Nemescu a nemrég hatalmas lendületet vett román új hullám egyik legkiemelkedőbb rendezője lehetett volna, ha egy tragikus baleset nem vet véget az életének. Öt rövidfilmet és a California Dreamin’-t, debütáló nagyjátékfilmjét számláló életművével azonban így is mély nyomot hagyott a kortárs kelet-európai filmművészetben.

A Romániában „noul val”-ként emlegetett filmes irányzat legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik Catalin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét (Cum mi-am petrecut sfarsitul lumii) című opusa, a Corneliu Porumboiu-féle Forradalmárok 89/Volt-e vagy sem? (A fost sau n-a fost?), továbbá Radu Muntean Jelszó: A papír kékre vált (Hartia va fi albastra) és Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 saptamani si 2 zile) c. műve – utóbbi 2007-es, míg az összes többi 2006-os keltezésű, és nem ez az egyetlen különbség köztük. (Mungiu abortusz-drámája nem a Ceausescu-rezsim végnapjairól és a Romániában végbement rendszerváltásról regél.)

Nemescu a 2000-es La bloc oamenii mor dupa musica és a szintén beszerezhetetlen Mecano (2001) című rövidfilmekkel kezdte filmes tevékenységét. A még ebben az évben készült, fekete-fehér Mihai and Cristina (Mihai si Cristina) már hozzáférhető (megnézem). Ebben, a már-már kísérleti formanyelvvel kokettáló darabban kezdenek el körvonalazódni a Nemescut izgató témák, mint a viszonzatlan vagy beteljesül(het)etlen szerelem, a Nőről való merengés, ábrándozás, továbbá a rendező, külföldi (főleg pop és rock) betétdalokhoz, valamint abszurd, olykor mesei fordulatokhoz való vonzódása is kitüremkedik. A Mihai and Cristina egy éjszaka alatt lezajló „lánykérési” kálváriáját pedig akár a Martin Scorsese-féle Lidérces órák laza parafrázisaként is értelmezhetjük. A két évvel később – immár színesben – forgatott C Block Story-ban (Poveste la scara ’C’ – megnézem) Nemescu tovább bontogatta ezeket a motívumokat, és ismét egy fiatal, lány után sóvárgó fiút állított filmje középpontjába. A román rögvalóságot – omladozó panelházak, látszólag kommunikációképtelen család, szextelefon-cégnél dolgozó anya, varrógyárban dolgozó apa – Nemescu egy szereplők közti apró félreértés következtében tudja kifordítani könyörtelen valójából, és egy igazán emberközeli happy enddel lezárni cirka negyedórás filmjét.

És ez az, ami igazán jellemző Nemescura: a személyesség. Míg fent említett kortársai 2006-ban a román rendszerváltást különböző aspektusból megéneklő opusokat készítettek, addig Nemescu a később California Dreamin’ (Nesfarsit – 2007) címen ismertté vált, halála miatt be nem fejezett nagyjátékfilmjéhez készített előtanulmányt a Marilena from P7 (Marilena de la P7 – megnézem) képében. A Federico Fellini Amarcordját (1973) és Giuseppe Tornatore Malènáját (2000) felidéző szüzsé egy Andrei nevű tinédzser és Marilena, a hetes blokk egyik prostituáltja körül bonyolódik. A fiatal fiúban természetesen kibontakozó szexualitás Marilenában talál izgató célpontra, a lány azonban értelemszerűen elutasítja az ifjú Andrei közeledését. A srác erre elköti édesapja trolibuszát, hogy így imponáljon álmai asszonyának, ám Marilena sohasem látja meg a buszt: egy szerelmi csalódás miatt öngyilkosságot követ el. Nemescu az eddigieknél sötétebb tónusokkal festette fel szerelmi történetét a gyöngyvászonra (amelyben segítségére volt az alapötletet másodmagával kidolgozó Catalin Mitulescu is), viszont a Marilena from P7 is bővelkedik fantasztikus elemekben (egy ízben Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások c. sci-fijét is meg-, illetve felidézi) és az izgalmas képi megoldásokban. Arról nem is beszélve, hogy konkrét motívumokat fedezhetünk fel benne, amelyek később az igaz történetet feldolgozó California Dreamin’-ben éltek tovább – Nemescu debütáló nagyjátékfilmjét ezen túl leginkább a cseh új hullám nagyjaival, Jirí Menzellel és Milos Formannal, valamint Emir Kusturica életművével lehet rokonságba hozni.

1999-ben járunk, javában tart a koszovói háború és Jugoszlávia NATO-bombázása. Egy Koszovóba tartó, amerikai és lengyel katonákkal, továbbá értékes radarfelszereléssel megpakolt szerelvény halad át Románián, Capalnita falujánál azonban megálljt parancsolnak neki. Doiaru, a falu korrupt és túlbuzgó állomásfőnöke (Razvan Vasilescu markáns alakításában) vámpapírokat követel és teljesen figyelmen kívül hagyja a Jones kapitány (Armand Assantét rég bőszítették fel ennyire) által vezetett osztag különleges megbízatását. Doiaru vakvágányra tereli a szerelvényt, így megkezdődik az amerikaiak majd’ egy héten keresztül tartó veszteglése, mely alatt megtapasztalhatják a falu paternalista vendégszeretetét, a helyi menyecskék szerelmét és a román bürokrácia elképesztően bornírt ostobaságát. Jones kapitány pedig egyre nehezebben tűri a semmittevést, így hát akcióba lendül.

