batman2

ESSZÉ, KÉPREGÉNY

Több Batman létezik egyszerre – Mi történt a köpenyes igazságosztóval?

Kránicz Bence

2014/06/02

Az utóbbi években két markáns Batman-kép látszott kirajzolódni.  A Nolan-filmek valóságszagú miliőjével szemben a Grant Morrison által írt képregények önreflektív, nem ritkán gúnyos, a mítoszt egyszerre romboló és életben tartó stratégiája áll. Ez utóbbi törekvésnek a zárlata Neil Gaiman és Andy Kubert műve, a Whatever Happened to the Caped Crusader?

Több Batman létezik egyszerre. Igaz ez az állítás a párhuzamos képregénysorozatokban jelenlévő szuperhősök mindegyikére, akik havonta megjelenő füzeteikben papíron egy időben tartózkodnak mondjuk Gothamben és a Fantomzónában, Manhattanben és a Limbóban. Miközben anyamédiumukban, a képregények lapjain is rendre túlvállalják magukat a legnépszerűbb ikonok, ráadásként fölbukkanhatnak a filmvásznon is. Ma már olyan, az amerikai tömegkultúrába bebetonozott figurák esetében is, mint Batman, Pókember és Superman, fontosabbnak tűnik a mozgókép, mint a rajzolt eredeti: hiába a legkevesebb fél évszázados siker, a filmeket többen nézik meg, mint ahányan a füzeteket olvassák. Ezért a soros adaptáció a képregények világát is képes a feje tetejére állítani. Sólyomszem bemutatkozott a Bosszúállókban (The Avengers, 2011)? Rögtön 12 részes minisorozat indul a címszereplésével. A filmadaptáció ismertté tette a Watchment? Érkezik is a rajzolt folytatás, a Before Watchmen.

Batman esetében némileg eltérően alakult képregény és film kölcsönhatása.

Egyfelől olyan stabil olvasóbázissal rendelkező karakterről van szó, akinél filmváltozatok nélkül is folyamatosan magas eladásokkal számolhat a kiadó, így kevésbé látszik szükségesnek a filmhez alkalmazkodni – ettől még persze A sötét lovag (The Dark Knight, 2008) premierje körül megszaporodtak a Jokert felvonultató füzetek, sőt, önálló kötetek.[1] Másrészt a Nolan-féle feldolgozások olyan határozott és egyedinek számító Batman-képpel dolgoznak, ami a képregénybe átcsempészve éppen, hogy a filmes hangvétel olcsó másolatának tűnne. Ennél sokkal érdekesebb formát öltött a Denevérember ekkori képregényes alakváltozata. A Batman: Kezdődik! (Batman Begins, 2005) bemutatása után egy évvel vette át a két zászlóshajónak számító Batman-cím, a Detective Comics és a Batman közül az utóbbi írói feladatait Grant Morrison. A skót szerző pedig épp Nolannel ellentétes irányba indult el: a filmek szikár, individualista főhősével szemben hangsúlyozza Batman társainak, ismerőseinek szerepét, behozza a képbe Bruce Wayne fiát (!),hároméves ciklusát pedig az ötvenes évek elfeledett, ma már a camp mércéjével megítélt Batman-képének megidézésével zárja.Érdemes áttekinteni, mi előzte meg Morrison hatalomátvételét, illetve hogyan jutott el a keze alatt Batman karaktere egyfajta végpontra (melynek zárásaként a beszédes című Batman: R.I.P. szolgált), mielőtt rátérhetnénk a korszak hattyúdalára, a szuperhősmítoszok leglényegét boncolgató Whatever Happened to the Caped Crusader?-re.

Kőkemény lovag

Christopher Nolan Batmanjére tekinthetünk úgy, mint a vidámparki látványosságként kifulladó Joel Schumacher-adaptációkkal élesen szembehelyezkedő variációra, de nem meglepő módon ennek a Batman-felfogásnak is közvetlen képregényes előzményei voltak (ahogy az infantilis Batman és Robin [Batman & Robin, 1997] előképeként a hatvanas évek kultikus tévésorozatát jelölhetjük ki). A kétezres évek elején két író hatását lehetne kiemelni: Greg Rucka és Ed Brubaker éppen afelé a földközeli, realista hangvétel felé mozdították a figurát, ami aztán Nolan filmjeinek is a sajátja lett.[2] Brubaker ugyanezt a drámai, a Multiverzum világai helyett a nagyváros bűzös sikátoraiba navigáló történettípust mentette át a Daredevil lapjaira, de szerzői sorozata, a hard-boiled hagyományból táplálkozó Criminal sincs messze ettől a vidéktől. Nem véletlen, hogy épp ez a két szerző indította 2003-ban a két nagy Batman-cím sikerét el nem érő, de a kritika által ünnepelt Gotham Central sorozatot, ahol a város rendőrei kerültek főszerepbe, hogy a már említett valószerű, fantasztikumot nélkülöző kalandokba keveredve vezessék be az olvasókat az utcai bűnök világába.

