wcp_film_rivertitas_original

ESSZÉ

A pofon után jön el az igazi szabadság

Nagy V. Gergő

2016/10/24

Ritwik Ghatak: Az arany vonal (1965)

Kiért rajongjak? – teszi fel a kérdést a nyiladozó csipájú filmbuzi, és szétnéz az idolok piacán. Szeressem a tökéletesség megszállottját, Kubrickot? Az őrült és kiszámíthatatlan Lars von Triert? Vagy azt hirdessem társaságban fennhangon, hogy a dögös és vad zsánerbűvész, Nicholas Winding Refn a legnagyobb király? Esetleg próbáljak azzal menőzni, hogy mennyire nagyra tartom a fiatalos és közvetlen Reisz Gábor művészetét?

Ugyan már. Ezek a figurák csupán ugatják a filmművészetet.

Ügyes fickók, persze, csináltak már érdekes dolgokat, de…hát, legyünk őszinték, egyik sem éppen egy Ritwik Ghatak.

Kezdjük ott, hogy az indiai Ritwik Ghatak – milyen masszív, férfias neve van – a fentiekkel ellentétben sosem kellett senkinek. Nem hordtak nagy mellű lányok Ghatak-polókat, nem voltak rajongói, nem volt kultusza – sem a maga korában (az ötvenes évektől a hetvenesekig), sem később. Ezt a szerencsétlent még Tarantino se guberálta elő az elfeledett rendezők temetőkertjéből. Miközben világhírű kor- és honfitársa, Satyarit Ray európai fesztiválvárosokban vigyorgott a fogadásokon és a vörös szőnyegeken, meg hírességek mellett fotózkodott, addig Ghatak lerohadt bengáli otthonában szolid kétségbeeséssel verte a feleségét, vagy bangladeshi bárokban piált ájulásig. Magányosan, kocsisbortól bűzölögve, szinte ismeretlenül halt meg ötven évesen – pedig amit létrehozott, az legalábbis egyenrangú Tarkovszkij, Kubrick és más ámuldozva bálványozott nagyságok életművével.

Vegyük csak azt, ahogy Ritwik Ghatak a világ legbanálisabb jelenetét rendezi. Egy férfi megy valahová, összefut valakivel, aztán továbbmegy.

A nagy Stanley Kubricknál ez így néz ki.

YouTube előnézeti kép

Ritwik Ghataknál viszont így.

YouTube előnézeti kép

Van kérdés? 

Ghataknál bármi megtörténhet. Gyanútlanul sétálsz hazafelé a mezőn, és a korábban szelíd hűbérúr egyszer csak úgy villantja rád a szemeit, hogy megáll benned az ütő, és beszakad az ég. Nyugodt, szabályosan komponált totálképre vársz, ehelyett egy teljesen valószínűtlen szögből vett közeli érkezik, és hirtelen fogalmad sincs, hogy hol vagy. Ez a váratlanság és ez az agresszív intenzitás – ami persze korántsem idegen az indiai melodráma műfaji közegétől – éppúgy fémjelzi a hajmeresztő fordulatokkal dúsan bordázott cselekményeket, mint a lenyűgözően zaklatott stílust. De főleg az utóbbit. Mert ahogy Raymond Bellour hangsúlyozza, Ghataknál egyszerűen nem lehet megjósolni, hogy „a következő kép a test melyik részét fogja mutatni”.  Pedig látszatra egy szokványos, klasszicista, énekbetétekkel csipkézett indiai melodrámát nézünk a hatvanas évekből, amelyben a neorealista veretű, karcos képeket a kornak megfelelően mélységben komponálták – de aztán hirtelen jön egy extrém vágás vagy egy padlóról vett beállítás, és rögtön összeomlik a folyamatosság régi vágású illúziója. Az Eisenstein-rajongó Ghataknál – aki egész életművében hazájának 1947-es kettészakadását igyekezett feldolgozni – majd’ minden vágás egy törés, egy drámai meglepetés, vagy egy sokkszerű szakadás.

Nézd meg, ahogy ezt a túlvilági hangulatú dalbetétet szerkeszti.

YouTube előnézeti kép

Már az is lenyűgöző, ahogy az első snittben összeköt egy lassú svenket egy kocsizással: amikor az éneklő lány oktávot vált és felemeli a hangját, a kamera is emelkedni, kúszni, lebegni kezd felé. Aztán amikor a lábához ér, a kamera hirtelen fordul vagy 176 fokot, a kép szélére komponált alak a centrumba kerül, de az arca helyett csak súlyos magányát közvetítő sziluettje látszik – ezért aztán annál hatásosabb, amikor a következő képen végre premier plánba látjuk az ellenkező irányból.

Mindegyik beállítás egy új beállítás: Ghatak szinte sohasem vágja be újra ugyanazt a képet, éppen ezért rendkívüli ereje van, ha mégis bevágja. Az egész dalbetét öt vágás és hat kép, de Ghatak maximálisan kihasználja a késleltetés erejét, a képek közötti információkülönbséget, Madhabi Mukherjee expresszív arcát és a kopár, holdbéli helyszínt. Még arra is van energiája, hogy két egymást tükröző gépmozgással harmonikus keretbe zárja az éles váltásokra épülő szcénát.

Ezt kellene mutogatni mindenkinek, aki videoklipet akar rendezni: tessék, így kell dinamizálni egy jelenetet egyetlen vágással vagy kameramozgással,

így kell egy vágást vagy egy kocsizást erőssé vagy meghökkentővé tenni egy szinte teljesen üres és átlátható térben, így kell érzelmeket közvetíteni a stílussal. És így kell táj és zene, kép és hang között harmóniát, vagy éppen transzcendens kapcsolatot teremteni.

Merthogy Ghatak tényleg egészen kivételes módon használja a hangokat és a zenét. És ez különösen látványosan mutatkozik meg Az arany vonal (Subarnarekha, 1965) egyik feledhetetlen, fantasztikus és mindössze egyetlen perc hosszú jelenetében – amely már önmagában is bizonyítja Ghatak nagyságát. Itt már kábé egy órányira járunk a komplex cselekményben – de a szcéna értékeléséhez elég csupán röviden felvázolni a narratív kontextust.

A szúrósszemű nagybácsi, Ishwar (Abhi Bhattacharya) épp az imént, az előző jelenetben tudta meg, hogy kishúga, Sita (Indrani Chakrabarty) és nevelt fia, az alsó kasztból származó Abhiram minden józan belátás ellenére házasodni készülődnek – miközben már szó szerint sorban állnak a jobbnál jobb pedigréjű kérők és hódolók Sita szobája előtt. A szerelmes fiatalok terve persze tökéletesen elfogadhatatlan a nagybácsi számára.

Szóval egy archetipikus, kristálytiszta helyzetről van szó: az atyai tekintély fegyelmezni készül a saját életét és a család méltóságát fenyegető lányt.  A dühödt, sértett Ishwar tehát Sita felé indul, és ez következik.

YouTube előnézeti kép

Wow! Mi volt ez?

Elsőre szinte felfogni is nehéz, amit láttunk. Már a kezdés is sokkoló: a szitárján matató Sita rémülten pördül meg Ishwar szavaira (ez a megfordulás Ghatak visszatérő, emblematikus gesztusa: amikor valaki megfordul, ott dráma van). Aztán Ghatak olyan erőszakossággal kezdi halmozni az ugró vágásokat, hogy ellentmondást nem tűrően kizökkent a kényelmes befogadói pozícióból. Persze mindez elsőre nem tűnik teljesen újszerűnek, elvégre 1965-ben járunk, tehát bőven túl vagyunk Godard vonatkozó mutatványain, de még Hitchcock emblematikus tripla jump cutján is a Madarakból (1963), amely a cselekmény mértani középpontjában, klasszikus mid pointként emeli meg a drámai tétet (merthogy ekkor és ezzel derül ki, hogy a madarak embereket ölnek).

giphy

A háromszoros ugró vágás ma már széles körben bevett eljárás, amely éppen ebben az időben, az új hullámok farvizén kodifikálódott a klasszikus filmnyelvtanban. Ha a rendezők egy esemény drámai jelentőségét akarják aláhúzni-hangsúlyozni, akkor gyakran fordulnak ehhez a finomnak ma már kevéssé nevezhető eszközhöz, mint például abban az esetben, ha egy karakter rájön valamire, vagy revelálódik számára egy döbbenetes titok – lásd például ezt a jelenetet egy híres indiai melodrámából, a Khoon Bari maangból.