Nemescu Menzel 1966-os Szigorúan ellenőrzött vonatok-jához vagy Forman Egy szöszi szerelméhez (1965) és Tűz van, babám!-jához (1967) hasonló, és hozzájuk méltó parabolát rendezett, mely humoros, szerelemmel átitatott szatíra, maró társadalomkritika és átélhető tragédia egyben. A California Dreamin’-t Menzel filmjéhez a helyszíne okán, míg Forman két klasszikusához akár jelenetszinten is lehet kötni (a falubeli lányok izgatott bakavárása/elvágyódása és felsorakozása a község születésnapi mulatságán), szabad szájú humora és a balkáni állapotokat békaperspektívából bemutató, kifejezetten hangulatos szcénái miatt pedig Kusturica régebbi filmjei – kivált a’95-ös Underground és a ’98-as Macska-jaj – juthatnak az eszünkbe. Elég ha felidézzük a gyári dolgozók ad hoc jellegű sztrájkjait, a helyi Elvist vagy a Ewing-ranch román másolatában zajló Dracula-előadást, de az eltúlzott-groteszk bürokrácia kendőzetlen felskiccelése is ide tartozik. Nemescu a gazdag, kelet-európai filmes hagyományokból építkező háttér elé helyezte a rövidfilmjeiben taglalt párkapcsolati problematikát.

Az aktuális héjanász-háromszöget Andrei és Monica, Doiaru vadóc lánya (Alexandru Margineanu és a meseszép Maria Dinulescu párosa szerepelt a C Block Story-ban – Nemescura jellemző volt, hogy visszatérő színészeket szerepeltetett filmjeiben), valamint a Jamie Elman által megformált McLaren őrmester alkotja. Monica Marilenáéhoz hasonló csalódást él át, mikor McLaren továbbáll, Andrei-t pedig Monica iránt érzett plátói, soha be nem teljesülő szerelme miatt lehet a kis trolibusz-tolvajhoz kötni. Itt köszönnek vissza a Marilena from P7-ben látott, további motívumok is: a szerelmi epekedés orrvérzésben való manifesztálódásától kezdve, az elektromos kisülést, illetve komolyabb áramszünetet előidéző, nagyobb érzelmi csúcspontokon keresztül, a tenyérre telefonszám helyett rajzol smiley-ig és a szereplőnk szívdobogásával együtt „pulzáló”, ablakon keresztül látható külvilágig. (Doiaru saját céljaira fordított, állami tulajdonban lévő vagonjait pedig Andrei apjának trolijával lehet párhuzamba állítani, tudniillik azon tanította vezetni fiát, méghozzá munkaidőben!)

Sohasem fogjuk megtudni, hogy milyen lett volna a film, ha Nemescu megéri az utómunkálatok befejezését (2006 nyarán, egy autóbalesetben vesztette életét Andrei Toncu hangmérnökkel egyetemben, akivel egy taxiban utaztak), de a California Dreamin’ ebben a majd’ két és fél órás formájában kissé bőbeszédű lett. A napokra (ha úgy tetszik, fejezetekre) tagolt opus nihilista elbeszélése és Doiaru makacsul önfejű ragaszkodása a vámpapírok beszerzéséhez egy idő után fárasztóvá válik, egészen addig a pillanatig, amíg nem tisztázódik az állomásfőnök motivációja. A film játékideje alatt adagolt II. világháborús flashback-jelenetek fokozatosan fedik fel Doiaru személyes érintettségét az ügyben, a kisgyerek korában magára hagyott férfi messiásként várta egész életében az amerikaiakat, amikor pedig ’99-ben végre megérkeztek, egy múltbeli darabkát, szüleinek emlékét szerette volna konzerválni a szerelvény vakvágányra állításában. (Amellett természetesen, hogy a helyi kiskirály így akart sajátos bosszút állni az országában kotnyeleskedő világhatalmon.)

Azon a világhatalmon, ami gyomorforgató módon koncentrálódik Assante karakterében. A tehetetlenségében egyre ingerültebb katona elkezdi felmérni a helyi erőviszonyokat, hogy kibillentse Doiaru-t a hegemóniájából. Pátoszos, all-american beszédet tart a városházán, melyben ellenállásra buzdítja a könnyedén manipulálható lakókat, ám az ezután elkerülhetetlenül kirobbanó erőszaknak a jenkik már csak a hátukat mutatják. Ők nem avatkozhatnak bele a fegyveres konfliktusokba, csakis akkor lőhetnek, ha rájuk lőnek, és egyébként is: magasról tesznek rá, hogy mekkora mértékben avatkoznak bele ottlétük alatt egy falu (értsd: egy ország) dolgaiba, saját céljaikra használnak mindent és mindenkit. Nemescu parabolájának szívszorító fináléjában egyáltalán nem mindegy, hogy ki melyik oldalán áll a tűzijátéknak: ami a távozó amerikaiaknak puszta látványosság, a falu lakóinak (köztük Monicának) visszafordíthatatlan tragédia.

Nemescu személyében egy markáns hangú és erős formatudatosságról tanúbizonyságot tett rendező távozott a román rendezők élvonalából, rövidfilmjeit és a California Dreamin’-t látva a néző nem tehet mást: sajnálja, hogy ennyi volt.