gotham-central1

Ez utóbbi sorozat már alapkoncepciójában jelzi, hogy a realisztikus Batman-kép legfőbb szépséghibája maga Batman:

a legkönnyebben úgy lehet a valószerű bűnügyi műfajok, a krimi, a thriller, a gengsztertörténet keretein belül maradni, ha a zsánerek alapmotívumait nem oldja fel inherens mesei jellegével egy denevérjelmezbe bújt felnőtt ember.[3] Pedig a fantasztikus jelleget erősítő szuperképességek hiánya alkalmassá tenné a hőst az említett műfajokban való mozgásra, mint ahogy a mindig gondosan exponált, gótikus-expresszionista horrorkulisszaként és szervezett bűnözéstől fertőzött metropoliszként egyaránt felmutatható színhely is – ez utóbbi variáció a Batman: Kezdődik!-ben nemcsak háttérként, hanem a történet fő konfliktusának részeként is megjelenik (ld. Ra’s al Ghul Gotham elpusztítására szőtt tervét), jelezve a város Batman-mítoszban betöltött kulcsszerepét.

Természetesen a Nolan-filmek dramaturgiájában is érezhetőek a realisztikus hangvételt romboló szuperhős okozta műfaji konfliktus feloldására tett kísérletek: az első rész bő lére eresztett alapozása, a játékidő első óráját kitevő felkészülés képei a karakter motivációinak kidolgozására, a Batmanné válás hiteles pszichológiai alapjainak megmutatására szolgálnak. Nem célom a szuper-alteregó Batman esetében különösen érdekes tudathasadását e szöveg keretein belül tárgyalni, azonban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a hasadt személyiség problémáját mindig is éreztették a komolyabb szuperhőstörténetek, így a Nolan-adaptációk is. Az alászállás a tudatalattit jelképező, denevérek lakta barlangba (Batman: Kezdődik!),[4] a hős szembesülése működésének morális kérdőjeleivel, képileg is megjelenített jin-jang viszonya Jokerrel (A sötét lovag)[5] mind Bruce Wayne tudatának sérülékenységét, identitásának árnyoldalait artikulálják a néző számára. Éppen Batman tudathasadása, a Batman-egotöredezettsége jelenti a realizmusigényű filmek stratégiájával szembehelyezkedő, Grant Morrison által írt képregények egyik kiindulópontját is, ő azonban egészen más ösvényen indul el.

Batman-Begins-Bruce-Wayne-bats-cave

A Grant Morrison-menet  

Az öntörvényűségéről ismert skót író (New X-Men, The Invisibles) 2006-ban vette át a Batmant, és azonnal élesen szembefordult az addig megszokott valóságközeliséggel. Ez a tény különösen A sötét lovag bemutatásakor felélénkülő érdeklődés idején szúrt szemet az olvasóknak.

A sötét lovag után, Batman népszerűségének csúcsán fogod magad, és elolvasol egy Batman-képregényt. Arra a hangvételre, arra a nyers realizmusra számítasz, amit a filmben láttál, arra a haragra és veszteségérzetre. Ehelyett egy olyan füzetbe lapozol bele, ahol Batman lila jelmezt hord, és egy pici Denevér-tündérkére figyel, aki hülyeségeket beszél. Becsukod az újságot. Sosem vásárolsz belőle többet. Miért is tennéd? Én imádtam a képregényeket, de én is leálltam az olvasásukkal.” [6]

Érdemes kiemelni, hogy Morrison történetei azért váltottak ki élénk vitákat, mert a sorozat a hivatalos Batman-kontinuitás részének számított – korábban a szintén általa jegyzett Arkham Elmegyógyintézet szürreális minisorozata,[7] benne Joker homoerotikus gesztusaival, kevésbé zaklatta föl a kedélyeket, hatása pedig A sötét lovagban is érezhető. [8] Morrison a Batman 655. számában indította történetfolyamát,[9] majd az ebben a füzetben megkezdett szálakat a következő két évben bontotta ki. Rögtön az elején behozta a képbe Bruce Wayne fiát, Damiant, aki addig kontinuitáson kívüli karakterként létezett, most viszont „valósággá” vált.

damian-wayne1

Bruce Wayne és Damian Wayne azaz Batman és Robin

A fiú szerepe is mutatja, hogy Batman már nem kortalan figura, múltja van, amihez viszonyulnia kell, el kell számolnia vele (a 677. részben Batmanről kiderül, hogy 30 éves, ilyesmit szuperhősképregényekben általában nem szeretnek közölni az olvasóval). Ezt a múltat Morrison első epizódja másképp is megidézi: konkrét képi utalásokat kapunk a második Robin meggyilkolása miatt híressé vált Halál a családbanra,[10] de Bruce Wayne egykori szerelmeinek tételes felsorolása szintén ezt a motívumot erősíti.

Ugyanígy a 655. részben bukkan fel a három ál-Batman, akiket az ekkor még ismeretlen kilétű antagonista szabadít rá Gotham városára. Az imposztorok a Denevérember egy-egy oldalát (félelmet keltő szörny-mivoltát, detektív-énjét) szimbolizálják, de csak gyatra másolatai az igazinak, épp úgy, ahogy a szintén Morrison alatt fontos szereplőkké váló Hősök Klubjának tagjai. Ebben a teljesen komolyan vehetetlen társaságban különböző nációk bűnüldözői egyesülnek, akik mind Batmant tartják példaképüknek – van angol, francia és argentin Batman-utánzat is. Szintén az író kedvelt stratégiáját mutatja, hogy ez a rég elfeledett csapat (más néven Batmen of All Nations) 1955-ben mutatkozott be először a Detective Comicsban, újbóli megidézésük így szinte természetszerűleg magával hozza azt a camp-aurát, amire Morrison itt nagyban támaszkodik.

Már az Arkham Elmegyógyintézet egyik rétege is a Batman és Robin viszonyát homoszexuális kapcsolatnak beállító, és ennek a kiskorú olvasókra tett káros hatását bizonygató hírhedt Fredric Wertham-szöveg, a Seduction of the Innocent kiváltotta vitákra épített. Az ’50-es évek mára nevetségesnek számító Batmanje, majd a kultikus tévésorozat éppen a Wertham-tanulmány nyomán bevezetett képregényes öncenzúra miatt jöhetett létre, hogy aztán a camp kategóriájának közismert példájává váljon.[11]

Morrison ezúttal újra elővette a camp-Batmant: a Bruce Wayne ellen több fronton is támadást indító titokzatos szervezet, a Black Glove mesterkedései nyomán hősünk lába alól kicsúszik a talaj, és előbb egy másik dimenzióból érkező apró kis denevérszerű lény, Bat-Mite szegődik mellé (vagy ténylegesen, vagy csupán hallucinációként), végül pedig saját elrejtett énje, a tudatára leselkedő veszélyt elhárítani képes Zur-En-Arrh Batman bújik ki belőle. Mindkét figura az ’50-es évek teremtménye,[12] és mindkettő pontosan olyan komikusan szürreális hatást kelt, mint a leírásból sejthető. A történet tudatában van a figurák nevetséges voltának (Bruce Wayne emlékeit vesztett hajléktalanként talál rá a Zur-En-Arrh Batman lila-piros ruháira), ráadásul jelenlétüket kombinálva a Morrison-érára jellemző brutális erőszakkal az olvasót könnyedén zavarba hozó, az utolsó részekben ellipszisekkel és nehezen követhető cselekménnyel súlyosbított elegyként áll előttünk a teljes ciklus.

Zur-En-Arrh Batman és Bat-Mite

Zur-En-Arrh Batman és Bat-Mite

Ebben a megközelítésben a főhős egyszerre vált – fia jelenléte és a hajmeresztően infantilis szereplőgárda miatt – két szempontból is idegenné egy fősodorbeli Batman-cím olvasói számára, amire csak ráerősítettek a Batman-mítoszra és általában a karakter fikciós voltára utaló megoldások.

 

Ez utóbbiak közé tartozik a Bruce Wayne-t és újdonsült barátnőjét egy képregény-kiállításon összeismertető jelenet (Batman 656.) és a megoldatlan eseteket egy füzetbe felíró és ott logikai rendbe állító, ekképpen magával az íróval párhuzamba állított főhős képe is (Batman 678.). Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy Morrison sorozata folytathatatlannak bizonyult: a 676-681. részekben, a Batman: R.I.P. című történetben Morrison lezárta ekkor már a kritika és a közönség által egyaránt támadott ciklusát, az eközben futó, több DC-szériát is érintő esemény, a Final Crisis keretein belül pedig (látszólag) megölte Bruce Wayne-t. Azóta persze – ahogy az a szuperhősképregényeknél lenni szokott – visszajött a főhős, egy ideig viszont Dick Grayson, az első Robin kanyarította magára Batman köpönyegét, a sorozatokat pedig nemrég újraszámozták.[13] „Halála” előtt azonban Neil Gaiman író és Andy Kubert rajzoló méltó búcsút vettek a karaktertől a Whatever Happened to the Caped Crusader? két részes történetében.

Rekviem egy rémálomért

A DC szerkesztői ugyanazt az ötletet vetették be Batman esetében, mint Supermannél 23 évvel korábban: felkértek egy, a kritika és a közönség körében egyaránt messzemenőkig elismert sztárírót, hogy szabad kezet kapva írja meg egy szuperhős „utolsó” történetét, amit persze számtalan újabb követ majd, ez a lezárás azonban – ha a szerző jól végzi dolgát – mindig aktuális marad. 1986-ban Alan Moore írta meg Superman halálának történetét Mi történt a holnap emberével? címmel,[14] ami Gaiman Batman-rekviemjének egyértelmű előképe. A marketing okokból is kihasznált, a címben is megjelenő hasonlóságot erősíti az is, hogy mindkét történet írója a „brit invázió”, a Nagy-Britanniából a ’80-as években az amerikai képregényiparba került szerzőcsapat tagja, miképp Grant Morrison is. Ha egy ilyen író kap meg egy szuperhőscímet, az eseményszámba megy, és szinte minden esetben azt mutatja, hogy a fősodorbeli sorozatot szerkesztői alávetik egy erős szerzői akaratnak, a merészebb irányok miatt esetleg olvasókat veszítve, azonban gesztusértékű lépést téve a midcult irányába. Ráadásul ebben az esetben valóban a legnagyobb nevekről van szó: jelzésértékű, hogy 2006-ban a Comic Book Resources szaklap Gaimant választotta minden idők harmadik legkedveltebb képregényírójának, egy helyezéssel lemaradva Morrisontól – a listát Alan Moore vezeti.[15]

Superman_Alan_Moore

Mi történt a holnap emberével?

Ahogy az említett Superman-képregényről is elmondható, a Gaiman-Kubert páros műve[16] is értelmezhető a Batman-sorozatok aktuális eseményeinek tükrében, azonban tágabb kontextusban is működőképes. Egy olyan univerzális történetről van szó, ami egyszerre számol le a Batman-mítosszal és tartja életben azt. A történet szerint a halott Batman ravatalához sorban megérkeznek régi barátai, szerelmei és ellenségei. Miután egybegyűltek, mindenki előlép, és elmeséli, hogyan élt és halt meg a Denevérember – és mindenki másképp emlékszik, más történetet mond el. A ceremóniát ráadásul kívülről figyeli a halott főhős szelleme, és titokzatos alvilági kísérője útmutatásával megpróbál a nyomára jutni annak, hogy mi is történik, valóban a másvilágról figyeli-e az eseményeket. Gaiman ez utóbbi megoldással saját életművének kulcsdarabjára, a Sandmanre is utal: annak címszereplője a Wake című történetben éppen így szemléli kívülről saját halálát. Ezek után azt várnánk, hogy Batman túlvilági kalauza nem más, mint maga Halál (aki nőalakban szintén a Sandman egyik karaktere), azonban végül kiderül, hogy Bruce édesanyjáról van szó. Az Anya szerepe kiváltképp fontos Batman esetében, hiszen az évtizedek alatt láthattuk: Bruce Wayne-nek csak anyja van, szerelme nincsen, legutóbb éppen a Morrison által írt füzetekben csapta be egy újabb nő, aki iránt érzett valamit. Ha van szerelme, az esetleg maga a város, Gotham City lehet, ami-aki folytonos védelemre szorul – Gaiman azonban ezt a motívumot nem bontja ki, csak megnyitja az értelmezés lehetőségét.[17.]

