still-of-bill-murray-in-the-life-aquatic-with-steve-zissou-large-picture

ESSZÉ

Tucatnyi okostojás – Alternatív közösségek Wes Anderson filmjeiben

Kránicz Bence

2014/03/21

Az Anderson-filmek mániás csodabogarakból és álmodozó széplelkekből álló kisközösségeinek laza műfaji sémákba illesztett történetei a filmalkotói és életmódbeli függetlenség lehetőségeiről vallanak.

Nem teljesen alaptalanok azok a kritikák, amelyek szerint Wes Anderson minden alkalommal ugyanazt a filmet forgatja le. Az állandó összetevők pedig olyan mértékben kiismerhetővé váltak az utóbbi években, hogy az internet népe egyre-másra rukkol elő paródiákkal, melyek közül az egyik a Csillagok háborúja karaktereit szabta át Anderson-stílusra. A jelenség oka, hogy a kortárs amerikai rendezők közül kevesen rendelkeznek annyira felismerhető kézjeggyel, mint Andersoné, a szerző azonosítását ugyanis egyszerre több tényező könnyíti meg. Ezek közé tartozik a zsúfolt, makettszerűen berendezett és kimódolt színösszeállításokban pompázó díszlet, a régi, jellemzően ’60-as évekbeli melankolikus popszámok használata, vagy lelki sérülésekkel küszködő, szórakozott, életidegen karakterek felvonultatása.

Azonban Anderson filmjeinek legkülönösebb sajátossága az az egyedi cselekvési mód, szellemi magatartás, amelynek jegyében karakterei cselekszenek. Az alábbiakban ezt a különleges viszonyulást, ha úgy tetszik, életmódot kísérlem meg rekonstruálni, megvizsgálva azt is, hogy milyen típusú, műfajú elbeszélésekben érvényesülhet ez a viselkedés, és milyen összefüggésbe hozható a magukat független filmkészítőknek tekintő alkotók önértelmezésével.

Az Anderson hőseit mozgató motivációk feltárásában tanulságos lehet összevetni az első és a legfrissebb Grand Budapest Hotelt megelőző filmet: a Petárda (1996) és a Holdfény Királyság (2012) egyaránt a főszereplők szökésével indul, valamilyen intézmény vagy autoritás elhagyásával. A Petárdában Dignan Anthonynak segít meglógni a szanatóriumból, a tavalyi darabban Suzy a családjától, Sam pedig a cserkészektől szökik el. A hősök lázadása egyik esetben sem ösztönös vagy reflektálatlan, az akciókat részletes tervezés előzi meg, mégis mindkét kísérlet bájosan abszurd. A Petárda „szökése” csak Dignan számára bír valódi téttel, mivel ő (feltételezhetően) nem tudja, hogy Anthony szabad akaratából vonult be a klinikára, és akkor sétál ki onnan, amikor csak akar. Suzy és Sam szándékai és érzései pedig hiába komolyak, amiatt, hogy két kiskamaszról van szó, akik egy aprócska szigeten próbálnak meg elrejtőzni a világ elől, a néző nemcsak szorít értük, de céljaik irrealitását is átlátja.

Anderson viszont nagyon is tiszteletben tartja karakterei különcségét, eszébe sem jut kigúnyolni gondolkodásukat és tetteiket. Az irónia ebben az értelemben távol áll tőle, filmjei komikumát éppen az adja, hogy hőseinek sajátságos valóságértelmezése konfliktusba kerül az általunk, nézők által is elfogadott realitással. Max Fischer, az Okostojás (1998) címszereplője például egyfelől a gimnáziumi méhészegylet, vitaklub, színjátszókör és vívócsapat vezetője, másrészt az iskola legrosszabb tanulója. Ennél élesebben egyetlen Anderson-filmben sem válik el egymástól a társadalom által elfogadott, hagyományos szerepek és a hősök által képviselt alternatív életforma különbsége. Max hiszi, hogy a helyes úton jár, hogy nincs fontosabb az életben, mint megtalálni azt, amit az ember a legjobban szeret, és számára ez nem más, mint hogy rushmore-i diák legyen. Elszántsága, Don Quijote-i naivitása vonzó a fennálló rendszerben sikeres, de annak szabályaiba belefásuló figurák számára is. „Max, úgy tűnik, te tudsz valamit.” – mondja Blume, a dúsgazdag gyáros a fiúnak, mielőtt pártfogásába venné.

