A túl jól ismert zsánerfilmes szerkezetek fantáziátlan újrahasznosításától ódzkodó alkotók számára a műfajkeverés mellett működőképes stratégia lehet a nézői azonosulás megbolygatása is. Manapság természetesen egyik fogás sem számít felforgató erejűnek, ez utóbbi gesztust ugyanakkor inkább csak a bátrabb szerzők vagy szerzőaspiránsok vállalják. Bár az olasz The Double Hour (La Doppia Ora, 2009) esetében problematikus a szerző személyének meghatározása – a forgatókönyvet hárman jegyzik, a rendezői székben pedig egy negyedik személy ült –, a törekvés teljesen világos: a készítők romantikus thrillernek és bűnfilmnek is nevezhető munkájában elsősorban a főhős alakjának izgalmas formálása imponáló.

A film egy szobalányként dolgozó bevándorló életéből ragad ki egy részletet: a középkorú Sonia egy igen sajátos társkereső program keretei között megismerkedik a búsképű Guidóval, és randevúzni kezdenek. A több szempontból is hátrányos helyzetű nő és az érezhetően valamiféle terhet cipelő férfi kapcsolata lassan elkezd kibontakozni, az ígéretes erdőmélyi sétát azonban fegyveresek szakítják félbe, akik egy thriller-jelenettel rövidre is zárják az eddig látott romantikus filmet.

Noha az elsőfilmes Giuseppe Capotondi munkája számos elemében profizmusról árulkodik, elsősorban mégsem az igényes fényképezés vagy a díjakkal honorált színészi játék, hanem a blikkfangos dramaturgia miatt érdemel kitüntetett figyelmet. Miután a rendező az említett jelenettel gellert ad a történetnek, olyan rejtélyes események egymásra halmozásába kezd, amelyekre sokáig nem ad racionális magyarázatot, hagyományos thriller-narratíva helyett tehát a befogadó zavarának fokozatos növelése mellett dönt. Ezzel egy időben egyre szorosabbra fűzi a köteléket a néző és az áldozattá váló főhősnő között, hogy aztán ezt egy ponton elszakítsa. Az értelmezői zavart megszüntető fordulattal pedig egy időre tompítja a feszültséget, és visszatereli a filmet az eredeti kerékvágásba, továbbá a főhőssel való kapcsolatot is helyreállítja. Ritka pofátlan gesztusként azonban a fináléhoz közeledve újra – és ezúttal utoljára – rombolni kezdi a nemrég stabilizálódott viszonyt, hogy visszacsempéssze a filmbe a gyanakvás légkörét.

Capotondi munkája a lélektani vonatkozás felerősítése okán valamelyest Sébastien Japrisot egyes regényeivel (A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával; Csapda Hamupipőkének) rokonítja a filmet, továbbá – részben ugyanezen sajátosság, részben egy konkrét cselekményelem miatt – eszünkbe juthat róla Clouzot Ördöngösök című klasszikusa, ennek kapcsán pedig valamelyest a Boileau-Narcejac írópáros munkássága is. Japrisot említett művei sem hagyományos thriller-narratívát használnak, amely a feszültség suspense-jeleneteken, illetve egy fenyegető antagonista-figura jelenlétén alapuló fokozásával szorongatná a befogadót, akinek egy megbízható azonosulási pontot jelentő főhősért kell aggódnia. A vonatkozó könyvek jellemzésére valójában használhatóbbnak tűnik a „bűnregény” megnevezés, ahogy Capotondi moziját is adekvátabb „bűnfilm”-nek nevezni: ezek a művek a bűnelkövetés eleméből kiindulva olyan – jobbára – szubjektív történeteket kerekítenek, amelyekben a thriller hatáskeltő eszközei helyett vagy mellett nagyobb hangsúly kerül a befogadó összezavarására és a nyugtalanító események pszichológiai eredetű magyarázatára.

A The Double Hour tehát egy ritkábban érvényesülő alkotói felfogás terméke: a jóleső borzongás megteremtése, fenntartása és feloldása helyett egyre csak szurkálja a nézőt, hogy aztán benne is hagyja a tüskét.