2011/09/21
A piacrengető híresztelésekkel ellentétben az Edgar Wright farvízén evickélő Cornish elsőfilmje nem az év alkotása (az nagy valószínűséggel a Drive – Gázt! lesz), ettől függetlenül azonban mindenképpen üdvözölendő darab, az idei Cinefest Filmfesztivál döntnökei ismét jó érzékkel nyúltak bele a kapós független filmek turkálójába. A debütáns brit direktor sikeresen házasítja össze a manapság új erőre kapott földönkívüli inváziós opusokat a hazája kitchen sink mozijából kibontakozó, társadalomtudatos, ám a műfajisággal már szorosabb viszonyt ápoló filmekkel, kivételes trendérzékenységről tanúbizonyságot adva.
Halódó kis sárgolyónkra az elmúlt évek filmtermése alapján elképesztően sokféle trutymákos űrlakó ácsingózott, támadjanak minket lebutított, az USA melldöngetéseit igazoló propagandagépezetekben (A Föld inváziója – Csata: Los Angeles, Transformers 3.), elfuserált műfaji hibridekben (Cowboyok és űrlények), nosztalgikus családi filmben (Super 8), csalódást keltő tévésorozatokban (Falling Skies), vagy jobb (Monsters), netán kevésbé sikerült kisköltségvetésű darabokban (Skyline) – a nálunk decemberben bemutatásra kerülő The Darkest Hour-ről és a 2012-re időzített Battleshipről már nem is beszélve. Ha mindehhez hozzáadjuk a Harry Brownban, a Dead Man’s Shoes-ban, vagy nemrég a The Veteranben látott, szociológia érzékenységgel felvázolt közeget és karaktereket, bizton állíthatom: az utóbbi esztendők legegyedibb – és ami a legfontosabb –, hamisíthatatlanul brit földönkívüli inváziós filmjét kapjuk, melyben egy dél-londoni gettó tinibandájának szokott mederben zajló „munkanapját” furcsa üstökösök becsapódása zavarja meg. A környéket hamarosan harmadik típusú szörnyetegek lepik el, a sokat próbált srácoknak eztán mindent be kell vetniük, hogy megvédjék életüket és lakónegyedüket a behatolók ellen, avagy: csupán nézőpont kérdése, hogy ki is az idegen.
Nomen est omen, az Idegen arcok (Attack the Block) legszembetűnőbb értéke az ismeretlen, ám felettébb hiteles figurákból összeállított szereplőgárda. A srácok – élen a kívülállók melankóliáját szótlan karizmával párosító Mosest alakító John Boyegával – nagyszerű csapatot alkotnak, a pörgős párbeszédeket pedig kellő rutinnal és összeszokottsággal adják elő. Cornish nem titkoltan a Haláli hullák hajnalát vagy a Vaskabátokat jegyző Wright szerzői szoknyája alól bújt ki, amit főleg az egyik állandó játszó- és alkotótárs, Nick Frost mókásan semmitmondó mellékszerepén, a posztmodern jegyében feltorlódott, nagyszámú intertextuális utaláson és a fátyolos marihuánafüstbe bugyolált párbeszédes szcénákon lehet tetten érni – a fő játéktérként választott gettó és a benne élők ábrázolása azonban már az író-rendező Cornish saját élményeiből táplálkozik. A békaperspektívából vázolt celluloid-megszállás legkivételesebb aspektusa a társadalom margóján élő rosszfiúk főszereplővé tétele,[1] a velük történő azonosulásra törekvés. (Érdemes felidézni a „Láttam, hogy te is féltél, miközben kiraboltál.” mondatot.) A korábban említett brit opusokban Moses és bűntársai minden esetben a gonosztevők oldalán állnának, ám Cornish a társadalmi határpozícióból több tűz közé taszítja az ifjú suhancokat: a vérszomjas – és pazar kreativitással kivitelezett – űrszőrmókok csak a nem kívánt utolsó cseppet jelentik abban a bizonyos pohárban, melyben főszereplőink mellett nem csak az őket hajkurászó rendőrök, hanem a kompániára vadászó, félőrült helyi kiscézár is fulladozik.
Így bonyolódik hát Cornish szocio-inváziója: intenzíven, négy fal között, szűk folyosókon, vagy klausztrofobikus sikátorokban. Az Idegen arcok legimpozánsabb jelenetei is ilyen helyszíneken zajlanak, elég csak feleleveníteni a rendőrségi rabszállító elleni offenzívát, a kanyargós lépcsőkön guminyomot hagyó, elkeseredett motorozásokat és biciklizéseket, vagy az utolsó védvonalként megtartott háztömbben, emeletről-emeletre zajló élethalálharcot. Cornish nem fukarkodik a gore jelenetekkel sem, melyek az áldozatok fiatal kora miatt még sokkolóbban hatnak a befogadóra, a játékidő végére pedig sikerül elérnie a kvázi lehetetlent: egy emberként a meg nem értett sihederek mellé állunk. Inváziós óda ez a gettó névtelen hőseihez, akiket végül úgyis csak dühödt példastatuálásra használnak a hatóságok, ám a gettóban náluk keményebb arcok nincsenek, csakis rablánccal lehet őket megzabolázni. Űrlakó legyen a talpán/nyúlánkján/kezén/csápján, aki Dél-Londonban akarja móresre tanítani a dél-londoni nehézfiúkat, mert ez bizony az ő territóriumuk – derül ki Cornish kellemesen kurta és ennek megfelelően kissé súlytalan örömfilmjéből, amelyben a tömb kisstílű drogdílerének füvészkertész helyisége testesíti meg a legbiztonságosabb zugot.
Címkék: Cinefest 2011, filmkritika, sci-fi
Partnereink
Szólj hozzá!