Vajon legyőzheti-e a felvilágosodás racionalizmusa az ősi misztikus világot? Kiállhatja-e a szerző a hollywoodi filmgyártás próbáját? Guy Ritchie Sherlock Holmesa is ezt a kérdést vizsgálja.

A viktoriánus Anglia az ipari forradalom győzelmét hirdeti: az ember végre leigázza a természetet. Megépül a Tower Bridge, elindul világhódító útjára a frissen felfedezett elektromosság. A vas, a gőzgépek és a technikai eszközök átveszik a hatalmat a nagyváros eddig koldusoktól, zsebmetszőktől, jósnőktől és mutatványosoktól hemzsegő utcáin. A vizuálisan dúsított, már-már retro-sci-fi-szerű tárgyakkal stilizált, elrajzolt London nem most jelenik meg először a tudomány, a fekete mágia és a természetfeletti végső küzdelmének színtereként, elég csak Nolan A tökéletes trükkjére vagy Norrington A szövetségére gondolnunk.

Ez a kettős világkép a Sherlock Holmes teljes egészét végigkíséri. Kezdve a fa és a fém, a szerves és szervetlen anyagok, a csillogó arany és az utca mocskának ellentétére épülő vizuális világtól. A társadalmi rétegek közt folyamatosan fel-le cikázunk: a parlament előkelő irodájából néhány pillanat múlva a bűzlő sikátorban, majd a köv etkező jelenetben újra egy nemesi kúriában találjuk magunkat. A kémikus laborja egyszerre tükrözi egy régi korokat idéző titokzatos alkimista munkáját és egy valódi modern vegyész ténykedését.

Ahogy az megszokott, a protagonista és az antagonista, (Holmes és Blackwood) most is egymást feltételező ellentétek. Holmes a rideg logikát vakon követő nyomozó őstípusa – csakhogy ezesetben a  racionalizmus álarcát magára öltő Sherlock közel sem annyira hidegfejű, mint ahogyan az elsőre tűnik. Rögeszmés, infantilis, sértődékeny és sérülékeny figura. S szinte noir-hősöket megidéző módon ingázik az alvilág és a látszólag tisztességes lordok között. Az egyik pillanatban még mosdatlanul, delíriumban henyél a Baker Street-i otthonában, a következőben pedig már a lordok házában látjuk, makulátlan öltözékben. A rejtély végső megoldása sem a rideg rációból fakad: sámánokra jellemző ópiumos hallucináció közben, a hegedűjét pengetve talál rá az események egyetlen lehetséges és logikus magyarázatára. A megoldás természetesen racionális, csakhogy Holmes módszerei korántsem egy felvilágosult, kizárólag a rideg logikát elfogadó magatartást tükröznek.

Blackwood ennek az ellentettje: az okkultizmus köntösébe bújva, az emberek félelmét és tudatlanságát kihasználva igyekszik megvalósítani végletesen kiszámított, kisszerű tervét politikai céljainak elérése érdekében. A feltámadás, a mágikus halálesetek és látványos varázslatok mind csak csillogó kellékei egy kiábrándítóan földhözragadt hatalmi vágy kielégítésének: a misztikus világváltás nem más, mint egy szimpla puccs-kísérlet.

Hasonló kettősség figyelhető meg a film stílusán is. A tisztán hollywoodi dramaturgián és a szögegyenes cselekményen itt-ott azért Guy Ritchie szerzői jegyei is megmutatkoznak, ilyen például a Ritchie egyik legmarkánsabb kézjegyének számító férfiközösség középpontba állítása. Ezúttal ezt viszont a felbomlás veszélye fenyegeti. A Spílerhez hasonlóan, az önironikusan felsejlő homoszexualitáson túl ezt a változást természetesen a nő (ez esetben kettő) színre lépése motiválja. Az érdektelennek ábrázolt menyasszonynak valójában csak egy szempontból van jelentősége, az pedig nem más, mint a végérvényes változás lehetősége. Legalábbis Watson számára, mert ez a házasság a biztos, konzervatív létet jelentené, a társadalomba való tökéletes beilleszkedést. A kispolgári lét férkőzne ezzel Holmes és Watson buddy-moviekra jellemző kapcsolatába, amely Watson házasságával nyilvánvalóan fel is számolódna. Holmes esetében pedig Irene Adler személyében (a Sherlock szobájában látható fénykép tanúbizonysága szerint nem először) a megszerezhetetlen femme fatale édesíti és keseríti a nyomozó napjait az eredeti Conan Doyle-i hősnek is megfelelően – indokolva ezzel a bohém, Hollywood-kompatibilissé alakított posztmodern Sherlock karakterében is megjelenő aszexualitást. Vagy éppen – a Holmes gondolkodási metódusát leképező – flashback-flashforward szerkezet is Ritchie korábbi munkáit idézi, ahogy egy boxringben bevitt ütés szuperlassítása is. Valójában azonban ez a néhány motívum és formai megoldás a film egészét tekintve igencsak kevésnek bizonyul, és vajmi kevéssé különíti el Ritchie Sherlock Holmesát a hasonszőrű munkáktól.

Ahogy Holmes és Watson vagy – az iparosodó London, Ritchie ízig-vérig brit filmje is talán még két világ közt áll. A brit kultúrkör egyik emblematikus figurája néhány meghatározó tulajdonságának elvesztése révén némiképp feloldódik ebben a nézői elvárásoknak megfelelni kívánó környezetben. Ahogy egy nagyváros misztikuma is megszűnni látszik a mindent behálózó gépesítés és az éjszakai közvilágítás megjelenésével. Guy Ritchie a Sherlock Holmesban sikeresen adaptálja a saját szerzőiségét, azzal együtt, hogy személyességét felemészti a hollywoodi filmgyártás gépezete.