Az európai kultúrkörben, bolháiknak köszönhetően, betegségekkel és mocsokkal társított patkányok tömegfilmes reputációját vajmi kevéssé befolyásolta, hogy tőlünk keletebbre sokkal inkább asszociálnak a rágcsálókról a szívósságra és kitartásra, mint a pestisre. A patkány aranykorát a hetvenes évek állathorrorja hozta, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy – szemben az óriásira nőtt nyulakkal, megvadult pumákkal és gyerekeket szétcincáló grizzlykkel – a patkány képviselte iszonyat nem csupán az állat éles fogaiból fakad, vagy abból, hogy falkában támad. A horrorfilmben a patkány képviseli mindazt, ami a felszín alatt fortyog, legyen szó egy frusztrált fiatalember pincébe zárt rágcsálók által szimbolizált tudatalattijáról (Willard), a munkásosztály és a vezetők közti feszültségről (Graveyard Shift) vagy egy hétvégére egyedül maradt családapa saját ösztönénjének újrafelfedezéséről (Eredete ismeretlen). A patkány részleges rehabilitációja a posztmodern moziban elsősorban az animációs stúdióknak köszönhető: a Jégkorszak, a L’ecsó vagy az Elvitte a víz pestisként terjesztették a szerethető rágcsáló ideáját, amelyről eközben sem kopott le teljesen korábbi szimbolikája. A rattus norvegicus megjelenése a vásznon továbbra is a felszín alatti erők kibontakozását jelzi, ezúttal elfojtások és csatornabűzös lelki sebek kifakadásának ábrázolása helyett például a felszabaduló kreativitás diadalát ünnepelve.

A L’ecsó két emblematikus patkány-figurájában nem nehéz ráismerni a Willard rágcsálóinak örökségére: Daniel Mann horrorjának két hírhedt kisemlőse – a főhős felettes énjének megfeleltethető Szókratész és a freudi ösztönént szimbolizáló Ben – elsősorban a tudatalatti patkányhordáinak irányításában jeleskedett, mígnem Szókratész elpusztulása után utóbbi a sötét tömeg élére állva mintegy felemésztette a főhőst. Brad Bird filmjében a Szókratész örökösének tekinthető Remy már egy fiatal szakács fején üldögélve vezeti be gazdáját, lelkének bugyrai helyett, a francia konyha rejtelmeibe – miközben egy tíz perces kísérőfilmben a patkányok és emberek boldog együttélését szorgalmazva érvel a mélyben lakók felemelkedése és emancipációja mellett.

Billy O’Brian filmje éppúgy társadalmi kontextusban ad új értelmet a patkányok motívumának, mint tette azt a fentebb is említett Graveyard Shift: a dickensi ihletettségű mesében a rágcsálók egy kegyetlen társadalom szinte láthatatlan fogaskerekei, lényegében az erőteljes kapitalizmus-kritikát megfogalmazó Graveyard Shift malomtakarításra befogott munkásainak állat-megfelelői. A címszereplő patkány, miután szökése során szembesül a késő viktoriánus London elrajzolt brutalitásával, végül éppúgy a kitörés mellett teszi le a voksát, mint a valamivel pacifistább Remy, a Willard pincéjéből előtörő paraziták és a Peter Wellert szöges baseball-ütőt lóbáló ősemberré őrjítő űberpatkány az Eredete ismeretlenben, újfent megfogalmazva a patkányhorror, a marxizmus és a pszichoanalízis egyik alaptételét: ami lent van, soha nem marad ott örökre.