2012/10/29
Kevés kockázatosabb vállalkozás létezik, mint folytatni egy kultuszfilmet. Főleg, ha az eredeti az újrázás lehetetlenségéről szólt.
Kategorikus kijelentéseket ezügyben persze túlzás volna tenni, de a kult-sequelek során végigtekintve markánsan kirajzolódik egy tendencia, miszerint minden megbecsült Gonosz halott 2-re és Toxic Avenger 4-re jut egy Casablanca-tévésorozat, egy Rocky Horror Picture Show 2, vagy éppen egy Repo Chick, amik nem ritkán annak ellenére vívták ki a rajongói bázis rosszallását (és merültek feledésbe), hogy az eredeti alkotógárda dolgozott rajtuk. Utóbbi részben a Hard Core Logo 2-re is áll: a rendező továbbra is Bruce McDonald, akit a kilencvenes évek elején erős zenei kötődéssel bíró road movie-jai emeltek a kanadai filmrendezők krémjébe (a Hard Core Logo 1995-ben zárta le a Roadkill-lel és A 61-es főúttal indult laza trilógiát), manapság pedig főképp a Pontypool – A zombik városa okán érdemel említést. Mellette Julian Richings tűnik még fel a korábbi film szereplői közül, küllemében a Chappaqua-beli Conrad Rooks-ra hajazó régimódi producer-guruként: karizmája és jelenléte a Hard Core Logo 2 egyetlen olyan eleme, ami nem csupán az első részt, de a hatvanas-hetvenes évek hallucinogén rock-toposzait is felidézi.
Michael Turner azonos című, 1993-ban megjelent kötete a DeLillo-féle A fenevad napjának punkverziója volt, a naplórészletekből, versekből és egyéb szövegtípusokból összeálló levélregény adaptációjához pedig Bruce McDonald adekvát módon választotta az áldokumentumfilmes formát. Az újra összeálló, majd az utolsó turné során újra széthulló punkegyüttes tragikomédiája a szubkultúra egyik örök polémiájára épített, az autentikus önpusztítás és a túlélést hosszútávon szavatoló, mérsékelt kommercializálódás szembenállását két archetipikus karakterbe – Joe Dick, a menthetetlen frontember és Billy Talent, az alkalmazkodóképes gitáros – sűrítve mutatta fel a nagy rock & roll svindli paradoxonát. Olcsó húzás lenne a Hard Core Logo 2-t az (ön)kiárusítás végső manifesztumaként értékelni, ami egyben igazolja azt is, miért talált szinte megjelenésének pillanatában elutasításra előzményének rajongói között, de Bruce McDonald filmjét nem elsősorban az ideológiai önellentmondás – azaz a folytatás intézményének és a punk szellemiségének kibékíthetetlensége – roppantja össze.
Tizenöt évvel a Hard Core Logo utolsó koncertje után felbukkan egy énekesnő, a valóban létező Die Mannequin frontembere, Care Failure, aki azt állítja magáról, megszállta Joe Dick szelleme. Az éppen egzisztenciális és művészi válságban leledző Bruce McDonald rögvest a pletyka nyomába ered, párfős stábjával betáborozik az első részből ismert Bucky Height (Richings) stúdiójába, eközben pedig reflektál, mesél, narrál, folyamatosan és szinte szünet nélkül. Az epizodikus forma ugyan megmaradt, de a folytatásból teljesen kiveszett az eredeti spontaneitása – ezt visszamenőleg a bizarr csattanó úgy-ahogy igazolja –, de ami fontosabb: a Hard Core Logo 2 nem Care Failure vagy Joe Dick (szellemének), hanem McDonald filmje. Az előtérbe került nárcisztikus rendező átveszi Dick szerepét, az újrázás igénye ezúttal hozzá kötődik, amihez a többiek – élen a meglehetősen halovány énekesnővel – csupán statisztálnak. Miközben a háttérben jobb-rosszabb epizódok zajlanak, a Hard Core Logo 2-t a fiktív McDonald önmarcangolása és hevenyészett világmagyarázatai töltik, amik során kényszeredetten próbál drámát csiholni saját szerepéből a zenekar történetében.
A játék tétje persze most is a megismételhetőség, amire a lélekvándorlás motívumának beemelésével – „channeling Joe Dick’s spirit” – a Hard Core Logo 2 egy izgalmas metaforát is talál. De a szellemiség átörökítésének problémája (ami az eredetiben egyszerre volt adaptációs stratégia kérdése és a sztori szintjén a gyorsan avuló popkultúra tragédiája) a Hard Core Logo 2-ben tisztán művészi kihívásként jelenik meg: képes-e az anyagot teljes kontroll (lásd a nyitószekvenciát) alatt tartó Bruce McDonald reprodukálni hajdani sikerfilmjét? A produkció igen negatív fogadtatása a befogadói oldalról részben választ ad erre a kérdésre, miközben a film fináléja egyszerre próbál felülemelkedni az újrázás kihívásán (ugyanaz legyen, mint az első rész vagy épphogy annak ellentéte?) és a hangsúly áttolásával a rendező-figurára kikerülni a forrásmű által kijelölt követelményeket. A Hard Core Logo 2 így szinte szándékoltan válik a művészi arrogancia és az ebből fakadó kudarc letéteményesévé, fájdalmas pontossággal vetve föl egy másik klasszikus problémát – mennyiben érvényes unalomról unalmasan, a kudarcról egy kudarcon keresztül értekezni?
Címkék: filmkritika, függetlenfilm, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!