Miután kisköltségvetésű horrorjaival kitanulta a szakmát, és lerakott az asztalra néhány, később kultuszfilmmé nemesedő remeket (Bad Taste, Hullajó), Peter Jackson anyagilag jóval ambiciózusabb adaptációk készítésébe fogott. Míg a ritka alkotói fineszességről tanúskodó korai zsengék mind eredeti forgatókönyvből készültek, a rendező mennybemenetelét elhozó trilógia óta az új-zélandi mágus (a Crossing the Line című, Neil Blomkamppal forgatott rövidfilmet leszámítva) mindig hozott anyagból dolgozik. A Tolkien-klasszikus moziváltozata és a King Kong-remake után a tavalyi év végén debütált Komfortos mennyország adaptációja a perspektíváját tekintve ugyan sokkal szerényebb vállalkozás, Alice Sebold rendkívül személyes hangütésű történetének filmverziója azonban rokonszenvesen halk szavú munka helyett meglepően harsány produkció.

A Jackson és alkotótársainak fantáziáját megragadó mese amerikai írónője széles körű ismertségét groteszk módon a rajta elkövetett nemi erőszaknak köszönheti. Seboldot tizennyolc esztendős korában meggyalázta egy ismeretlen támadó, a felépülést követő hónapok után pedig az áldozat folytatta a tanulást, hogy aztán drogok társaságában és pincérnősködéssel eltöltött évek után végül megírja a traumát feldolgozó Lucky című memoárt, majd az igazi sikernek bizonyuló Komfortos mennyországot.

A 2002-ben kiadott regény is az írónő tragikus élményéből táplálkozik: a történet elbeszélőjeként megjelenő Susie Sailfisht tizennégy éves korában, 1973. december 6-án, megerőszakolja és meggyilkolja a család magányosan élő szomszédja. Ennek megfelelően már a könyv első sorai után nyilvánvaló, hogy a jobb sorsra érdemes kamaszlány amolyan égi krónikása lesz a nélküle élt életnek: a Földet és a Mennyországot elválasztó, úgynevezett „Köztességből” szemléli szeretteinek, néhány osztálytársának és gyilkosának mindennapjait.

Sebold tehát a perspektíva-választással paradox módon egy mindent tudó és mindent látó, ugyanakkor egyes szám első személyben megszólaló elbeszélőt farag Susie-ból, aki a kötet lapjain néhol kissé maníros, korát igencsak meghazudtoló nyelvi leleményességgel felruházott mesemondóként nyilvánul meg. Talán ennyiből is sejthető, hogy az írónő nem az alapszituációban rejlő krimire vagy a suspense-helyzetre erősít rá: bár a család egy rendőr barátja és a lány apja egyaránt komoly energiákat felemésztő nyomozásba kezd, és ez utóbbi nagyon is gyanakszik a látszólag különc, de ártalmatlan szomszédra, a Komfortos mennyország inkább egy passzív helyzetbe kényszerült bakfis szomorkás-humoros-érzelgős beszámolója.

Jackson állandó forgatókönyvíró-társaival (Fran Walsh-sal és Philippa Boyensszel) feszesebbre húzta a könyv cselekményét, hogy a Susie emlékei között történő barangolásból és a tizenegynéhány szereplő sorsát nyomon követő, körülbelül tíz évet átfogó meséből játékfilm-kompatibilis narratívát szőjön. A sűrítésnek így áldozatul esik számtalan anekdota, a karaktereket árnyaló leírás és egyes szereplők is (többek között Ray édesanyja és a Heckler-fivérek), és az epilógust leszámítva a rendező az időkeretet is sokkal szűkebbre veszi. A természetesnek vehető csorbítások során komplett konfliktusok is kiesnek (ez lesz a sorsa például a feleség házasságtörésének), a megmaradó szereplők némelyike (például Ruth) halványabb lesz, Jacksonék ráadásul éppen a regény lényegétől fosztják meg a filmet – a Komfortos mennyország moziverziójából nem derül ki, hogyan is forrnak össze az eredeti címben említett csontok, vagyis a tragédiát követően hogyan gyógyulnak meg a Susie körül kialakult emberi kapcsolatok.

Az adaptációs stratégia mellett ugyancsak támadható a rendező műfaji közelítésmódja: az ő verziójában, szemben a dagályos cselekményű könyvvel, jóval hangsúlyosabbá válik a gyilkos szomszédra építő suspense-helyzet, Jackson azonban hiába szakítja meg időről időre a film nagy részét kitevő családi drámát, hogy ápolgassa egy kicsit a thrillerszálat. A Komfortos mennyország, Stanley Tucci különben pazar gyilkos-figurája ellenére, az idő múlásával egyre kevéssé képes igazi feszültségteremtésre, a befogadónak ugyanis a két órás játékidő csupán töredéke jut borzongásra, mert a maradékot a drámai helyzet szorításában kell eltöltenie, amelyet vele együtt a szintén mozinéző-pozícióba kényszerült serdülő lány is nyomon követ.

A nyújtástól elhaló feszültség és Wahlberg jelenlétének eleve súlyos problémáján túl igazán a Komfortos mennyország hatásmechanizmusa kapcsán lehet azt állítani, hogy Jackson szégyentelen érzelmi erőszakot követ el a nézőjén. Az alapsztori által az égi közeg számára kínált, viszonylag szűk mozgástér bejárásakor ugyan a rendező alkalmanként megcsillogtatja a fantáziáját és látványteremtő képességét (különösen a film talán legeredetibb szakaszának nevezhető képsorban, amelyben szemtanúi lehetünk a hatalmas méretűre növelt, palackokba zárt maketthajók sorsának), csakhogy a Tolkien-adaptáció esetében még jó értelemben letaglózó tájképek itt egészen más hatást érnek el. A Csodás álmok jönnek embert próbáló kulisszái után Jackson is a szuperszínes Túlvilág-ábrázolás mellett teszi le a voksát, és ez a lelkes fokozásokkal (lásd Ray figurájának kezelését), torokszorító lassításokkal és a pompásan pozicionált, éteri dalokkal együtt a maga módján átélhető közelségbe hozza Susie Sailfish és Alice Sebold megerőszakolás-élményét.

Bizonyos értelemben tehát sikeres vállalkozásnak is nevezhető a Komfortos mennyország filmváltozata, ugyanakkor elkeserítő látni, hogy éppen olyasvalaki merül el a feje búbjáig a giccsben, aki korábban igazi fekete humorral közelített a halálhoz és az elmúláshoz, ráadásul képes volt egy grandiózus fantasy-trilógia jó arányérzékű levezénylésére is.