Mivel ez az attitűd alig-alig engedelmeskedik a valóság szabályainak, folyamatos lelki és fizikai sérüléseket okoz a figurák számára. Ahogy Joshua Gooch írta a Cinema Journalban, Andersonnál „természetes összefüggés van humor és fájdalom között.” Sérült személyiségekből áll a Tenenbaum, a háziátok (2001) családja is, mégis vonzó mint közösség. Richie Tenenbaum eldobja a karrierjét, majd öngyilkosságot kísérel meg, mert nem lehet együtt nővérével, a nem kevésbé neurotikus és frusztrált Margot és Chas gyerekkori barátja, Eli mégis bevallja, hogy mindig is Tenenbaum akart lenni, és tulajdonképpen Royal, az apa is ezért küzd. Tenenbaumék külön világban élnek, amit a valóságtól elemelt New York-i színhely, a nem létező Green Line buszok vagy GypsyCab taxitársaság is jelez. Ahhoz, hogy Royal kibéküljön különleges tehetségű, de kudarcos életű gyerekeivel és életunt feleségével, maga is a fikció ösvényére lép: halálos betegnek hazudja magát, és komoly, mellékszereplőket is bevonó színjátékba kezd.

Az Anderson-filmek hőseinek másik típusa, a szórakozott, néhány centivel a föld felett lebegő figurák ellentétpárja a tervezőzseni, a feltaláló, a control freak, a meg nem értett művész. A két karakterséma a debütfilmtől kezdve készen áll, ráadásul két testvér, Luke és Owen Wilson tolmácsolásában. A tervező figurát önironikus húzással több esetben az Anderson-életmű első felének társforgatókönyvírója, Owen Wilson játssza. Dignan a Petárdában hetvenöt évre előre kidolgozott életpályamodellt vet papírra, majd gengszternek áll, az Utazás Darjeelingbe (2007) Francise kitalálja az indiai spirituális utazás tervét, testvérei útlevelét pedig a biztonság kedvéért magánál tartja, de a Fantasztikus Róka úr (2009) tornatanár-mellékszerepe is ezt a vonalat erősíti. Nem mintha Owen Wilsonnal kimerülne a karakter: Max Fischer szintén fikcióban utazik (iskolai színielőadást tervez), ahogy az élete utolsó nagy filmjére készülő Steve Zissou, a tökéletes rablást tető alá hozó Róka úr, vagy a felnőttvilág mostoha fennhatósága elől elszökni igyekvő Sam Shakusky is.

A fenti vázlatos felsorolás már önmagában előhívja azokat a műfaji sémákat, amiket Anderson is előszeretettel, ugyanakkor távolságtartóan, játékosan használ fel. Naiv hősei párhuzamos világaihoz hasonlóan ő is alternatív zsánerfilmeket készít, így persze el is távolodva a szoros értelemben vett műfajiság kereteitől. Az életművön végigvonuló legmarkánsabb zsánerképletként a caper-elbeszélés. heist és a caper egyaránt egy alkalmi banda által elkövetett akció, leggyakrabban rablás előkészületeit, kivitelezését és utóéletét tárgyalja, ám a caper hangvétele könnyedebb, a bűntény ritkábban jár fatális következményekkel, így Anderson hangütéséhez egyértelműen ez passzol jobban. Klasszikus caper a Topkapi vagy A dicső tizenegy. Ide sorolható a Petárda, a Fantasztikus Róka úr és szőrmentén az Édes vízi élet (ahol a jaguárcápa jelenti a „nagy fogást”), míg a Holdfény Királyság a menekülő szerelmesek gengszterfilmből kinövő sablonját, az Utazás Darjeelingbe pedig a road movie jegyeit hordja magán. A melodramatikus Tenenbaum a legkevésbé műfaji kötődésű darab.

