
2017/02/13
Nem győzünk hálálkodni.
Abban a pillanatban, hogy meglátjuk a hollófekete hajú, kékre festett szemű Elaine-t vörös ruhájában, amelyben tökéletesen passzol nyitható tetejű kocsijához (valamint retiküljéhez és cigis dobozához), szépsége azonnal megigézi az embert. Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy ő a The Love Witch címszereplője, a szeretet- és figyeleméhes antihősnő, aki boszorkányként születik újjá, miután a férje gyanús körülmények között életét vesztette.
Azt állítva, hogy tiszta lappal akarja újrakezdeni, miközben csak folytatja fekete özvegy-életmódját, Elaine (akit Samantha Robinson alakít lehengerlő erővel) megérkezik egy kisvárosba, ahol senki sem ismeri, és beköltözik egy ibolyakék homlokzatú Viktória-korabeli villába, amelynek elragadóan giccses belső tereit wicca dísztárgyak népesítik be. Amikor új barátjával és későbbi riválisával, Trish-sel (Laura Waddell) egy ebéd fölött beszélgetnek, úgy locsog a szexről és a férfiakról, mintha a patriarchátus agymosottja lenne, ami nagyon is része a film mögött álló Anna Biller ravasz stratégiájának.
A szándékosan gyatra párbeszédek borotvaéles feminista tartalmat rejtenek, a rendező (aki a létező legtökéletesebb kreatív kontrollt gyakorolta a film fölött: íróként, vágóként, producerként, zeneszerzőként, jelmez- és díszlettervezőként is jegyzi) olyan női fantasyt készített, amely Robinson megbabonázó jelenlétének hála minden férfitekintetet magára vonz. (Nem beszélve arról, hogy a mellékszerepekben is láthatunk még néhány dögös és időnként meztelenkedő színésznőt.)
Biller szeretetteljesen tiszteleg a hatvanas és kora hetvenes évek campes exploitation filmjei előtt, miközben egyes gondolatokkal és részletekkel napjainkhoz is kapcsolja a filmet. Az ezermester filmkészítő szinte tökéletesen ötvözi a romantikus melodráma műfaját a természetfeletti thrillerével, és nagy adag pimasz humort is belevisz a keverékbe.
Vitathatatlan, hogy úgy tizenöt percet ki lehetett volna vágni belőle, de a The Love Witch még így is olyan káprázatos a maga pszeudookkult, tarkabarka egyszerűségében, hogy kénytelenek vagyunk megbocsátani Billernek, amiért a lehető legtöbb anyagot meg akarta tartani. Kaleidoszkópszerű vizuális világát (amelyben még egy kézzel készített pentagrammás szőnyeg is megtalálja a helyét) David Mullen segítségével teremtette meg, aki 35mm-re forgatva még hatásosabbá tette az amúgy is lenyűgöző képsorokat.
Mindennek tetejébe a világítás, a trükkök, a színpadias alakítások, a főszereplők megjelenése és a Morricone-filmzenékből kölcsönzött dalok csak még tovább fokozzák a hangulatot, így ha van film, amit érdemes moziban nézni, az a The Love Witch.
*
A szerb Nikola Gocić végzős építészhallgató, blogger és underground képregényrajzoló, angol nyelven írt szövegét Roboz Gábor fordította.
Címkék: camp, fantasy, melodráma
[…] és lenyűgöző képeikkel azonnal elcsavarták a fejem, de a The Love Witchcsel korábban külön cikkben is foglalkoztunk a Prizmán, ezért most inkább a gyarmati világ delíriumában megmártózó […]
[…] ütközteti az abszurd teatralitással, kísértetiesen időtlen erotikus nosztalgiája pedig a The Love Witch ugyancsak vörösen lüktető képeit idézhetik […]