2013/07/08
Jacquas Audiard filmje merészen, mégis kifinomultan játszik a filmi textúrával: a vásznon megjelenő történet egy minden giccstől mentes lélektani drámát rajzol ki, amelyben a testrészek tánca elegánsan add sakk-mattot a néző érzelemvilágának.
Delfinek, mozgássérült hős és sok lelki tusa: a Rozsda és csont „a szirup” műnemének igazán karakteres jegyeit sorakoztatja fel, és ha nem francia kezekbe került volna a forgatókönyv, akkor az említett összetevők alighanem egy grandiózus vattacukormasszává álltak volna össze. Esetünkben azonban egy olyan kivételes alkotás született, amely annak ellenére sem esik az érzelmi túlzások halmozásának hibájába, hogy a melodráma eszköztárának szívfacsaró elemeivel játszadozik: a Rozsda és csont olyan tapintatosan sokkol, mint a Szkafander és pillangó; olyan erővel ábrázolja az ember állatias dühét, mint a Bikanyak, és olyan nyersen naturális, mint Haneke egyes alkotásai.
Audiard (Halálos szívdobbanás, A próféta) filmjének főhőse Ali, az egyedülálló apuka, aki újonnan megismert öt éves fiával Dél-Franciaországba telepedik, hogy nővére segítségét élvezve átverekedje magát a gyereknevelés buktatóin. Mivel múltjában jelentős szerepet kapott a box, Ali kidobóként helyezkedik el az egyik helyi diszkóban, ahol egy balul sikerült verekedés során megismerkedik Stephanie-val, a helyi delfinidomárral. Útjaik el is válnának, ha a lányt nem érné végzetes baleset, amelyben mindkét lábát elveszíti: a depressziós nő ekkor Alit hívja segítségül, és sorsuk végzetesen összefonódik.
A Rozsda és csont alaptörténete nem is lenne olyan eget rengetően sokkoló, ha a film vizuális világa nem élne olyan hatékonyan a lassítások és a zenei betétek kettősének drámaiságával. A film kulcsjeleneteiben lelassul a mozgás, a kamera kifinomult érzékiséggel követi végig az izzadság- és könnycseppek legördülését, és a megnyújtott idő lehetőséget teremt a nézőnek arra, hogy felkészülhessen a végzetszerűen bekövetkezendő eseményekre. Audiard kimerevíti a film tetőpontjainak pillanatait, kiemelve a legapróbb részleteket, amelyek így saját életre kelnek: Ali véres harcai, fogának kiverése, vagy Stephanie mélyrepülése mind ilyen technikával kerülnek vászonra. Mindez tökéletes játékot igényel, és nem csoda, hogy a hitelesség miatt Audiard a legkiválóbb színészeket akarta filmjéhez, akiket a méltán ünnepelt Marion Cotillard és belga kollegája, Matthias Schoenaerts személyében meg is kapott.
Audiard a víz motívumával is összefűzi a történet darabjait: Ali és Stephanie párhuzamosan futó életútjai a tenger motívumában találkoznak – ehhez kapcsolódik a személyiséget megrendítő tragikus változás melodrámai sajátossága a nő, majd a férfi életében. A francia rendező alkotásában erőteljes hangsúlyt kap a természet mindent legyőző ereje, ám a víz motívuma nem a romantikus elvágyódást és az ember kicsinységét jelöli: a szereplők – jóllehet, kiszolgáltatottak egy nagyobb erőnek – végül átveszik a hatalmat környezetük felett, és megtanulnak uralkodni rajta. A grandiózusság és a víz motívuma teremtik meg Audiard számára a lehetőséget, hogy Stephanie fizikai gyengeségét és lelki erejét egyszerre jeleníthesse meg a filmművészet alighanem egyik legpoétikusabb jelenetében, amelyben a műlábakon támaszkodó nő egy gyilkos delfinnel kommunikál az óriási üvegfalon keresztül. A szekvencia bizonyítja Audriard rendezői tehetségét, aki nagyon finom ecsetvonásokkal ábrázolja azt a belső drámát, amely Stephanie lelkében tombol és amely – a szó legszorosabb értelmében – a nő minden egyes mozdulatában tetten érhető.
A történet akkor válik teljessé, amikor a volt idomár élete kiegészül Ali agresszivitásával, amely kimozdítja a nőt depresszív állapotából: a férfi illegális harcokba bonyolódik, amikhez nézőként Stephanie is csatlakozik. Amit a nő elveszített a balesete során, azt a harcos Ali pótolja, legyen az szexualitás, barátság, a mozgás szabadsága vagy éppen kőkemény üzlet. A testi fogyatékosság kapcsolja össze a szimbiózisban élő párost, és adja meg végül Stephanie számára a szó szerinti teljességet.
Habár a Rozsda és csont számos olyan jelenettel rendelkezik, amelyeknek dramaturgiai helye igencsak indokolatlan – mint például az Ali által másodállásban felszerelt kamerák, vagy Stephanie konfliktusa volt párjával –, ezek mégsem teszik sutává az összképet, ami egy izgalmas emberi történetet eredményez vágyról és küzdelemről – anélkül, hogy megáznánk a romantikus melodráma szirupzuhatagában.
Címkék: filmkritika, francia film, melodráma
Partnereink
Szólj hozzá!