Sokkal inkább kifejtett rétege a képregénynek a folyton változó Batman-kép, ami lehetőséget ad az írónak arra, hogy az általa amúgy is rendkívül kedvelt hommage- és pastiche-technikát alkalmazza, felidézve a korábbi korok Batman-változatait, ami Kubert rajzain is tökéletesen követhető.[18]

Macskanő történetén keresztül az író konkrétan is elhelyezi Batmant a negyvenes évek Amerikájában (utal arra is, hogy Selina Kyle holokauszt-túlélőként érkezik az Államokba, ezáltal érdekes történelmi perspektívába helyezve a mítoszt), azonban ennél is izgalmasabb Alfred gyászbeszéde, aki vándorszínészek által alakított szerepekként azonosítja Batman ellenfeleit, akik között éppen ő, a komornyik játszotta a legfontosabb karaktert, Jokert. Minderre azért volt szükség, hogy a „bűnüldözés” izgalmával feledtetni tudják Bruce-szal a szülei halála miatt érzett fájdalmát. Előadóművészetként, showműsorként áll előttünk a Batman-mítosz, tovább erősítve a Morrison-éra önreflexióját (ahogy a sokféle Batman motívuma is kapcsolódik az általa írt részekhez). Érdemes megjegyezni, hogy ez a megközelítés nem először tűnik fel Gaimannél: A Black and White World című 1996-os, Simon Bisley által rajzolt képnovellájában Batman és Joker ugyanígy, színészekként jelennek meg.

batman_gaiman

Sokan akarják leróni kegyeletüket a denevérember ravatalánál

A többféle, egymásnak ellentmondó Batman-kép amellett, hogy a főhős identitásának képlékenységére reflektál, elsősorban arra utal, hogy egy ekkora szövegkorpusszal rendelkező, hetven éve létező karakternek, mint Batman, már réges-rég nincsen lineáris, logikusan időrendi sorrendbe állítható eseményekből álló története.

„A szuperhős ember feletti ember, a szuperszöveg szöveg feletti szöveg. A szuperhős szövegek között repül, alakja megkívánja a szöveghalmozást, mindig új szövegben bizonyít, s szuperhősi jellege szöveghalmozó, legendakör gyarapító erejében is megmutatkozik.”[19]

– írja Király Jenő, a szuperhős definitív alkotóelemeként azonosítva az óhatatlanul széttartó, többfelé ágazó, sorsalternatívákat megnyitó történetszerkezetet. Batmannél, Pókembernél, Supermannél a többé-kevésbé fenntartott hivatalos kontinuitások ellenére sincsen egyféle elmesélhető történetlánc, csak a szuperhős állandó motívumainak, szimbólumainak mémszerű jelenléte, ismétlődése és érvényessége. Batman szüleit mindig, ezredszer is le fogják lőni, ő pedig örökösen vissza fog térni ugyanabba a sikátorba, hogy szuperhőssé váljon, és végül meghaljon értünk, olvasókért. Azonban újra és újra fel fog támadni, mert a történetek életben tartják őt, hasonlóan Gaiman nagyregénye, az Amerikai istenek címszereplőihez.

Paradox módon éppen a koherens elbeszélhetőségről való lemondás jelenti az ilyen gigantikus szuperhős-történetfolyamok hitelességének kulcsát: az események ideje, körülményei bizonytalanok, csak a hős ismételt feltámadása biztos – így lehet egyben tartani, egységként kezelni a mítoszt. A Whatever Happened… úgy zárja le a Batman-legendát, hogy megmutatja: soha nem lehet lezárni, mert lényege a halhatatlanság. A mű tehát egyfelől betetőzi és lekerekíti Batman Grant Morrison által felépített korszakát, utalva eközben szerzőjének saját írói stratégiájára és életművére, ugyanakkor utat mutat a befogadhatatlan mennyiségű szöveghalmokban elmesélt szuperhőstörténetek(és főhősük) számára a túlélés felé, hogy azok továbbra is a populáris kultúra virulens mítoszait képezhessék._

1 A Joker’s Asylum minisorozat és a Joker graphic novel egyaránt 2008-ban jelent meg.

2 Találóan jellemzi ezt a megközelítésmódot a Nolan-filmek, elsősorban A sötét lovag és Michael Mann gengszterfilmjeinek párhuzamba állítása. Ld. Greff András: Batman-variációk. Papírköpeny, celluloidmaszk, in Magyar Narancs 2008/32.

3 Amikor a Whatever to the Caped Crusader?-ben Harley Quinn hitetlenkedik, hogy Batman halott, Joker lakonikusan így felel: „Nos, én meg azt nem hiszem el, hogy nem halt meg az első alkalommal, amikor óriásdenevérnek öltözött és leugrott a tetőről.”

