobb zsenije szívszorítóan személyes drámát forgatott az önzetlen férfiak kínjairól, saját magával és hűtlen nejével a főszerepben, egy mexikói farmon. Mintha Tarkovszkij rendezné A feleségem történetét, a háttérben bikákkal. Ez volt a legjobb film.

+ 1., ráadás: Miközben döglődve fekszem – Mostafa Sayari

Az iráni Mostafa Sayari könyörtelen elsőfilmje, a Miközben döglődve fekszem három fivér és egy nővér története, akik apjuk halála után egy távoli faluba indulnak eltemetni a családfőt, ám útközben egyre jobban elkezdik utálni egymást, és a hulla is rohadásnak indul. Ha a rosszkedv mozgóképes anyaggá formálható, akkor Sayarinak sikerült kikeverni a tökéletes esszenciát: ebben a filmben mindenki vigasztalhatatlanul búskomor, minden mondat egy szemrehányás, és minden mozdulat a viszolygásról mesél.  Ezt a koncepciót a lehengerlően ronda főhős koronázza meg, aki a cselekmény során rendre új és új formát talál a bátyja iránt érzett undornak – és a film záróképén hányni kezd. A büdösödő hullát a semmi közepébe cipelő család road movie-ja minden kihívást kereső cinefil számára kötelező darab, egyúttal a stílusfegyelem és a következetesség szolid diadala, amely még ebben a regiszterben is képes elbeszélni a lemondás átélhető történetét.

Címkék: carlos reygadas, Lista, velencei filmfesztivál