2011/02/21
A thai nép komédiát akar – mondta ki a végső szót a thaiföldi kormány kulturális minisztere, Apichatpong Weerasethakullal 2007-ben zajló cenzúravitájuk kapcsán. A Boonmee bácsi megtekintése közben olyan komoly értelmezési problémákkal szembesülhetünk, hogy nehezen megállapítható, vajon az új aranypálmás film mennyire zavarhatja meg a thai közrendet.
Weerasethakulék nem árulnak zsákbamacskát, a film előtt feltüntetett kurrens európai támogatók jelzik, hogy virtigli szerzői film kezdődik vásznon. A rendező nem először indul élfesztiválon, hiszen a 2002-ben elnyert cannes-i Certain Regard-díj után az öreg kontinensen az egyik legkomolyabb ázsiai ígéretként tartották számon. A pálma után be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, legfrissebb dolgozata szervesen kapcsolódik eddigi életművéhez. Minden a legnagyobb rendben halad tehát a thai rendező szakmai életében, még abban sincs semmi különleges, hogy az aranyozott Boonme bácsi… kiváló életművének nem kiemelkedő darabja. A Tim Burton által varázslatosnak mondott film inkább a szerzői útkeresésről szól, így méltán megkaphatja az ugyancsak bizonytalan bátor jelzőt is. Bizonytalan értékű, mivel a film befogadása után minden nyugati kultúrában felnőtt nézőnek eszébe juthat a régi vicc főszereplőjének kérdése: vak ez a ló, vagy bátor?
Korábbi filmjeinek személyes indíttatásához nem férhet kétség. A biztos kézzel vezetett Tropical Maladyban (2004) önmaga tigrisdémonával küzdő homoszexuális férfi, vagy a szüleinek emléket állító, 2006-os Syndromes and a Century is erős formakészségről és szerzői vízióról árulkodik. A Boonmee bácsiban a rendező tovább halad a megkezdett formai úton, elannyira, hogy mind a történet, mind a személyesség már sokkal kevésbé tetten érhető. A film hat hosszú jelenetből áll, központjukban valamilyen formában a veseelégtelenségben szenvedő hatvanas Boonmee áll, aki egy vidéki gazdaságot vezet. Egy testvérével és unokaöccsével töltött vacsora alkalmával megjelenik előtte halott feleségének szelleme, hogy figyelmeztesse, élete nemsoká véget ér. Boonmee-ék néhány csodálkozó szemöldökhúzás után belenyugodnak a szellem jelenlétébe, és később szintén kevéssé zavarja őket a bácsi eltűnt fiának majom alakjában történő visszatérte,. Filozofikus beszélgetés kezdődik múltról és az élet szépségeiről, a misztikus aura szép lassan behálózza az egész filmet.
A narratívnak induló rendszer a továbbiakban epizódokra hullik szét, miközben minden fejezet egy-egy új stílust idéz. A rendező egyszerű, de tömény helyzeteket vázol, amelyeket eltérő igényességgel dolgoz ki. Bivaly szökik a folyóhoz, egy csúnya arcú hercegnő harcsával szeretkezik, fényképszekvencia Boonmee bácsi egykori háborús élményeiről, egy szerzetes leveti formaruháját, és egy bárba megy vacsorázni. A felsorolásból is érezhető, hogy a rendező nem csak formailag, hanem gondolatilag is a többszólamúság elvét követi. Ebben az értelemben pedig radikálisabb a hozzá közel álló iráni Kiarostaminál vagy a mexikói Reygadasnál, akiket az élő modernista hagyomány koszorús mesterei közt tartanak számon. A keleti szemlélethez hűen, Weerasethakul nem a lényeget keresi, gondolkodását a szemlélődés, a döntések kikerülése, a nagy történetektől való távolmaradás mozgatja.
Nehéz valami lényegit állítani egy olyan filmről, ami pont a lényegiséget tagadja. Apichatpong ironikus látásmódja kivált abban mutatkozik meg, mikor kiderül, Boonmee nem is tud visszaemlékezni saját előző életeire. Ebben sűrűsödik leginkább az, ahogyan a Chicagóban kísérleti filmezést tanult rendező (el)bánik a nézői elvárásokkal: egy tollvonással felülírja a saját maga által állított legfontosabb premisszát. Az operatőri munka ennek a gondolkodásnak tökéletes híve: figyelmesen ellágyítja a kontúrokat, a képek jelentős részének nincs kiemelt pontja. A szereplők közt sincs fontossági sorrend a tágas totálokban emberek és tárgyak finoman egymásra simulnak. Keresni kell a fontosat a szemnek, a kiterített képeken sokszor egy ág legalább olyan hangsúllyal bír, mint egy arc. Közeli szinte nincs, kivéve a – thai műfajfilmek képi világát idéző – harcsás állatmesében.
A hullámzó színvonal ellenére a Boonme bácsi… kétségtelen erénye, hogy mélységesen átjárja egyfajta szokatlan, bizarr, ironikus humor. Talán ebből a szemszögből válik valóban élvezhetővé a film. A komolykodó hangvétel csak álca, hiszen elég nehéz egy Csubakka-jelmezbe öltözött, piros szemű ex-fiút valóban komolyan venni… Vagy miért ne gondolhatta volna komikusnak a rendező azt, hogy egy ronda arcú hercegnőnek a vagináját egy harcsa izgassa? A korábbi munkák húsba metsző személyessége után Weerasethakul ellép a drámától, új filmjét nehezebb nézni, mégis megtekintése közben egy játékos, vidám rendező alakja körvonalazódik. Mintha a jelenetek banális olvasata mellett tenné le a voksát: így történhet, hogy Boonmee és bicegő testvére a méhesben nem csak az élet örömeinek metafizikus értelmén rágódik, hanem sokkal inkább egyszerű erotikus vágyak emlékei fűtik a mézes lépekben turkáló ujjak gazdáit.
Misztikus, varázslatos, bátor, de leginkább különös ez a szatirikus fantasy, amit Apichatpong Weerasethakul vászonra álmodott. A szigorú hangvétel mögül kiolvasható a játékos kedv, egy nyugatiasan is művelt, keletiesen vallásos ember képzőművészeti ambíciókkal is bíró eklektikus alkotása. Minden radikalizmusa ellenére a maga módján megpróbált megfelelni a thai kormány kultúrpolitikai elvárásának, miszerint a nép komédiát akar. Lehet nézni, megkapták.
Címkék: filmkritika, kísérleti film, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!