A torinói ló médiavisszhangja újabb példája a Tarr filmjeit bő másfél évtizede körülvevő kitüntetett figyelemnek. Az utolsó Tarr-filmnek kikiáltott, ismét hányatott sorsú, ám berlini Ezüst Medvével jutalmazott munka a kritikák szerint nemcsak a rendezői életmű, de egyben az európai filmkultúra egyik záróköve is. A szövegek szerint egyszerre nyújtja az életmű esszenciáját és összegzését, Tarr helyét pedig tovább szilárdítja a filmrendezők mindenkori élvonalában. A kritikai siker egybehangzó, még ha a szövegek témafelvetései változatosak is. Önparódiától az apokalipszisig – válogatás a külföldi a kritikákból.

A Social network – A közösségi háló körüli kritikai konszenzus egyértelműen egységesnek mondható.  Azonban érdekes, hogy míg az egyik visszatérő dicséret szerint a Fincher-Sorkin alkotópáros friss szemmel adja vissza a korszellemet, addig a nagyjából egyetlen negatív kritika éppen a Facebook kihagyása miatt érte őket.
Az angol nyelvű bírálatok átnézése után úgy tűnik, az ítészek nagy kedvvel térnek ki a Facebook-jelenségre, és időznek el az internet terjedésének pozitív és negatív vetületeinek értelmezésénél, ami abban a kontextusban teljesen érthető, amiben szinte minden kritika mellett az olvasó-felhasználó ott találja az emblematikus „Like”-gombot.

A mozipénztáraknál aratott sikere ellenére a kritikai konszenzus Nolan filmje körül korántsem egységes. A film bemutatását megelőző víruskampány, amelynek részeként New York-i tűzfalakra festett trompe-l’oeil képekkel, a mobilunkon rejtélyes üzenetekkel („Protect your thoughts!), az interneten különböző ötletes flash-játékokkal, elmegyakorlatokkal és álhonlapokkal, illetve az álmok tudományos kutatásáról szóló, a rendező által készített álinterjúkkal találkozhattunk, miközben a szürreális látványvilágú előzetesek szinte semmit sem árultak el a film történetéről –  vagyis röviden a hatalmas hype, ami jó előre kontextualizálta a filmet, úgy tűnik, egyrészt mozgósította a rajongókat, másrészt kissé elijesztette a kritikusokat. Ezzel együtt jó pár angol nyelvű kritika átolvasása után megállapíthatjuk, hogy több a dicsérő bírálat, azonban a film kritikai fogadtatása bőven elmarad az Avatar ünneplésétől, és számos meghatározó lap kritikusa éles szavakkal kárhoztatja a filmet, összecsapva a rajongókkal és a moziközönség jelentős hányadával.

James Cameron gigászi vállalkozása rövidtávon minden kétséget kizáróan – de mégsem meglepő módon – eredményesen zárult. Szinte nincs olyan mozilátogató, aki ne érezné kutya kötelességének, hogy lehetőleg minél nagyobb mozivásznon nézze meg az Avatart, ha másért nem, hát pusztán azért, hogy képbe kerüljön, értse amiről „az egész világ beszél”. Azonban Cameron nyilvánvaló hosszú távú céljának, a hagyományos hollywoodi filmgyártás megújításának, és ezzel a mozi(jegy) a digitális film korszakába való átmentésének sikere már korántsem annyira egyértelmű.

Ezért az utóbbi témáról a kritikusok a legritkább esetben tesznek említést, és a látványvilág kiemelésével elegánsan átlépik a technikai újítás lehetséges hatásainak értékelését és feltérképezését, és inkább az Avatar-hype hullámait meglovagolva könnyen fogyasztható formulákkal dicsérik (látvány és élmény) vagy ritkábban kárhoztatják (történet és üzenet) a filmet. A kritikusok értelmezői tevékenysége az esetek nagy részében a film nyilvánvaló politikai áthallásainak konkretizálására és kimondására szorítkozik, kontextus gyanánt pedig általában Cameron korábbi sci-fijei, vagy a Titanic szolgál.

Az Avatar jó néhány angol nyelvű kritikájának átolvasása után az lehet az érzésünk, a kritikus alapjáraton a blockbuster diktálta játszma részese: nem a rendszeren kívül álló döntőbíró, az értelmezést segítő szakember, és még kevésbé az értékre rámutató ítész, hanem egyszerűen olyan filmnéző, aki jól tud írni.

Kevés dolog rémisztőbb a kritikus számára, mint az egyértelmű jelentésre való törekvés hiánya a kritizált műben. Jim Jarmusch Az irányítás határai című filmje pedig éppen ezzel fenyeget. Sarkítva a kérdést, vajon mit írhat a belemagyarázás kellemetlen vádját elkerülve az ítész John Cage 4′ 33” című, 4 perc 33 másodpercnyi csendet tartalmazó zeneművéről egy oldal terjedelemben, azon kívül, hogy unalmas? Az irányítás határainak jó pár angol nyelvű kritikáját átolvasva hasonló problémával találkozhatunk. Párbeszédek, klasszikus értelemben vett történet és könnyen beazonosítható hatások hiányában a kritikusok a főszereplő zakójának vagy a rendező személyének tematizálásával tudják megteremteni a kapcsolatot az olvasójukkal. Egy másik lehetőség, ha a kritikus a film vizuális kidolgozottságát állítja be végső jelentésként, azonban megfelelően frappáns indoklás nélkül ezzel azt kockáztatja, hogy egyszerre a „szépelgő” és a megfelelő befogadást előíró szerepében áll az olvasó elé. Akármelyik utat járják a kritikák, a film történéseinek értelmezését általában távolról elkerülik, aminek talán csak az egyik oka, hogy egy ponton túl még a kritikus sem szeret okoskodni. Ha belegondolunk Az irányítás határai Magányos Emberének művészetszeretetébe és nyomozási módszerébe, az is elképzelhető, hogy a kritikusok nem szívesen írnak saját tevékenységükről.

Trier opusza vitathatatlanul kemény dió. A Cannes-i közönség kifütyülte a filmet, a nők és férfiak közötti esélyegyenlőségért küzdő szervezetek fel vannak háborodva, az alkotó pedig csak még tovább fokozza a filmről való beszéd kényszerét cinikus és provokatív kijelentéseivel. Például egy sajtókonferencián mikor megkérték, hogy fejtse ki a film bibliai utalásait elnézést kért „ezért az Éden-dologért”, és elmondta, hogy általában végigmegy a forgatókönyvön, hogy kihúzza az ilyesmi hülyeségeket, de ez alkalommal túl engedékeny volt.
A rendező túlpörgetett viselkedésére, a film tabusértő képeire a kritikusok szélsőségesen reagálnak. Az Antikrisztusról szóló kritikákban feltűnően gyakoriak a kemény szavak, a rendező személyére vonatkozó állítások, a kérdő mondatok, a kritikus személyes önvallomásai, illetve a befogadás körülményeiről való beszámolók. Az enigmatikus, és az értelmezést kiprovokáló szimbólumok megfejtésekor a kritikusok a filmhez hasonlóan homályos stílusban beszélnek, és gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezéseket fogalmaznak meg. A végső megfejtésre való törekvés gyakorisága pedig mintha a kritikák totális bizonytalanságáról árulkodna.
Az Antikrisztus jó pár angol nyelvű bírálatát végignézve annyi biztos, hogy messze nincs úgynevezett kritikai konszenzus. A zűrzavart kihasználva Trier a napokban jelentette be új filmtervét, a Planet Melancholia munkacímen futó sci-fit.