Park Chan-wookot az ezredfordulón rendezett Közösen felügyelt terület dél-koreai mozipénztáraknál aratott sikere, majd A bosszú urának (2002) Európában elért kritikusi elismerései után a szélesebb közönség az Oldboy-jal (2003) ismerhette meg. Dolgozzon Park akár szikár, minimalista, az európai művészfilmes befogadói közeghez jobban passzoló (A bosszú ura, 2002), akár lendületesebb, már-már barokkos formanyelvvel (A bosszú asszonya, 2005), eddigi hat játékfilmje (nem számolva a még hazájában is nehezen fellelhető első két filmjét), egytől-egyig kiemelkedően eredeti  mozgókép. Az életmű három, kevesebb figyelmet kapott rövidfilmje, az Ítélet (1999), a N.E.P.A.L. (2003) és a Vágás (2003) Park szerzői látásmódjának és virtuóz formai megoldásainak tárházát nyújtja.

Már az alacsony költségvetésű, röpke huszonhat perces kamaradrámában, az Ítéletben (1999) tetten érhető Park későbbi filmjeinek legszembetűnőbb jellegzetessége, az ellentétes esztétikai minőségek keverése és átmenet nélküli váltogatása. Park kíméletlen filozófiai szatírája csúcspontjain különös, viszolygó mosolyt csal a néző arcára, aminek oka a rendező egész életművén végigvonuló groteszk ábrázolásmód, mely mintha céljául a fenséges és komikus lehetetlennek tűnő összekapcsolását tűzte volna ki.

A film története egy szétroncsolódott holttest azonosítása körül forog. A holttestért jelentkező szülők legnagyobb meglepetésére a munkáját unottan végző boncmester, ahogy lerántja a leplet a testről, azt állítja, hogy ő a igazi apa, aminek következtében megkezdődik a harc a halott lányért. A helyzet pikantériáját az adja, hogy mivel a lányt egy hibásan megtervezett és egy földrengés során összedőlt bevásárlóközpont temette maga alá, a valódi szülőket jelentős kártérítés illeti.

Park kegyetlen iróniával szemléli az alaphelyzetben lévő álságos humanizmust, és a halál tragédiáját az emberi kisszerűséggel ütközteti. Az abszurd vita eldöntése túlnő a szereplők hatáskörén és egy váratlan utórengés formájában az isteni közbeavatkozás, illetve egy véletlen – az „emberi tényező” – együttes erővel hozza meg az ítéletet: a földrengés által keltett pánik kell ahhoz, hogy a szülők felfedjék az igazságot és odarohanjanak saját gyerekükhöz, és az érzéketlen haszonlesők is csak egy banális véletlen következtében kapják meg büntetésüket. Az igazságszolgáltatást az egyetlen érdekektől mentes szereplő, a valóban humanistának bizonyuló boncmester éli túl. Ez a kettős deus ex machina-zárlat a történet kiindulópontjául szolgáló haláleset körülményeit ismétli meg – az isteni kinyilatkoztatás és a kiszámíthatatlan véletlen a felelős a rend kizökkentésért és helyreállításáért egyaránt. Úgy tűnik, a fatalista szemléletből következően az ítéletek meghozatalához és az igazság érvényesítéséhez az embernek nem sok köze lehet.

A 2003-ban az If you were me című szkeccsfilm egyik epizódjaként készült N.E.P.A.L. (Never Ending Peace And Love) hasonlóan eltúlzott alaphelyzettel dolgozik, ráadásul a film alapjául szolgáló események ez esetben is valóságosak. Ezúttal azonban a groteszk helyett Park világának másik jellemző sajátossága, a „lírai abszurd” válik dominánssá.

A N.E.P.A.L. középpontjában egy indokolatlan szenvedést elviselni kényszerülő emberi sors áll: Chandra, a nepáli nő több mint hat évet tölt egy koreai pszichiátrián, pusztán azért, mert elvesztette a pénztárcáját és az iratait, és ezért nem tudta kifizetni az ebédjét. Park Chandrával úgy játszatja újra a kafkai hányattatástörténet főbb eseményeit, hogy a nő arcának közelijei helyett csak szubjektív beállítást kapunk. A nézői azonosulást és együttérzést kiváltó markáns formai megoldás ellenpontja a dokumentarista stílus: a film jó részében különböző hivatali személyeket, köztisztviselőket, orvosokat látunk zavartan a kamerába beszélni. A két képtípus váltogatása különösen hatásosan adja vissza a közigazgatás útvesztőiben elveszett személy drámáját.

A két kisfilmhez képest Park Chan-wook motívumrendszere – elsősorban a groteszk testszemlélet és az abszurd világkép következményeként – pusztán az erőszak és testi szenvedés sajátos ábrázolásával bővül. Noha a N.E.P.A.L. formai kísérletezése, vagy a Vágás önreflexivitása kevéssé is jellemző a jóval műfajtudatosabb játékfilmjeire, Park Chan-wook kétségtelenül a kortárs film egyik legsokoldalúbb és legeredetibb rendezője, így talán okkal remélhetjük, hogy a Bosszú-trilógia és a Cyborg vagyok, amúgy minden oké (2006) után, előbb-utóbb legfrissebb filmje, a Szomjúság is magyar forgalmazásra kerül.