YouTube előnézeti kép

Ghatak azonban egészen másképpen használja ezt az eszközt.

Nála a zökkenő vágásokat korántsem egy karakter érzékelése és a látvány sokkoló ereje motiválja (lásd: Madarak), vagy a kiemelés és hangsúlyozás szándéka (lásd: Khoon Bari Maang). Nem: Ghataknál az ugró vágások erőszakossága a helyzet erőszakosságából fakad: az a patriarchális terror motiválja, amelyet Ishwar szemrehányó felkiáltása („Sita!”) és pattogó mondatai reprezentálnak, és ezek a pattogó mondatok diktálják a vágások ritmusát.

Ghatak ebben az értelemben „zenére” vág, és ezzel Scorsese-t előlegezi, aki az Aljas utcák (1973) nevezetes nyitányában a The Ronettes egykori slágerét elindítva vágott egymásra egyre szűkebb, zökkenő képeket – minden klasszikus, narratív motiváció nélkül, valamiféle ájulásszerű hatást keltve.

YouTube előnézeti kép

És a jelenet java még csak most kezdődik. Sita ugyanis bártan szembeszegül ezzel a patriarchális terrorral, merthogy Ishwar kérése és fenyegetően pattogó mondatai dacára

egy tapodtat sem mozdul a szitárja mellől.

Konok hallgatással lázad tehát – pontosabban a hallgatással és némi lágy szitárszóval. De vajon ő pengeti a húrokat? Tőle származik ez az ismétlődő dallam? Úgy tűnik, hogy nem, hiszen amikor a szitárhangok először felzendülnek, akkor Sita kezei láthatóan mozdulatlanul pihennek a hangszeren. Viszont mintha Ishwar dühét mégiscsak tüzelné valami Sita hallgatásán túl, mintha mégiscsak a pimasz zenélgetés botránya vadítaná meg. Ebből az eldöntetlenségből fakad a pofon előtti pillanat kivételes ereje. Ishwar felénk és Sita fölé tornyosul, fojtott dühvel, villogó szemmel szuszog, de közben a cselekményvilágon kívüli filmzene ismétlődő gitártémája valamiféle meditatív, ambient minőséget kölcsönöz a kitáguló másodperceknek: nem (csupán) a kirobbanni készülő agresszió képét látjuk, hanem egy magányos, izzadó férfit és egy csendes, tehetetlen, üres pillanatot. Amikor Ishwar felemeli kezét, az valódi meglepetés: sokkszerű esemény a lírai expanzió után.

Zenélgetni akarsz? Majd én megmutatom neked. Így szól az atyai pofon, így szól a szitárhoz csapódó fej fönséges zenéje.

Ishwar nem viccel: durván beleveri Sita fejét a szitárba, de a nyílt erőszak (amely, mint általában, ezúttal is a tehetetlenség és az impotencia jele) nem éri el a célját, mert a hangszerhez csapódó test hangjából – és abból, ahogy Sita végighúzza orrát a húrokon – új zene fakad föl. Hamisságában is győzedelmes dallam születik, amely akkor is szól, mikor Sita már csak maga elé néz. A patriarchális agresszió szándéka ellenére egy új minőséget hoz létre és az áldozaton keresztül valami tisztává, légiessé, spirituálissá transzponálódik – mint amikor Robert Bresson Mouchette-jében (1967) a fegyelmező apa a szenteltvíztartóba löki lányát, aki keresztet vetve mászik ki onnan.

YouTube előnézeti kép

Hangsúlyozzuk ki: itt valami egészen forradalmi és lenyűgöző dolog történik.

