A District 9 a szimbiózis filmje, mind tematikai, mind formanyelvi, mind gyártási szempontból. Neill Blomkampnak, miután a Halo gigantikus számítógépes játék-adaptációja meghiúsulni látszott, a projekt felett bábáskodó Peter Jackson – látva a tehetséget az ifjú filmesben – felajánlott 30 millió dollárt, mondván, azt csinál vele, amit akar. Blomkamp az Alive in Joburg c. 2005-ös rövidfilmjének egészestés verziójára költötte a hollywoodi viszonylatban uzsonnapénznek számító összeget (ennyiből sokhelyütt még az A-ligás főszereplőket sem tudnák kifizetni), az eredmény pedig zavarba ejtő lett. Minden értelemben. Nem nekünk nézőknek, hanem a Rémálomgyárban tevékenykedő megalomán idiótáknak, akik több száz millió dolláros büdzsé alatt bele sem kezdenek egy reménybeli blockbuster forgatásába. Magától értetődik, hogy pontosan emiatt kell vérre menő harcot vívniuk a mozipénztáraknál: a nagy befektetés tetemes bevételt igényel. S lőn Blomkamp, aki low-budget sci-fijével fityiszt mutatott mindenkinek, a District 9 már 112 millió zöldhasúnál jár.

Már a District 9 felütéséből kitűnik, hogy nem a jól megszokott agyatlan popcorn-mozival lesz dolgunk: húsz éve, Johannesburg fölött (végre nem valami jenki metropolis a helyszín!) hajótörést szenvedett egy ismeretlen földönkívüli civilizáció anyahajója, fedélzetén több ezer vegetáló alien-menekülttel. Őket a város közepén felállított slumba telepítik, a pillanatnyi szükségállapot azonban idegtépően hosszadalmas patthelyzetbe torkollik. A polgári ellenállás egyre csak nő, a nyomornegyeden belül pedig felüti a fejét a bűnözés. A Multi-National United (MNU) nevű fegyverkonszernt bízzák meg a körzet felügyeletével, az ő céljuk azonban nem a béke fenntartása, hanem a földönkívüli technológia kizsákmányolása. Agresszív zsoldosaik között mindennaposak a túlkapások, a helyzet hamar pattanásig feszül. A multicég feladata lesz a ráknak „becézett” alienek kilakoltatása, az operációt egy szürke kis hivatalnok, Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley) vezeti. A vizsgálat közben, egy tragikus baleset folyományaként Wikusban keveredik a humán és az alien DNS, emiatt pedig az MNU első számú célpontjává avanzsál.

Blomkamp hatásos rasszizmus elleni parabolát fogalmazott meg (míg a közelmúlt sci-fijei inkább a terrorizmus – pl. Cloverfield –, vagy a környezetszennyezés veszélyeire – pl. Amikor megállt a Föld – hívták fel a figyelmet), a különbség az, hogy a „másik” oldalt ezúttal földönkívüliekkel kell behelyettesítenünk. Az űrbéli menekültek mindennapjait és az emberek nyereségvágyból elkövetett, válogatott kegyetlenkedéseit zsigerig hatoló keresetlenséggel ábrázolja. A nyomornegyed poros-mocskos, vagy a titkos labor alienvérben tocsogó képeit látva egy pillanat alatt elfelejti az ember, hogy gyakorlatilag CG-figurák szenvedését nézi, amint azok éppen egy darab szeméten marakodnak, vagy a túlélésért küzdenek. A nigériai gengszterek kissé egyoldalú ábrázolásának ellenére is hatásos az Apartheid és a szegregáció elleni példabeszéd, ám Blomkamp kameráját nem homályosítja el a témaválasztásból párolgó pátosz. Meglepően humoros és együtt érző pillanatok tarkítják az alapvetően leleplező-gondolatébresztő opust, elég csak a rákokra ragasztott esetlen embernevekre, a mértéktelen macskakaja-zabálásukra, vagy a cinikus és (egy darabig) kívülálló Van De Merwe kamerába mondott kommentjeire gondolni.

A District 9 egyik legzseniálisabb húzása kétségtelenül a dokumentarista formanyelv összeházasítása a fantaszikummal. Blomkamp beszélő fejekkel és interjúrészletekkel szippant be a film sajátos valóságába, élő híradó-közvetítésbe ágyazza a kilakoltatási-akciót, ám ahogy új, sokkal akcióorientáltabb irányt vesz a film, a forma is alkalmazkodik a tartalomhoz. A száraz dokumentálás igénye elvész a „menekülő férfi” toposz felbukkanásával, Blomkamp ekkor akciószekvencia-rendezői potenciáljából ad egy kis ízelítőt. Vakító robbanásokkal és fröcsögve szétrobbanó testekkel tarkítva alakul ki egy valószínűtlen buddy movie-kötelék az üldözött Van De Merwe és a Christopher Johnson névre hallgató rák között, miközben a dél-afrikai férfi transzformációja egyre durvább mértéket ölt.

A District 9 főszereplője a kafkai metamorfózis jelenkori képviselője, és egyedül a veszettül tehetséges Sharlto Copley-nak köszönhető, hogy hajlandóak vagyunk a figurát elkísérni a Pokolba. Figyelemreméltó, ahogy felépíti karaktere jellemfejlődési ívét, és annak ellenére, hogy ez az első igazi filmszerepe (először Blomkamp Alive in Joburgjának egy mellékszerepében tűnt fel), meghálálja a belé vetett bizalmat. Közhely ugyan, de tény, hogy személyében egy sztár születésének lehettünk tanúi: minél inkább elveszti az emberi attribútumait, annál inkább törnek elő belőle a rejtett színészi tartalékok, a film elején látott szürke hivatalnok-bohóc így válhat valódi tragikus hőssé a film végére. Van De Merwe lassú átváltozásával Blomkamp az 1955-ös The Quatermass Xperimentet (r.: Val Guest) és a Kurt Neumann-, illetve a David Cronenberg-féle A legyet idézi meg, ám vétek lenne vendégszövegekről beszélni, mivel ez a fajta extra-terresztriális átjárhatóság többször is tematizálva van a District 9-ban.

Sőt, az egész földönkívüli technológia szimbiózisra épül. A földönkívüli fegyverek biológiai alapon, alien-DNS-sel működtethetőek (a fegyverekkel egyébként Blomkamp több helyütt a Half Life számítógépes játék franchise-át idézi), az űrhajó vezetéséhez „eggyé kell válni” az adott járművel, a film fináléjában törő-zúzó, ún. mecha is ezt támasztja alá. Az ember formáját utánzó járórobotnál nem lehetne tökéletesebben kifejezni ember és technika egymásba olvadását. A District 9 mégsem egy hagyományosan technokrata science-fiction történet, a humanista végkicsengésű zárókép legalábbis ezt hivatott alátámasztani.

A 2009-es évet már most mindenki a sci-fi műfaj reneszánszaként ünnepli. Először Blomkamp doku-sci-fije durrantott hatalmasat, pár ezer kilométerrel arrébb pedig Duncan Jones Moon c. filozofikus holdkalandját emelték piedesztálra – a CineFestes vetítést látva teljes joggal. A két film mindösszesen 35, ismétlem 35 millió dollárból készült! Bayék háza táján ennyiből egy robbanást sem hoznak össze, nem is beszélve arról a mély, már-már filozófiai-egzisztencialista gondolatiságról, ami mindkét fent említett opust jellemzi, és amit pénzért nem lehet megvenni.