2011/11/07
Kortársaim közül bizonyára sokan emlékeznek a gyermekéveinket végigkísérő Rendőrakadémia-sorozatra és az egyik legmókásabb karakterre, Zedre; az üvöltözős, pszichotikus punkból lett rendőrt Bobcat Goldthwait alakította. A szolid stand-up múlttal rendelkező humorista – kollégái és barátai körében többek között Jimmy Kimmelt, Dave Chappelle-t, Adam Sandlert és Robin Williams-t köszönthetjük – író-rendezőként 1991-ben készítette el debütáló nagyjátékfilmjét, a Tapló télapót tizenkét évvel megelőző Bohóc-sztorit. Goldthwait öt egészestés opuson kiérlelt szerzőiségét – a cikk nem foglalkozik a tévés tevékenységével – egyrészt az amerikai álom provokatív kifordításában, másrészt műfaji dekonstrukcióiban lehet tetten érni, történjen az romantikus komédia (Sleeping Dogs Lie, 2006), noir paródiában kibontakozó kandi kamera-átverés (Windy City Heat, 2003), netán indie felhangokkal bíró dramedy (A világ legjobb apukája, 2009) zsánerkeretei között.
Nem Billy Bob Thornton volt az első, aki megszentségtelenítette minden gyerek korai éveinek egyik meghatározó figuráját, a sikátorban részegen okádó Télapó képe legalábbis nem sokkal kevésbé sokkoló, mint a saját hányásában a WC-kagyló mellett eszmélő bohócé, akit ébredése után azon nyomban arcon is pisálnak – és ez még csak a Bohóc-sztori (Shakes the Clown) nyitójelenete. A tévesen meggyanúsított férfi thriller-kódexének lapjait Goldthwait ébenfekete komédiával színezi (az író-rendező által megformált Shakes-t a főnöke meggyilkolásával vádolják), melyben partibohócok, rodeóbohócok és pantomimesek feszülnek egymásnak a tizenöt perces hírnév utáni hajsza során, a pénz és a siker bűvöletében. Csak egyetlen mulattató kerülhet a reflektorfénybe, de ezek az úriemberek korántsem a tradicionális bohócimidzset táplálják, inkább a Simpson család kicsapongó-kiégett Ropijának élőszereplős megfelelői: isznak, drogoznak, káromkodnak, és sosem vedlik le magukról a bohócmaszkot. Savanyú húgyszagban tengetik az életüket, a szórakoztatóipar depresszióba süppedt rabszolgái ők, akik kizárólag pantomimesek irdatlan elagyabugyálásától érzik jobban magukat.
Shakes the Clown
Goldthwait ügyesen egyensúlyozik szabadszájú fekete komédia és szatíra között azon túl, hogy már első filmjében is markánsan körvonalazódik az amerikai (pop)kultúrát pellengérre állító szerzői megközelítése, és a későbbi filmjeiben is domináns hangnemkeveredés. Az érdemtelenül alulbecsült Bohóc-sztori könnyedebb momentumait a bűnügyi szál és Shakes legyűrhetetlen alkoholfüggősége hivatottak ellenpontozni: míg egy ízben egy varázslatos gyerekzsúr ártatlan kölyökképein időzik a kamera, egy szekundummal később már a címszereplő elvonási tünetei vagy részeges rombolásának kendőzetlen illusztrálása pukkasztja ki a rózsaszín lufit. A bűnügyi tematikát Goldthwait Windy City Heatjében is megtalálhatjuk, de ez sincsen egyedi csavar nélkül. Önreflexív metafilmről van szó, amely egyetlen hatalmas átverés körül bonyolódik: a dokumentarista, werkfilmként is értelmezhető darab valójában terjedelmes kandi kamera a főszereplő, Perry Caravello kárára. A nagy volumenű hollywoodi produkciónak álcázott film forgatásán Caravellón kívül mindenki be van avatva a turpisságba, a siker várományos film noir pedig valójában arra ad alkalmat Goldthwaitnek (aki a filmbeli film rendezőjét alakítja), hogy a Bohóc-sztori után ismét a bűnügyi műfajcsoportból mazsolázgasson, thriller helyett ezúttal a noirral kokettáló krimi mellett korteskedve.
A szerethetően naiv Caravello Stone Fury-re keresztelt figurája Mike Hammer és Philip Marlowe tökkelütött utódja, s lövése sincs arról, hogy a Windy City Heat meglehetősen katasztrofális filmkészítési folyamata egy szépen komponált, majd’ tízéves Goldthwait-terv része. A szerző ismét az álarc, a kulisszák mögé pillant (mintha csak A turné [This is Spinal Tap, 1984] filmiparra adaptált változatát néznénk), ahol megalázott asszisztensek, pénzéhes producerek, legyűrhetetlen akadályok és a nagybetűs Idiotizmus tornyosul a lelkes filmkészítő előtt. Tekintettel a film átverés mivoltára (persze egy jó nagy adag suspension of disbelief is szükséges a megfelelő befogadáshoz…), a Windy City Heat humora olykor meglepően kegyetlen és megalázó Caravellóra nézve, Goldthwait modus operandi-ja elsősorban a tudatlan célpont provokálásában teljesül; és Caravellót jó olasz-amerikai módjára nem is olyan nehéz felhúzni, pláne, ha ennyire jól kitalált csapdáról van szó. Fikció és valóság összefésülése érdekében Goldthwait kollégái is cameóznak, de míg egyesek, például Jimmy Kimmel, Carson Daily vagy Adam Carolla a saját nevükön bukkannak fel, addig Dane Cook Roman Polanskiként mutatkozik be Caravellónak, egy japán producer a Hiroshima Nagasaki nevet használja, míg Charlton Hestont Bob Legionaire „alakítja”. Önreflexív őrület egy szándékoltan ZS-kategóriás noir forgatásán.
Sleeping Dogs Lie
A bűnügyek lezárását és önreflexív gegek kiaknázását követően Goldthwait az indie filmek kedvelt helyszínére, a kert- és kisvárosok Amerikájába helyezte át székhelyét, kihívó tónusából egy árnyalatnyit sem engedve. Kamerái kereszttűzében innentől a család szentsége áll, ahogy azt a Sleeping Dogs Lie-ban és A világ legjobb apukájában (World’s Greatest Dad) láthatjuk: előbbiben egy gyomorforgató titok forgatja fel egy család életét és tesz pontot egy elsőre harmonikusnak tetsző kapcsolat végére, utóbbiban pedig egy amilyen sikertelen, legalább annyira erkölcstelen író húz hasznot fia balszerencsés öngyilkosságából. Ugyan a Farrelly és a Weitz-testvérek, vagy éppen Jay Roach komédiái óta nem meglepő, ha altesti humor kerül terítékre, Goldthwait provokatív és tabusértő attitűdje mégsem nagyközönség-kompatibilis vígjátékokat fial. A független filmekre jellemző, melegszívű hangvételt és a fehér kerítések mögött zajló interperszonális viszonyok felfejtését ugyan maradéktalanul teljesíti mindkét darab, a bestialitás, ondósütemény-evés, autoerotikus fulladás és a popkultúrát manapság egyre inkább meghatározó halálkultusz (lásd a 27-esek klubját) tematizálása merészen ellenpontozza a piteillatban fürdő, idilli Amerika képét. Arról nem is beszélve, hogy Goldthwait így sokkal nyilvánvalóbban tudja lefeszegetni a suburbia és az emberi színjátszás álcahálóját, hogy a borzalmas defektusok és gyarlóságok mögé kukkanthasson – nagyobb kontraszttal, durvább végletek között élesebben tud véleményt alkotni a nem létező amerikai álommázról.
A legfigyelemreméltóbb azonban kétségtelenül az, hogy mindezt nem öncélúan, kizárólag a sokkolás kedvéért, hanem a dramedy és a romantikus komédia keretei között viszi véghez. Érdekes és leplezetlenül őszinte karaktertanulmányai felülírják a zsáner tabuhatárait, sokkal nagyobb válaszreakciót kicsikarva a befogadóból. Gondolkodásra, önanalízisre kényszeríteni: ebben rejlik Goldthwait szerzői erőssége. Legújabb filmjét, a God Bless Americát felénk még semmilyen formában nem lehet megtekinteni, csupán annyit lehet tudni róla, hogy a Torontói Filmfesztiválon tárt karokkal fogadták, és hogy ezúttal az író-rendező road movie-ba csomagolta szociális kommentárját: agytumorral diagnosztizált főszereplője országos ámokfutásra indul, hogy megszabadítsa Amerikát a mocsoktól, mindebben egy tűzről pattant tinédzserlány lesz a segítségére. Amint elérhető, Goldthwait sajátos Taxisofőrének mindenképpen külön cikket szentelek majd.
A világ legjobb apukája
Címkék: film noir, függetlenfilm, műfaji film, önreflexió, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!