A gyermek- és kiváltképp a csecsemőhorror paradox módon születése óta férfiműfaj, elég csak Ira Levin alapregényére (Rosemary gyermeket vár) és annak Polanski-féle adaptációjára, Larry Cohen Kannibál bébi-sorozatára, vagy az új francia horrorfilm olyan kulcsmozijaira gondolni, mint a Bustillo-Maury páros A betolakodója, vagy a Mártírokkal elhíresült Pascal Laugier Saint Ange-je. A hímnemű írók-rendezők tömege minden újabb borzalomfilmben elkerekedett szemekkel csodálkozik rá a születés és a gyermekáldás misztikumára, miközben férfihőseiket csupán a megtermékenyítés eszközévé degradálják (Rosemary gyermeke), esetleg idő előtt kiírják (Grace), vagy éppen nagyvonalúan kihagyják a cselekményből (A túlvilág szülötte, A betolakodó, Saint Ange). Legyen szó az áldott állapot kilenc hónapos időszakáról vagy a gyermek és anya között kialakult későbbi kötődésről, az ezt tematizáló horrorfilmeket csaknem minden esetben az értetlen férfitekintet határozza meg, melyen keresztül a születés maga a legvéresebb borzalom (A betolakodó), az anyai ösztön kontrollálhatatlan őrület (Porontyok, Vinyan – Az elveszett lelkek), a családi kötelék pedig a lehető legfullasztóbb béklyó, amelyből csak a téboly jelenthet kiutat (Radírfej).

Paul Solet 2009-es nagyjátékfilmje, a Kínzó mindennapok és az Under My Skin gyomorforgatóan fojtott, az Iszonyatban gyökeredző világát transzportálta az amerikai független horrorfilm közegébe. Az egészestés Grace testileg-lelkileg egyre csak amortizálódó hősnője végül ártatlan áldozatainak vérével kezdi táplálni szörnyű porontyát, miközben Solet a francia kollégáitól eltanult zsigeri borzalommal próbálja feltárni nézőinek a nőiségről alkotott sajátos vízióját. A Grace nem téved át A túlvilág szülöttének okkultista mentsvárába, s mindvégig a tébollyal kokettáló testhorror keretein belül maradva viszi végig napjaink botrányfilmmé emelt eurohorrorjainál (Mártírok, Az emberi százlábú) valamivel szolidabb, de így is tabudöntögető projektjét. A visszás fogadtatású mozi rövidfilm-eredetijében Solet elsősorban magára a terhességre és annak irracionális aspektusaira koncentrál, olyannyira, hogy a középszerűen gyakorlatias férfihős kiiktatásával egy időben filmjében végképp átveszi az uralmat a továbbra is férfitekinteten keresztül interpretált, szürreális feminin őrület.

Eduardo Rodriguez első rövidfilmjében szintén a szürrealista stilizáció halszemoptikáján keresztül közelít egy anya-lánya viszony sötétebb aspektusaihoz. Ócska záró fordulatán és főképp a vér fetisizálásán alapuló, szimpla rémisztgetésén keresztül a Daughter bőséggel árulkodik az anya-gyermek viszony a férfirendező által megfoghatatlannak bizonyuló sajátosságairól: Rodriguez a kapcsolat misztikumát egy huszárvágással a legnagyobb közös többszörössel dolgozó transzcendens szférába emeli: a két női karakter eredendő közösségét csupán a halálban képes megfogni, miközben a nőiség legfőbb attribútuma mindvégig a meztelen lábak között csordogáló vér. A Daughter ugyanarról az értetlenségről tanúskodik, mint a végül sajátos Földanya-mítoszba torkolló Vinyan – Az elveszett lelkek: az elhasznált mítoszok mankóján és a puszta testiség horrorján túl anyákról és gyermekeikről a nekiveselkedő férfirendezők a legritkább esetben képesek többet felmutatni a szülőszoba ablakán kukucskáló apukák hevenyészett rémálmainál.