Nem csupán arról van szó, hogy a művészet győzedelmeskedik a patriarchális elnyomás fölött, de arról is, hogy a filmbéli zene és a filmzene tökéletesen és egyedülálló módon összeolvad egymással. A pofonból való ébredés kétszeresen is a szabadság pillanata. Mert ahogy Sita büszke. passzív ellenállásában először éli át az önállóságot és végleg elszakad a hagyományos atyai rendtől, úgy a zene is végképp elszabadul a realisztikus motiváció bilincsétől, és minden hagyományos indok nélkül szárnyalva zeng tovább. A The Golden Line-ban egyszerűen nem lehet megkülönböztetni diegetikus és nem-diegetikus zenét és hangokat, mert a zene önjáróvá válik, saját életet kezd élni, éppúgy, ahogy a bátyja ellen föllázadó Sita, és ugyanúgy, mint a többi stíluselem a kameramozgásoktól kezdve a vágásokig.

Ritwik Ghatak ugyanis – miközben a maga korában rajta kívül lényegében mindenki azt hitte, hogy ügyetlen, rosszul rendezett melodrámákat csinál – valójában a brechti modernizmus jegyében teljesen új és mai szemmel is lenyűgözően radikális formát fejlesztett ki, amelyben tökéletesen újraértelmezte a stílus szerepét.

cloud-capped-star

Merthogy Ghataknál a stílus nem a sztori dísze, vagy valamiféle narratív tartalom kifejezése. Ez a rendező nem azért használ egy formanyelvi eszközt, hogy megmutassa egy karakter érzéseit. A dühödt ugró vágások nem Ishwar agresszióját teszik átélhetővé, hanem magát az agressziót fejezik ki páratlan erővel; az Ishwar pofonjából felgerjedő zene nem (csak) Sita fejfájását, dühét vagy bátyja iránt érzett szánalmát tükrözi, hanem a szembeszegülés és a szakítás szabadságáról mesél.

Ez az igazán lenyűgöző Ritwik Ghatakban: hogy az érzelem magából a film formai működéséből, magából a stílusból fakad! Az indiai melodráma kocsisbortól szagló hérosza tehát az expresszívitás egészen új modelljét dolgozta ki, és ez pedig igen radikális művészi program és gyakorlat lett volna a nyolcvanas-kilencvenes évek bármely európai művészrendezőjének is. De 1960 körül (merthogy Ghatak poétikája már teljes fényében ragyog A ködsapkás csillag című 1960-as remekművében is) körülbelül olyan forradalmi tett volt a korabeli világfilm kontextusában, mintha Szomjas György a rendszerváltás környékén megrendezte volna a Batman: A sötét lovagot. 

296137_471663516236254_1623621316_n

A mester alkotás közben

Ritwik Ghatak egy örökké meg nem értett, folyton dühödten ordibáló, holtáig alkoholista művész volt egy szegény és elmaradott országban – és már önmagában ezért megérdemli a kelet-európai rokonszenvünket. De ráadásul ő volt a huszadik század egyik legnagyobb filmrendezője is, akiről körülbelül húsz év hallgatás után az utóbbi évtizedben már levegő után kapkodva cikkezik az amerikai és francia  filmszakírók krémje. Lenézték és gúnyolták, de ő csak azért is ment a saját feje után – és teljes magányban, egyöntetű közönyben is megújította a filmművészetet. Lars von Trier? Nicholas Winding Refn? Na, ne vicceljünk. Tetováljuk a homlokunkra Ritwik Ghatak nevét.

Címke:

http://prizmafolyoirat.com/wp-content/themes/prizma7
forcemajeure

ESSZÉ

10000-km-david-verdaguer-natalia-tena-picture

ESSZÉ

sundance - whiplash 1

BEAT IT!

topofthelake

ESSZÉ

quick

ESSZÉ

Maleficent

ESSZÉ

la danza

KRITIKA

white god

ESSZÉ

Calzona-Wedding-7x20-callie-and-arizona-21380164-595-397

Jegyzet

batman2

ESSZÉ, KÉPREGÉNY

Képernyőfotó 2014-04-06 - 12.09.05

ESSZÉ

still-of-bill-murray-in-the-life-aquatic-with-steve-zissou-large-picture

ESSZÉ

chtown6

ESSZÉ

Képernyőfotó 2014-03-18 - 17.31.19

LISTA

KÍSÉRLETI VETÍTŐ