3917927_5

KRITIKA

Félig teli – Győrffy Iván: Az élet kísértése – Filmek könyve

Lichter Péter

2017/07/08

Megjelent egy érdekes, de nem tökéletes filmes könyv.

Az esszé műfajában talán a szabadság a legvonzóbb. Az esszé nem feltétlenül követeli meg a tudományos elemzés szigorú fókuszát, vagy a kritika feltétlenül szükséges értékítéletét – az esszében még a legváratlanabb gondolattársítások is megengedettek. Az esszé formai lazasága és szabadon áramló személyessége révén akár a szépirodalom szféráit is elérheti, most a kismillió példa közül Roland Barthes vagy a kedvencem, Susan Sontag neve ugrik be.

Győrffy Iván legújabb kötete, a Gondolat kiadó által megjelentett Az élet kísértése az esszéirodalom legjobbjait juttathatná az eszembe – ha az egyes szövegeket nézzük, gyakran egészen izgalmas, szabadon ugráló gondolatmenetekre lelhetünk. Ha viszont a kötetet kerek egészként, koherens rendszerként szeretnénk forgatni, akkor sajnos látványosan megmutatkoznak a hibái – amiknek a góca pedig éppen a filmes fogalomrendszerek rossz használatában gyökerezik.

A gyűjteményes, összegző filmelméleti-filmtörténeti kötetek nem ritkák a magyar könyvkiadásban – általában azoknál a szakíróknál szokott ez a kockázatos műfaj működni, akiknek a munkásságában körvonalazható egy markáns irányvonal. Ez azért lehet fontos, mert a specialistáknál már a szövegek témája ad egy előzetes fókuszt a gyűjteménynek – erre jó példa mondjuk Gelencsér Gábor könyve, a szintén a Gondolat kiadónál három éve megjelent Az eredendő máshol, ami a magyar film elmúlt évtizedeiről tudott úgy (majdnem) teljes képet alkotni, hogy az összegyűjtött szövegeket korábban, sokfelé publikálta a szerző. Győrffy kötetéről ez nem mondható el: a kötetnek nincs organikusan, a szerző érdeklődéséből (vagy ha úgy tetszik „szerzőiségéből”) táplálkozó fókusza. Emiatt inkább azon gyűjteményes kötetekre emlékeztet, amikben a szövegeket egyetlen erő, a szerző személye tartja össze – viszont ez jelen esetben érzésem szerint nem elég.

A szerkesztői akarat gyengesége (vagy hiánya) azért hat rendkívül zavaróan, mert a könyv már a fülszövegében is kézikönyvként, egyfajta rendszeralkotó, áttekintő szövegként hivatkozik magára. („Az élet kísértése – Filmek könyve, bár nem törekszik a teljességre, kézikönyvként is jól használható. Az illusztrált kötet a kiemelt mozgóképeken keresztül bemutatja a rendezői életutak ezredforduló előtti és utáni fordulatait, a stílusokat, technikákat, de leginkább arra kíváncsi, mi az a közös téma, motívum, szemlélet, látvány és gondolat, ami összeköti őket.”) Győrffy kötetével az a legnagyobb probléma, hogy a fülszövegben vázolt céloknak még a közelében sem megy – és ez nem feltétlenül az egyes szövegek hibája.

A könyvben összegyűjtött elemzések (de leginkább kritikák) korábban túlnyomórészt a Mozgó Világ lapjain jelentek meg – a szövegeken érződik a szerző társadalomtudományos és történelmi érdeklődése. A szövegek általában akkor a legerősebbek, amikor Győrffy szabadon áramló esszéisztikus írásai ezekre a területekre kalandoznak – talán ezért célszerűbb lett volna a könyvet erre a szálra felfűzni, és nem erőltetni a filmes szakkönyv koncepcióját. Jó példa erre a Friss levegőről írt szöveg: a négy oldalas esszé első másfél oldala egy összefüggő, egy mondatként működő gondolatfolyam az érzékelés mikéntjéről – ami persze szórakoztató, sőt inspiráló és olvasmányos, csak éppen a filmről tudunk meg rettentő keveset. A filmek sokszor csak ürügyül szolgának, hogy a szerző valami másról írjon.

A szövegeknek egyetlen összetartó kohéziója van: az, hogy az ezredforduló után születtek, és ebből adódóan a kétezres, kétezer-tízes évek filmjeiről szólnak. (De a válogatásba becsúszott egy több mint harminc éves Bergman-film, a Fanny és Alexander elemzése is, ami a könyvre jellemző, zavaró széttartást jól mutatja.) A rövid, három-négy oldalas esszéisztikus kritikákat három nagy fejezetbe (külföldi filmek, magyar filmek és tanulmányok), azon belül pedig összesen kilenc alfejezetbe sorolták – a legtöbb zavaró körülmény ezekben a csoportosításokban van, itt válik nyilvánvalóvá a könyv ömleny-jellege. A szövegek közti kapocs hiányát a fejezetekhez írt, utólagos bevezetők hivatottak pótolni, de gyakran ezek a magyarázó-összefoglaló felvezetők még jobban látványossá teszik a szerkesztés hiányát.

A nemzetközi filmeket tárgyaló nagyfejezet első alfejezete a legújabb Woody Allen-filmeket tárgyalja. Ez a könyv egyetlen fejezete, ami egy szerzőre fókuszál, ezért ez a szelekció a legbiztosabb. Az már más kérdés, hogy arra nem kapunk választ, hogy Allen ezredforduló utáni filmjei közül miért pont ezek a filmek kerültek be a kötetbe és más fontosabb művek (pl.: Match Point) miért maradtak ki. (Gondolom azért, mert a szerző ezekről írt kritikát, azokról meg nem.) Illetve az sem derül ki, hogy miért Allen kapott önálló fejezetet: miért pont ő az ezredforduló „világfilmjének” reprezentánsa.

