alg_harry_brown

KRITIKA

Ítélj és ítéltess! (Daniel Barber: Harry Brown)

Csiger Ádám

2011/10/03

A Magyarországon a Cinefesten debütált, a mozikba pedig a héten kerülő, de nemzetközileg két éve bemutatott Harry Brown a 2008-as Gran Torino és az idén elkészült Hobo with a Shotgun közti lépcsőfokként írható le. Clint Eastwood után, de még Rutger Hauer előtt Michael Caine tért vissza jutalomjátékkal egy nyugdíjas vigilante (önbíráskodó, a Bosszúvágy után szabadon) szerepében, a Gran Torino paternalista-presztízsfilmes műfajrevízióját a Hobo with a Shotgun eyecandy-explicit erőszakábrázolásával összeboronálva. Daniel Barber rendező debütálása kvintesszenciális vérkomoly-ultrakonzervatív vigilante-film, emiatt viszont faék egyszerűségű.

A címszereplő Harry Brown egy nyugdíjas brit veterán, élete unalmas is lenne (fő időtöltése legjobb barátjával, a szintén hajlott korú Leonarddal való sakkozás, felesége kórházi ágyhoz kötött), ha nem lepték volna el a környéket fiatalokból álló bűnbandák. Egy nap behívják a kórházba, de a fiatalság miatt kénytelen kerülni, mire odaér, felesége már meghalt. Leonard közli vele, hogy elege lett az ifjoncokból, ezért bajonettet hord magával. Nem sokkal később holtan találják, de mivel a saját fegyverével ölték meg, a rendőrség önvédelemnek minősíti az esetet. Harry-t még aznap megpróbálja kirabolni a banda egyik tagja, ám ezúttal már résen van. Ahogy a film szlogenje mondja, „mindenkinek van töréspontja”, Harry Brown ettől kezdve „trigger happy” lesz, először lő, aztán kérdez.

Premisszája alapján a Harry Brown példaértékű vigilante-film. E műfaj a zsarufilm inverze, a bosszúfilm továbbgondolása és a western aktualizálása: protagonistáját általában tragédia éri (a Bosszúvágy hősének rablók ölik meg a feleségét és erőszakolják meg lányát), a rendőrség tehetetlen, a károsult így saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de nem csak a tetteseken áll bosszút, hanem önjelölt, illegális polgárőrként vadászik a bűnre. A vigilante-film tehát elveti a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” keveset gyakorolt bibliai princípiumát, helyette az „Isten törvényei magasabbak az emberénél” krédót aspirálja (melyet a keresztény-ultrakonzervatív, de ettől függetlenül zseniális Testvérbosszú író-rendezője, Troy Duffy meg is talált). A legtöbb vigilante-film (így a Harry Brown is) a Bosszúvágy (melynek hőse pacifista liberálisból válik westernhőssé) konzervatív ideológiáját viszi tovább, de beszélhetünk változó komolyságú képregény-fantasy (Batmantől a Watchmenig), eszmeiségét illetően objektív, realista (Scorsese Taxisofőrje, a Ms. 45 és a The Gladiator Abel Ferrarától), feminista (A másik én) és kellően ironikus „bűnös élvezet” (a meglepően szórakoztató Megtorló: Háborús övezet és a Hobo with a Shotgun) változatokról is, a Gran Torino (melyben Eastwood ugyanolyan paternalista módon oktatgatja a szomszéd kínai fiút, mint 25 éve a Halálhágóban Mario Van Peebles fekete bakáját) pedig a toposz Oscar-díjra optimalizált, presztízsfilmesen konform realizálása.


Barber filmje már a nyitójelenettel elárulja magát: formailag bravúros (mobiltelefon-kamera rögzít egy motoros ámokfutást), tartalmilag viszont roppant erőltetett szcénáról van szó (drogmámorban úszó fiatalok rendeznek embervadászatot, az áldozat egy babakocsit toló anyuka). A suspense, az atmoszférateremtés és a színészek játéka a továbbiakban is példaértékű marad, a történet viszont mindinkább hatásvadásszá válik. Felmerül a kérdés, hogy beszélhetünk-e realizmusról a film antagonistáival (rosszarcú, széttetovált, pisztolycsőből drogozó, minden elképzelhető bűnt elkövető hiperagresszív ördögfiókák) kapcsolatban, akik a filmtörténet leginkább egyoldalúan és hatásvadász módon ábrázolt gonosztevői lehetnének (végül kapunk ugyan egy csavart, de pálfordulást nem), ha nem hallhattunk volna nemrég londoni zavargásokról a hírekben. Olyan érzésünk lehet, minta exploitationt vagy túlpörgetett trash-t látnánk: az alkotók a hírhedt drugsploitation, a Reefer Madness szintjén démonizálják a drogokat és használóikat, ha pedig az angol fiatalság (vagy más népréteg, amennyiben hátsó üzenetet sejtünk) tényleg ilyen menthetetlen, akkor nagyjából annyira szolid ötlet őket antagonistaként használni, mint sátánista hippi-horrort készíteni a Manson-ügy kapcsán (ilyen film egyébiránt létezik, a címe I Drink Your Blood). Természetesen minden fiatal bűnözőnek van valami papírvékony motivációja, de a megjavulásra esélyük sincs (ellentétben a szintén a Cinefesten bemutatott, jóval sikerültebb Idegen arcok ifjú titánjaival), Harry Brown se szó, se beszéd jobblétre szenderíti őket, visszakövetelve az establishment gyilkosság-licenszét.

Ha az alkotók a szólásszabadságot választják a PC helyett, az nem probléma: eufémizmus helyett gondolatokat provokáló filmeket kell aspirálni, a Harry Brown pedig nem sértő, csak együgyű. Viszont az sem biztos, hogy szókimondó a film, mivel az alkotók nem szögezik le, hogy szerintük mi vezetett a tarthatatlan állapotokhoz, ellentétben számos politizáló, vagy az önbíráskodás témájának megosztó, dilemmatikus, esetleg paradox voltát ábrázoló vigilante-filmmel.[1] Ha az antagonisták áldozatok lennének, akkor már nem lenne annyira motivált Harry Brown hadjárata, így viszont vigilante-film helyett szabványos és szimpla thrillert kapunk, mivel hősünknek nincs választása, hisz „töréspontig” provokálták. A filmbeli események absztrahálása és a tágabb kontextus figyelembevétele nélkül kissé öncélú, hiteltelen és klisés, csak néhány cool pillanat erejéig szórakoztató történetet kapunk egy veteránról, akinek újra ölnie kell. A film ráadásul legalább annyira erőszakos (szájbarágósságát és CGI-jal vagánykodó erőszakábrázolását illetően egyaránt), mint bírált antagonistái. A Harry Brown létjogosultsága annyiban merül ki, hogy Caine-nek az Öld meg Cartert! miatt nosztalgiából megbocsátható a gyilkolászás, viszont Hodges klasszikusában a befejezés máshogy alakult. Jelen film alkotói teljes mellszélességgel kiállnak az önbíráskodás mellett, hősük ezzel mennybe is megy, de nekünk, nézőknek maradhat hiányérzetünk.

YouTube előnézeti kép
Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Példát lehetne venni Ferrara alig ismert TV-filmjéről, a The Gladiatorról, melyben az ittas vezetőkre specializálódott önjelölt polgárőr-hős egy ízben üldözőbe vesz egy gondatlan vezetőt, de kiderül, hogy egy terhes feleségével kórházba igyekvő férfit tartóztatott fel. A későbbi Mocskos zsaru pedig már teljes antitézisét adja a Bosszúvágynak és követőinek.

Címke: , ,

20140124divat-koldokig-dekoltalt-ruha-lett-2

KRITIKA

szupercella1

KRITIKA

django-unchained

KRITIKA

maglead

KRITIKA

Headhunters1

KRITIKA

warriorlead

KRITIKA

tinker

KRITIKA

tkf01lead

KRITIKA

MM10lead

KRITIKA

5050lead

KRITIKA

theguardlead

KRITIKA

das_letzte_schweigenld

KRITIKA

burning_money

KRITIKA

blocklead

KRITIKA

bad-teacher_157485556_160644954

KRITIKA

Layout 1

KRITIKA

Snabba_Cash_Kingsize.indd

KRITIKA

buried_poster

magazin

man-som-hatar-kvinnor-affisch

KRITIKA

ARMORED

magazin

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu