Ember embernek kannibálja (Jorge Michel Grau: Vagyunk, akik vagyunk)

Szabó Ádám

2011/07/04

Hajléktalan külsejű férfi bolyong egy mexikóvárosi bevásárlóközpont előtt. Vélhetően gyomorbajjal küszködik, egyre nehezebben viseli magát. Egy kirakatüveget kezd tapogatni, de elzavarják. Pillanatok múlva összecsuklik, a földre hány és meghal. A holttestét szempillantás alatt eltüntetik a helyszínről, a piszkát is feltakarítják, majd minden megy tovább. Olcsó az élet, a viharvert férfi agóniája fémes, tükrökkel borított, letisztult felületek előtt játszódik le, igen erős kontrasztot generálva szegénység és gazdagság között. Jorge Michel Grau rögtön a nyitójelenetben deklarálja: a Vagyunk, akik vagyunk elsősorban szociális kommentár, műfaj felett álló történet, amelynek nem tisztje beállni a jól ismert tradíciótárat mímelő horrorfilmek népes táborába.

Látszólag egy kannibálfilm beállításai peregnek a szemeink előtt: a családfő nélkül maradt közép-amerikai família a zaklatott anya parancsára folytatni kénytelen a fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen rítust, az ártatlan polgárok elcsípését, majd elfogyasztását, és a matróna két fiát, illetve egyetlen lányát jelöli ki a feladat elvégzésére. Grau azonban nagyot csavar a zsáner vonalvezetésén: a családtagok nem passzióból hajtják végre rémtetteiket, hanem azért, mert nincs más választásuk. A Vagyunk, akik vagyunk fabulája szerint önközpontúság uralja Mexikót, a lakók kizárólag önmagukra gondolnak, és ennek szellemében rontanak rá társaikra, így próbálják szavatolni túlélésüket a nagyvárosi dzsungelben. Ez a tézis pedig már nemcsak egy társadalomnak címzett riasztó üzenet, hanem olyan gondolatsor is, amely a nukleáris családról vallott hagyományos képen is csorbát ejt. Mintha a két évvel ezelőtti Az út ideológiája tárulna elénk, gyökeresen más perspektívából. Míg Cormac McCarthy regénye és a John Hillcoat által leképzett feldolgozás a tűz hordozásával, vagyis a lábunk elé vetődő akadályok legyűrésével kapcsolatban a humánum vállalását, a nemes lélek erejét, illetve az emberfeletti kitartást nevezi megoldásnak, addig Grau interpretációjában minden egész eltörött, jószerivel egyedül a mocsokban lehetséges dagonyázni. Mint a filmben is elhangzik, a centrumban álló kannibálok megtévesztés útján jutnak a betevő falathoz – gyakorlatilag azzal szembesülünk, mi történne, ha az apokalipszis után zajló McCarthy-regényben, valamint a belőle készült filmben a „rosszá lett” fosztogatók és áldozataik hétköznapjai válnának uralkodókká.

Persze a mexikói filmművészetben nem újdonság a társadalmi érzékenységet célzó attitűd, Bunuel 1950-es Az elhagyottakjától Iñárritu neves Korcs szerelmekjéig (2000) más és más kivitelben rendre visszatér ez az alkotói hozzáállás, a Vagyunk, akik vagyunk rendezőjének egyik legnagyobb fegyverténye viszont az, hogy képes hitelesíteni a leharcolt miliőt. Legyen szó szabad ég alatt működő zsibvásárról vagy a főszereplők romhalmaz állapotú lakásáról, az iszonyatos körülmények ugyanúgy végig érezhetők, mint az emberek közötti, abszolút elmérgesedett viszony: Grau mikrovilágában a család házának falain kívül ténykedő rendőrök is kisszerűek, ijesztően törtetők („Még az elnök is hátba veregetne minket, amiért eredményesen harcolunk a bűn ellen.” – hangzik a fődetektív egyik mondata), akik ráadásul nem restek több golyót is ereszteni a bűnözők hullájába vagy éppen hanyagolják az ijedten eléjük rohanó áldozatjelölt segítségkérését. Senki nem jobb erkölcsileg a másiknál, és ez az, ami valójában szomorú: a Vagyunk, akik vagyunk az ember embernek farkasa univerzumot tárja elénk akkor is, amikor az elvileg rendfenntartóként tetszelgők visszásságait kritizálja, akkor is, amikor a prostituáltak gyűrűjét szemléli, és akkor is, amikor a rendező az emberevő-család ténykedéseire irányítja a néző figyelmét. Nem pusztán annyi történik, hogy a négy főalak utcalányokra, védtelen fiatalokra csap le, ami miatt bármikor esedékes lehet egy véres megtorlás, hanem legalább ilyen hangsúlyos, sőt, még hangsúlyosabb a családon belüli ellentétek kiélezése. Grau a ház falain belül és azokon kívül is észreveszi az atrocitásokat.

Verbális és fizikai összetűzéseket ugyanúgy mutat a rendező, mint szóbeli pengeváltásokból fakadó összeverekedést, és mindezek egy belepréseltség-élmény következményei. „Mostantól te is enni fogsz! Ez már nem akarat kérdése.” – szól Sabina a bátyjának, Alfredónak, és Grau ezzel rámutat, micsoda elképesztő terheket kell a vállukon cipelniük a szereplőknek, mekkora diszkrepancia van aközött, hogy embertelen tettek révén muszáj napról napra tengődni és aközött, hogy nemet mondhatunk, kiszállhatunk. Természetesen a film az előbbi alternatíva kibírhatatlanságát tekinti konstans pontnak, épp emiatt tűnik mélyen fájdalmasnak, amikor Alfredo, a hezitáló fiútestvér zokogni kezd, miközben potenciális prédájának nyomában jár. Ezen kívül pontosan ilyen „házon belüli” töréseket vehetünk észre, amikor a rendező mintegy a hátrahagyottság fokozataiként ábrázolja a zaklatott, majd gyorsan lesújtó édesanyát, az egyre racionálisabbá váló Sabinát, a kínok között őrlődő Alfredót és a robbanékony, erőszakos Julián-t, ahogy az is reprezentatív jelenet, amikor a fiúk az elejtett prosti teste felett előbb összevesznek, majd egymásnak ugranak – ilyen rangban tehát Grau már egy família lassú, de biztos darabokra hullását is elbeszéli. A direktor azt állítja, hogy a túlélést biztosító hagyomány, a Rítus megszakítatlansága lelkileg morzsolja szét a benne résztvevőket, mivel az eleve embertelen tradíció-fenntartás a gyerekekre, de még a felnőttekre is kibírhatatlan szerepeket ró, azaz mindezzel együtt a kannibálfilmes tradíció is destruálódik. A hagyományos szerepek (nagykorúként cselekedni kénytelen ifjak) felborulása, mi több, lerombolódása miatt Árva Márton fejtegetése sem esik távol a Vagyunk, akik vagyunk sztorijától. Az anyakarakterre, Alfredóra, Juliánra és Sabinára valóban olyan tennivalók hárulnak, „amelyek felnőtt hősöktől is emberfeletti képességeket követelnének meg”, illetve amelyek „beavatás nélkül” (Árva Márton: Túlélés és újjászületés, in Filmvilág, 2011/6, p. 33.) rontanak be életükbe. Grau műve ekképpen pedig a szintén Árva által említett mexikói örökös-mozik, mint Patricia Riggen Ugyanaz a holdjának (2007) vagy Fernando Eimbcke 2008-as Mexikói képeslapjának és Cary Fukunaga Név nélkül-jének (2009) sorát gyarapítja.

Grau művében emellett az ember fogyóeszköz volta, tárgyszerűsége is nyomatékot kap, erre a kezdőjeleneten túl leginkább a bonctermi szcéna utal, amelyben az immár elhunyt családfőről annyit mondanak, ne pepecseljenek rajta sokat, mert elhamvasztják, vagy azt, hogy első osztályú munkát végeztek rajta, mint holmi anyagon. A Vagyunk, akik vagyunk ilyen parányi nüánszokkal is árnyalja a gyerekekre rontó élhetetlenséget, tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, ezen felül pedig az is Grau érdeme, hogy a diszfunkcionalitást objektíven, megfigyelő pozícióból örökíti meg, mintha egy a szoba valamelyik sarkában ügyködő operatőr kamerája előtt játszódnának le a kannibál-família napjai. Nincsenek rángatott felvevőgéppel megragadott jelenetsorok, a szörnyűségek bemutatása visszafogott, a rendező lassításokkal sem él, a közelképekkel is csínján bánik, még a gyilkosságjelenetekben is rátalál a zsigeri élmény és a fóliával, árnyékokkal szegélyezett távolságtartás egyensúlyára. Nem erőszakolja ránk üzenetét, pusztán bemutatja a széthullást, rendezői és operatőri keretbe is foglalja azt.

Címkék: filmelemzés, filmkritika, horror