4 Vö. Varga Zoltán: „Az Árnyék tudja” – A szuperhősfilmek jungi szimbolikája, Filmtett, http://www.filmtett.ro/cikk/2716/az-arnyek-tudja-a-szuperhosfilmek-jungi-szimbolikaja [utolsó letöltés: 2012.08.29.]

5 Vö. Varró Attila: Ketten az elme vidámparkjában (Arkham Elmegyógyintézet), in Filmvilág 2008/09. pp. 18-19.

6 Grant Morrison’s Batman vs. Canon Batman, The Analytical Couch Potato blog, http://www.theanalyticalcouchpotato.com/2011/09/grant-morrisons-batman-vs-canon-batman.html. [utolsó letöltés: 2012.06.30.]

7 Morrison, Grant – McKean, Dave: Arkham Asylum, 1989.

8 Varró Attila: Ketten az elme vidámparkjában (Arkham Elmegyógyintézet), in Filmvilág 2008/09. pp. 18-19.

9 A 655-681. részek rajzolói Andy Kubert, J.H. Williams és Tony Daniel voltak.

10 Starlin, Jim – Aparo, Jim: Death in the Family, in Batman #426-429, 1988-1989.

11 „[A] camp stílus egyik banális meghatározása kezdődhetne azzal, hogy ’mint a Batman-sorozat a hatvanas években’.” Medhurst, Andy: Batman, deviancia és a camp, ford. Bihari György, Café Bábel 2010/3. (62.) szám, pp. 2-12.

12 Bat-Mite 1959-ben, a Detective Comics 267. számában debütált, a Zur-En-Arrh Batman akkor még külön karakterként 1958-ban, a Batman 113. lapjain bukkant föl először.

13 Az újraindított Batman 1. és DetectiveComics 1. 2011 szeptemberében jelentek meg.

14 Moore, Alan – Swan, Curt: Whatever Happened to the Man of Tomorrow? in Superman 423., Action Comics 583., 1986.

15 Cronin, Brian: CBR’s #2 and #1 All-Time Favorite Writer. http://www.comicbookresources.com/?page=article&old=1&id=8684. [utolsó letöltés: 2012.07.05.]

16 Gaiman, Neil – Kubert, Andy: Whatever Happened to the Caped Crusader? in Batman 686., Detective Comics 853., 2009.

17 A város és a közösség szerepéről a műben ld. R. Cooper, Katherine: Under the Wings of the Bat: Symbol & Community in Neil Gaiman’s Whatever Happened to the Caped Crusader?, Transpositions, http://www.transpositions.co.uk/2011/12/under-the-wings-of-the-bat/ [utolsó letöltés: 2012.07.06.]

18 „Gaimannek az egyszerű formákhoz való vonzódása minduntalan utalásszerkezeteket mozgósítva nyilatkozik meg. Az hommage-technikával látszólag kiszolgáltatja magát az előzményeknek, valójában azonban többletjelentésekhez jut általa (s általuk). […] Az idézettechnika posztmodern jellegének megfelelően a jelöletlen vagy áttételesen jelölt, illetve rejtett utalások és kapcsolódások a kísérőszövegek kontextualizáló aktusain túl is meghatározzák az írások olvashatóságát.” Mekis D. János: Theomachia alkonyatkor. Neil Gaiman mitologizmusa és az Amerikai istenek, in Prae 2011/1. p. 33.

19 Király Jenő: A fantasztikus film formái in uő.: A film szimbolikája II/2. p. 317.

_____
A szöveg eredetileg a Prizma 9., Batmannel foglalkozó lapszámában jelent meg.

Címke: , ,

wcp_film_rivertitas_original

ESSZÉ

fdsafasdfsadfsda

HÍREK

affleck1

HÍREK, Jegyzet

X-mansion

HÍREK

rembrandt3

Jegyzet

forcemajeure

ESSZÉ

10000-km-david-verdaguer-natalia-tena-picture

ESSZÉ

sundance - whiplash 1

BEAT IT!

topofthelake

ESSZÉ

quick

ESSZÉ

tininindzsa

KÉPREGÉNY, KRITIKA

galaxis3

KRITIKA

Soda_Jerk_PP2_DC_01

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

Maleficent

ESSZÉ

la danza

KRITIKA

white god

ESSZÉ

Calzona-Wedding-7x20-callie-and-arizona-21380164-595-397

Jegyzet

Képernyőfotó 2014-04-06 - 12.09.05

ESSZÉ

still-of-bill-murray-in-the-life-aquatic-with-steve-zissou-large-picture

ESSZÉ

chtown6

ESSZÉ