A pénzhiányon túl kurázsi is kell ahhoz, hogy valaki egy óriásszörnyfilmes alapötletből kiindulva az óriásszörnyek margóra szorításával forgasson filmet, Gareth Edwards ráadásul úgy csinálta végig gerilla-vállalkozását, hogy még a nagy csáberővel bíró dokumentarista technikának is ellen tudott állni. A trükkspecialistaként indult brit alkotó Monsters című tavalyi munkája, amelyben az effektkészítés mellett a látványtervezői, operatőri, forgatókönyvírói és rendezői feladatokért is felelt, a poszt-apokaliptikus rémfilmet ígérő plakát és szlogen ellenére valójában érzékeny road movie, amiben feltűnik néhány sokcsápos monstrum is.

A film története szerint a NASA hat évvel ezelőtt értelmes élet nyomaira bukkant a Naprendszerünkben, a kutató céllal kiküldött szonda azonban a visszatérés során megsemmisült Mexikó felett, és a balesetet követően idegen életformák jelentek meg az érintett területen. A mexikói és amerikai fegyveres erők azóta is harcban állnak a kolosszális méretű lényekkel, egy vagabond fotóriporternek pedig át kell vágnia a fertőzöttnek minősített terepen, hogy hazavigye főnöke ott rekedt lányát.

A Monsters nem az utóbbi években elszaporodott poszt-apokaliptikus mozikkal, hanem például a District 9-nal rokonítható, amennyiben beéri egyetlen meghatározott területre korlátozódó földönkívüli aktivitással, és egészen új világrend helyett olyan helyzetet vázol fel, amelyben az ember többé-kevésbé adaptálódott az idegen organizmusok jelenlétéhez. További kapcsot jelenthetne Blomkamp filmjével az alacsony költségvetés is, furcsamód azonban ez utóbbi rendező Edwardshoz képest cameroni büdzséből gazdálkodhatott.
Edwards első nagyjátékfilmjének egyik legimponálóbb vonása ugyanakkor pont minimalista világépítkezése: lényegében a nyitóinzertek, egyes párbeszédek, táblák és feliratok, illetve a játékidő első felében fel-felbukkanó híradórészletek alapján teremti meg a Monsters valóságát, és szinte teljesen nélkülözi az attrakciót. A műfaj megválasztása pedig gyengíti a szerény megvalósítást magyarázó anyagi okot, és erősíti a visszafogottan ábrázolt szörnyes kulissza koncepcionális jellegét: a road movie zsánerének megfelelően a rendező az utazásra és az utazókra fókuszál, így a háttér inkább csak amolyan egzotikumnak tekinthető.

A rendező már-már altmani radikalizmussal – bár annak pökhendisége nélkül – azt éri el, hogy a munkája sem borzongatónak, sem különösebben izgalmasnak nem nevezhető: a feszültségkeltés technikáját ritkán és módjával veszi igénybe, továbbá a filmben fordulatok is inkább csak dramaturgiai értelemben vannak. Edwardsot inkább a furcsa új világon való átkelés egyszerű szemlélődést lehetővé tevő túrája, illetve a két főhős karakterének és kapcsolatának fokozatos árnyalása foglalkoztatja, ám a túlbeszélt epizódok helyett a rövidebb-hosszabb időre levegőben hagyott kérdéseket, csendeket és reflektálatlan pillanatokat részesíti előnyben. A pár napos odüsszeia megjelenítését pedig az elektronikus zene-szerző Jon Hopkins ambientes aláfestése mellett konvencionális fogalmazásmóddal képzeli el: a felütést leszámítva nélkülözi a dokumentarista felvételeket, és bár itt-ott kézikamerát ragad, távolról sem a Cloverfield-féle esztétikát veszi át.

Noha a Monsters komótos tempójú utazása során nem egy kérdés nyitva marad, hiányérzet-teremtés helyett végig lebilincsel, a finálé álomszép felismerés-jelenete pedig egyszerre ajánlja fel a perspektívaváltás lehetőségét főhőseinek és nézőinek.