YouTube előnézeti kép

Ezeknek a különböző műfaji narratíváknak a közös pontját az elkülönülő értékrendek, életmódok ütköztetése jelenti: a gengszter-alműfajok esetében a törvény, tehát a fennálló establishment két oldalán álló közösségek, a road movie-ban az utazók és az epizódokra felbukkanó helyiek világának kontrasztja. (Az Utazás Darjeelingbe esetében az indiai világ kétségtelenül elnagyoltan és leegyszerűsítve van jelen, ezt azonban tévedés volna a Másik kolonialista ábrázolásának tekinteni, mert Andersont más filmjeiben sem igen érdekli a „külvilág” aprólékos feltárása.) A Mi és az Ők szembenállása az iskolai környezetben játszódó coming-of-age filmekben is gyakori: menő és lúzer, stréber és rossz tanuló konfliktusa az Okostojásban is kifejezésre jut. Az Anderson-filmek nézője minden esetben ennek a szűk, sajátos világlátással bíró, egyéni szabályok szerint működő közösségnek a tagjaival azonosul, a műfaji sémák felidézése nem bír valódi téttel a rendező számára, pusztán megkönnyíti az identifikációt passzivitásuk vagy sajátos rögeszméik miatt szokatlan hőseivel. Az így keletkező egyetértés, világnézeti azonosulás hős és néző között elmélyíti a „furcsaság”, „különcség” mozitermen kívül is felvállalható attitűdjét, ami a gondosan megválogatott tárgyi világgal és  a popkultúra elitjéből merített referenciákkal kiegészülve Andersont a hipszter-szubkultúra üdvöskéjévé avatta.

YouTube előnézeti kép

Az így előttünk álló képlet tehát mániákus tervezők és álmodozó természetű széplelkek közösségeit mutatja fel, ami természetes módon reflektál az alkotói személyiség különböző oldalaira. Noha Anderson művészalteregói már a Petárda és az Okostojás óta nyíltan jelen vannak az életműben (lásd ehhez ezt a Filmvilág-cikket), a szerzők dilemmáinak komplexebb bemutatása, illetve a filmkészítés folyamatát nyíltabban megidéző elbeszélések a Tenenbaum áttörése után váltak hangsúlyosabbá. A heist- és a caper-elbeszélés a gengszterfilm önreflektív alműfajaként tételezhető, ami az olyan posztmodern bravúrdarabokban, mint az Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét (2004) vagy a rablást túszmentésre cserélő friss Argo-akció (2012) explicitté is válik. Az Ocean’s széria címszereplőjét alakító George Clooney újrahasznosítja saját figuráját Róka úr alakjában, ami különösen szép megoldás annak fényében, hogy Clooney nagyköltségvetésű hollywoodi bérmunkáinak jövedelmét rendszeresen saját független projektjeibe fekteti, közösséget vállalva a kaszinók pénzét vagy a baromfitenyésztők javait meglovasító karaktereivel.

Ugyanakkor a menekülő szerelmesek narratívája is magában hordja a művészi függetlenség ideáját, elég csak ezzel kapcsolatban Terrence Malick első két filmjére vagy Quentin Tarantino korai forgatókönyveire gondolnunk. Anderson azonban nem tartózkodik a filmkészítés konkrét tematizálásától sem: az Édes vízi élet (2004) természetfilmes csapata gyaníthatóan az utolsó közös munkára készül. Zissou a jól ismert egomán, öntörvényű szerző-figura, akinek már sem kedve, sem pénze nincs folytatni karrierjét. Utolsó feladatához, a jaguárcápa felkutatásához szorosabbra kell fonnia a kapcsolatot az őt körülvevő csapat tagjaival, különös tekintettel állítólagos fiára – ahogy az életműben oly sokszor, a közös kalandra vállalkozó szereplők családi kapcsolatban vannak egymással, jelezve, hogy milyen mértékű összetartozás és bizalom szükségeltetik egy ilyen küldetéshez. Ezt alátámasztja az is, hogy Anderson rendre ugyanazzal a stábbal dolgozik, amelynek része Robert Yeoman operatőr, Mark Mothersbaugh zeneszerző vagy David Wasco produkciós tervező, a színészek közül pedig Bill Murray (hat film, egy főszerep), Owen Wilson (öt film, két főszerep), vagy Jason Schwartzman (négy film, két főszerep).