A külföldi filmeket tárgyaló fejezetek ezután kezdenek szétesni. A következő fejezet (Játék az élet: képzelet és más elmebajok) filmjei között még van némi (kissé erőltetett) kohézió (az, hogy ezeket a filmeket a „képzelet elvitatottabb hírnökei” alkották, pl. Gondry, Gilliam és Jeunet), de a harmadik és negyedik fejezet már komolyabb filmelméleti lékeket mutat. A harmadik fejezet (Hétköznapi szadizmus: kínfilmek) bevezetőjében sem teljesen világos, hogy a következőkben tárgyalt alkotásokat mi hozza össze, itt üti fel először fejét a fogalmi zavar. Győrffy a bevezetőben összekeveri a drámaiságot a melodrámával, ezért a felsorolt filmekben sem a műfaj (melodráma), sem a kamaradráma formája nem lesz közös. Hiszen Az öldöklés istene valóban kamaradráma, de ez a Toni Erdmannról vagy a Fekete hattyúról már nem mondható el, ahogy az sem, hogy a felsorolt filmek mind melodrámák lennének. Az pedig, hogy egy film „drámai”, nem lesz műfaj- vagy csoportképző tulajdonság, hiszen ez a filmtörténet tetemes részéről elmondható.

Ez a fogalmi zavarból, vagyis pontosabban a filmelméleti fogalmak slendrián használatából adódó kuszaság a következő fejezetben (Esztelenek és holtak: bűnfilmek) válik igazán nyilvánvalóvá. A szerző rögtön egy fogalmi tévesztéssel indít, ami viszont meghatározza a fejezet értelmetlenségét. Azt írja: „A bűn, büntetés, bűnhődés szentháromsága – a társadalom és szubjektum tette és reakciója a kőbe és lelkiismeretbe vésett szabályok, parancsolatok áthágására – a kifejezetten ezzel foglalkozó műfaji filmeket, a krimit, a thrillert, a horrort és rokonait, de a felvetett kérdések teológiai, filozófiai és önéletrajzi oldalára jobban ügyelő szerzői alkotásokat is jobban megtermékenyíti.”

A szerző tévesen a horrort is a bűnfilmek csoportjába sorolja, ám ennek a műfajnak csak érintőlegesen van bármi köze a bűnügyi zsánerhez – hiszen a horrorban éppen a fantasztikumból táplálkozó félelem- vagy szorongáskeltés az elsődleges. A thrillerek tematikus fókuszában sem feltétlenül a bűnelkövetés morális aspektusai állnak, hanem a történet feszültségéből, a suspense-ből táplálkozó izgalmak – Hitchcock életműve a legjobb példa arra, hogy a thrillerek foglalkozhatnak a bűnelkövetés vagy bűnhődés kérdésével (lásd: A tévedés áldozata) de legtöbbször ez a moralizálás teljesen mellékes, mint például az Észak-északnyugat, a Hátsóablak vagy a Forgószél esetében. A thrillerek is csomó alműfajra oszthatók, mint például a politikai thrillerek vagy a háborús kémfilmek, ahol a bűn kérdése szintén másodlagos. Győrffy ebben a fejezetben több olyan filmet rak a bűnügyi zsáner skatulyájába, amik nem tartoznak oda – ilyen a Gettómilliomos vagy Anton Corbijn Az üldözött című kortárs kémfilmje, illetve egymástól elég távol eső filmeket rak egy kalapba: pl. a Spotlight és a Gran Torino között elég kevés a közös nevező, de a Vinterberg-féle A vadászatot is maximum az hozza össze A tetovált lánnyal, hogy skandináv filmek.

A magyar filmeket tárgyaló két fejezettel pedig az a probléma, hogy kimondottan az ezredforduló utáni magyar film „legjellegzetesebb” darabjaival szándékozik foglalkozni, ám mégis olyan teljesen másodlagos, a korszak magyar filmművészetét egyáltalán nem reprezentáló filmekkel is foglalkozik, mint Vecsernyés János Emelete (ami a szerző szerint is gyenge film), Vancsó Zoltán fotófilmje, az Álomvölgy vagy Szabó István Ajtó című adaptációja. Ebbe a válogatásba a jelentősebb alkotók kevésbé tárgyalt munkái (Török Ferenctől az Apacsok, Groó Dianától a Regina) közül is bekerült néhány, illetve a legfontosabb filmek közül is egy-két reprezentatív cím, mint a Saul fia, a Friss levegő és a Csak a szél. Ettől az aránytalanságtól a magyar filmes fejezet kimondottan ad hoc lett, mintha csak annyi lett volna a szerkesztői elv, hogy a filmek legyenek magyarok. Ez persze megint nem lenne baj, ha a könyv nem filmes kézikönyvként hivatkozna magára.

Ezek a szerkesztői hibákból származó aránytalanságok magukat a szövegeket persze nem rontják le, csak a fontos összképet zavarják össze – azt a látszatot keltik a fejezetek (és a fülszöveg), hogy a könyv elolvasása után kialakulhat valamiféle kép az olvasó fejében a magyar vagy nemzetközi filmkultúráról – de ez teljességgel lehetetlen, pont a kuszaság miatt, ami a téves csoportosításból, a gyenge szerkesztői elvből ered. Talán egy vállaltan társadalomtudományos, kevésbé filmes csoportosítási elv vagy szándék jobban összefogta volna az alapanyag laza matériáját.

 

Címke: