Közhely, hogy a klasszikus tündérmesék a legtöbb esetben hátborzongatóbbak bármely rémtörténetnél. Erre már a filmkészítők is hamar rájöttek, s miközben direkt átirattal viszonylag kevéssel találkozhatunk (mint például Michael Cohn felemás Hófehérke-interpretációja, az 1997-ben készült Hófehérke – A Terror meséje, vagy Fulci Jancsi és Juliskája), konkrét mesemotívumok a mai napig rendre visszaköszönnek a gyöngyvászon és a sarki videótéka borzalomfilmjeiben. A legvirulensebbnek – némileg érthető módon – Piroska és a farkas története bizonyult: a piroskabátos kislány történetét dolgozta már fel feminin farkasember-film (Farkasok társasága), szatírába oltott pszichothriller (Pokolsztráda – miközben Matthew Bright a Jancsi és Juliskát feldolgozó Pokolsztráda 2-ben előzményénél is látványosabban nyúlt vissza a hetvenes évek domináns exploitation-műfajaihoz), vagy éppen giallóval vegyített slasher (Mélyen az erdőben). Piroska alakja ott kísért a slasherek final girljeiben, a Farkas, továbbörökítve az eredeti mese mitikus gyökereit, immár külön műfajban szedi áldozatait, miközben a horror vonzáskörzetéből kikerülve az alaptörténet nagyritkán megjelenik valóban fiataloknak szóló formában (mint az igen esetlenre sikeredett Pirosszka, amelynek erőltetett humorizálása messze elmarad például a Tex Avery-féle Red Hot Riding Hood hasonlóan merész, de a fiatalabb korosztálytól megintcsak eltávolodó interpretációjának zseniális ötleteitől.)

Az új-zélandi Rajneel Singh 2003-ben tűnt fel egy aprópénzből forgatott, ehhez képest technikailag igen kiforrott Mátrix-hommage-zsal (The Fanimatrix: Run Program). Singh második munkájával is egy kedvence előtt tiszteleg: a Big Bad Wolves a Kutyaszorítóban nyitójelenetét idéző szüzséjében öt gengszter üldögél egy kávézóban, miközben egyikük – a klasszikussá vált Like A Virgin-párbeszédre rájátszva – a Piroska és a Farkast próbálja interpretálni. Singh kisfilmjében képes volt egyszerre megidézni a Tarantino-mozik abszurd dialógusokkal zsúfolt világát, miközben úgy használja a mese történetét, ahogyan azt kollégája teszi az éppen használt műfajokkal: a hangsúly a történetről átkerül az elbeszélés módjára, s a mindenki által ismert séma elsősorban ürügy lesz arra, hogy az alkotó számtalan ötletlét a játékidőbe zsúfolja – legyen szó egy-egy nyelvi bravúrról vagy egy közismert motívum kiforgatásáról.

David Kaplan átirata – hasonlóan Singh változatához – szintén az eredeti mese látványosan átszexualizált olvasatát nyújtja, miközben talányos zárlatával egyúttal újrafogalmazza az ártatlan lányka és a veszedelmes monstrum ezidáig egyértelműnek tűnt viszonyát. A Little Red Riding Hood fekete-fehér képeivel, narrátorhangjával, táncoló Farkasával és báb-macskájával egyszerre idéz mesefilmeket, balettet, alpári komédiát és horrort, egy újabb közelítésmódot felvillantva a már milliószor elmondott történethez.