YouTube előnézeti kép

Az Édes vízi élet 50 millió dolláros költségvetésével az egyik legdrágább Anderson-film, nem véletlen, hogy a pénzszerzésnek komoly szerepe van a cselekményben. Zissou ambivalens kapcsolatot ápol mentor-producerével, a beszédes nevű Drakouliasszal és a biztosító emberével, Billel is – utóbbit végül megmenti, miután a kalózok elrabolják, ezáltal fogadva be őt a csapatba. A Team Zissou által képviselt széteső, érzelmektől, indulatoktól fűtött, komplexusos figurákkal tarkított közösség ellentétpárja az Alistair Hennessey vezette profi, csúcstechnológiával felvértezett, enyhén fasisztoid motívumokkal operáló expedíció, aminek főhadiszállását Zissou-ék ki is rabolják, árnyaltabbá téve az így felépített függetlenfilm-fősodor dichotómiát. A történet tanulsága alapján a barkácsmegoldásokat alkalmazó, valódi egyéniségekből álló csapat sikerrel jár, de meg kell békélnie, kompromisszumot kell találnia a Bill vagy Hennessey szimbolizálta mainstream világgal.

Ahhoz ugyanis, hogy a film sikerüljön, egyszerre van szükség parancsokat osztogató, hierarchikus struktúrákat kialakító szerzőkre (Anderson maga is ezt a szerepet játssza az American Expressnek készített reklámfilmjében) és egymással egyenrangú művészekre, a függetlenség megőrzéséhez pedig valamilyen szinten be kell tagozódni az alkotóközösség burkán kívüli rendszerbe, el kell fogadni a külvilág játékszabályait. Amíg Dignan karaktere még kénytelen börtönbe vonulni a sikertelen önállósodási kísérlet után, addig Sam Shakusky éppen Suzy javaslatára elfogadja Sharp kapitány örökbefogadási ajánlatát. Max Fischer átengedi szerelmét mecénásának, de megvalósíthatja álmai színdarabját, Royal Tenenbaum pedig ironikus módon azután hal meg, hogy bevallja: nem haldoklik, ezáltal békülve ki családjával. A Whitman testvéreket nem nyomasztja többé apjuk emléke, vállalják helyüket és felelősségüket a felnőtt életben (Peter elfogadja, hogy apa lesz), Róka úr pedig megbékél saját zabolázatlan ösztöneivel, és – a stúdiók világában is boldoguló függetlenfilmes újabb frappáns metaforájaként – állatként vállalja emberi szokásait és életmódját, miközben tovább fosztogatja a szupermarket éléskamráját.

Nem véletlen, hogy Anderson filmjeiben egymás sarkát tapossák a koravén gyerekek és az infantilis felnőttek, mert ez az alkotói helyzet mindig valamilyen köztességet ragad meg, egyfajta tudathasadást implikál. A recept mégis jól működik, amit a „10 film, ami nem jöhetett volna létre Wes Anderson nélkül” típusú összeállítások is jeleznek, amelyek nemcsak értékrendjüket és tipikus karaktereiket, de gyártási-forgalmazási körülményeiket tekintve is Anderson munkáihoz hasonló filmeket listáznak. A siker egyértelmű jele azonban az, hogy a Hollywood környéki félfüggetlen filmesek ifjabb generációja máris az Anderson-gárda helyére pályázik, ahogy a Scott Pilgrim a világ ellen (2010) fináléjában is láthatjuk. Az emblematikus Anderson-színészt, Jason Schwartzmant legyőző Michael Cera diadala jelzi, hogy hiába a tökéletesen kialakított alternatív közösség, az Álomgyár háza táján mindig akad egy újabb hipszter.

________

A cikk eredetileg a Prizma amerikai függetlenfilmmel foglalkozó lapszámában jelent meg, amely kapható az Írók Boltjában.

Kritikánk a Grand Hotel Budapestről itt.

A lényeg mindig középen van! Wes Anderson kompozíciói itt.

Címke: ,

wcp_film_rivertitas_original

ESSZÉ

thedarjeelinglimited

LISTA

weswes

magazin

anderssadsadas222

HARDCORE

anderson-lego

OFF SCREEN

2edf1f2b71

PRIZMATUBE

Wes Anderson

HÍREK

forcemajeure

ESSZÉ

anderson

PRIZMATUBE

02_wes_lead

INTERJÚ, Jegyzet

10000-km-david-verdaguer-natalia-tena-picture

ESSZÉ

sundance - whiplash 1

BEAT IT!

topofthelake

ESSZÉ

quick

ESSZÉ

the-grand-budapest

AJÁNLÓ

Maleficent

ESSZÉ

la danza

KRITIKA

white god

ESSZÉ

Calzona-Wedding-7x20-callie-and-arizona-21380164-595-397

Jegyzet

batman2

ESSZÉ, KÉPREGÉNY