Movie-poster-design-trends

LISTA

124 film, ami segített túlélni a februárt

PRIZMA

2017/03/07

Filmnaplók #2.

Január óta rászoktunk a filmnaplózásra. Ebben a hónapban 124 filmet néztünk meg, persze csomó átfedés is volt.

Árva Márton

Los pequeños privilegios (1978, mexikói, Julián Pastor):

erős társadalmi dráma, amiben a fehér modern fővárosi fiatalok vidéki útjuk során pécéznek ki egy indián vendéglőslányt, és elhívják a házukba cselédnek. Mikor a hosszúra nyúlt bevezetés után a lány tényleg elutazik egy szál bőrönddel, a terhestornára járó, teniszmeccseket néző friss házasok és a szégyenletes várandósságát primitív módszerekkel megszakítani akaró indiánlány párhuzamos életeit figyeljük, amiben nagyon kevés interakció és nagyon sok megmerevedett reflex működik. A távolságtartóan megfigyelő kamera előtt hamarosan egy hajlított vállfával elkövetett abortusz zajlik le, a babaváró klub pedig szörnyülködve rágja át másnap a meddővé lett fiatal lány sztoriját. A film józan, de arcul csapó társadalomkritikáját az érzelemmentes színészi játék és a főnök csecsemőjével babakocsizó cseléd záróképe járatja csúcsra. 7/10

Jackie (2016, amerikai, Pablo Larraín):

a JFK-merénylet utáni napokra koncentráló, a gyász, a korábbi Fehér Házi dokumentum-tévéműsor, a temetésszervezés és a későbbi mítoszteremtő sajtóinterjú részleteiből összekeveredő, lírai tónusú portré. A történelemképzés okos elemzése háttérbe szorul, a szenvedő arcközelik és a hangzatos bölcsességek előre tolakodnak, a ritmus vontatott, az elbeszélés óvatosan széteső, de még fájóbb, hogy a Larraín-féle képi lelemény ezúttal elmarad. 6/10

Az állampolgár (2016, magyar, Vranik Roland):

remek a színészválasztás (különösen Mari hozza megkapóan a Mátyásföldi önérzetből kitörő nejlonharisnyás ötvenest), de a maníros kéizkamerázás és a keresetten melodramatikus cselekményvezetés kevésbé eltalált. Az állampolgári ismeretek-vizsgára tanuló részek abszurd, mégis finom humora sokat emel az élményen („de most akkor kinek a levágott keze a szent jobb?”), de előkerülnek olyan párbeszédek és egysorosok is, amik teljesen lecsapják az addig épülő, érzékenyen megragadott hangulatot („nincs is jobb, mint az első reggeli cigi”). A közegábrázolás szimpatikusan árnyalt (Wilson főnöke például úgy hajlik, ahogy épp a helyzet kívánja), de a film végül sem a magyar állampolgárság kérdéskörében, sem a melodrámai viszonyokban nem olyan kiélezett, hogy igazán emlékezetessé váljon. 6/10

Misterio (1980, mexikói, Marcela Fernández Violante):

Charlie Kaufman is elégedetten csettintene erre a Kis-nagy világ és a Truman show elemeit keverő filmre: ügyesen bonyolódó metaleptikus elbeszélés egy szappanopera-sztárról, akinek a magánéletéről kiderül, hogy forgatókönyvbe volt írva és kamerák között zajlik. Violante nemcsak gegként illeszti be az illúzió többszörös leleplezését és a stáb megmutatását, de filmje bátor húzással válik egészen önismétlővé, miután a stúdiódíszletek és a főhős lakása ugyanúgy néznek ki, és teljes dialógusok/beállítások követik egymást körkörösen. A gonosz média-gépezet portréja így (élen a mindenre elszánt tévérendező-diktátorral) meggyőzőre sikerül, bár a lezárás – a rendező lelövése – kicsit együgyű és túl átgondolatlan feloldás. 7/10

Paterson (2016, amerikai, Jim Jarmusch):

Igazi szerzői biztonsági játék, minimálisra vett, repetitív cselekménnyel és Jarmusch régi, egyszerűbb és barátságosabb filmjeiből vett motívumok kevéssé indokolt bedobálásával (Iggy Poptól japán vulgárbölcselőkig), de pont ettől lesz megnyugtató és otthonos a Mistery Train szállóját idéző kocsma, az Éjszaka a Földönt felelevenítő sofőr-utas sztorizgatás vagy a Floridából is ismerős szűkszavú fiatal pár. A beállításokat ritmikusan ismétlő szerkezet, a csak kis változtatásokkal ciklikussá váló elbeszélés az apró örömöket és a monoton, szürke hétköznapokat ünnepli, a fapofával elmondott szentimentális egysorosok („Mit ér az élet szerelem nélkül?”) és a giccses, zubogó víz képeire írt naiv versek pedig a komolyan vehetőség határáig tolják a blöffgyanút. Egy öregedő auteur romantikus szépelgése, mégis üdítően életigenlő kiállásként ható érvelés az egyszerűség mellett. 8/10

Nocturnal Animals (2016, amerikai, Tom Ford):

telített színek és kontrasztos világítás látványosan hatásvadász képei próbálják elfedni, hogy a két szálon futó cselekmény – a kiüresedett életű, megcsalt galériatulajdonos otthoni olvasgatása és a kéziratban megelevenedő egyszerű bosszútörténet – egyik szála sem túl érdekes, ráadásul ezek egymásra rímeltetése is kínosan iskolás (ahol csattanós felismeréssé válik például, hogy a szereplők mindkét szálon hasonló mozdulattal huppannak a kádba). A töredékekre széteső elbeszélés, az exférj regényének felfokozott brutalitása és a montázs ügyetlen asszociációs játékai mind erőtlen kísérletek, hogy a főhősnő unott romantikus nosztalgiázását hatásossá tegyék. Az egyetlen jobban sikerült szekvencia a regénybeli emberrablás hektikus ritmusú jelenete, ahol ügyesen kiismerhetetlenek a célok és az erőviszonyok. 5/10

Arrival (2016, amerikai, Denis Villeneuve):

kedves ötlet a földönkívüliek érkezésének történetét a nyelvészprofesszor középpontba helyezésével elmesélni, ügyes a méltóságteljesen titkolozó UFO-ábrázolás és főleg a különös atmoszférát teremtő soundtrack, de a kommunikáció alapjaira rákérdező eszmefuttatások, a Föld nagyhatalmai közötti sunyi versengésről szóló utalások és a jövőbelátás motívumával megcsavart személyes dráma is döcögnek, amik ráadásul egy teljesen hasraütésszerű, nehezen komolyan vehető cselekménybe illeszkednek. A film tüntetően tartózkodik a vizuális attrakcióktól, de intellektuálisan sem tör túl magasra (a kommunikációs problémákat rövidre záró narráció/naplóbejegyzés és az ezoterikusan-közösen leírt űrlény-jelek révén a film saját maga csapja le a felvetett nyelvészeti kihívásokat), a pozitívumok így főleg a kisszerűségükben humoros részletekbe sűrűsödnek (pl. hogy Dr. Banks puszta tanszéki rivalizálásból csatlakozik a misszóhoz vagy hogy az UFO-k kávéscsésze-lenyomatokkal kommunikálnak). 6/10

Hymyilevä mies (2016, finn, Juho Kuosmanen):

kis fordulatszámon pörgő dráma és minimál-sportfilm, ami a vidéki élet apró ügyetlenségeit és a jelenetek nagy részébe belepakolt aranyos gyerekeket használja, hogy „megkapóan bájossá” tegye szürkésen érdektelen világát. Néhány kezdeti jelenet (autószerelés gyerekekkel, esküvőre biciklizés) erős kezdése után a sokszor látott kisszerű menedzser és a boxmeccsre történő felkészülés lassítja le a sztorit, melyben ezután csak néhány egysoros („Bent felejtettük a gyereket a vécén.”) töri meg a vég nélkül mantrázott, szerethető gagyit. Ez a kelet-európai újhullámokat és Kaurismäkit is magába olvasztó hangulat fekete-fehér dokumentarista filmnyelvvel párosul, ami ugyan közelebb hoz néhány abszurd helyzetet (meztelen sportolók találkoznak az elegáns filmesekkel az öltözőben, az edzőéknél a gyerekszobába szállásolják el Olli Mäkit és barátnőjét), de ettől még nem lesznek érdekesebbek a szerelembe eső és a versenysúly kihívásaival szembesülő főhős napjai. 5/10

Santo contra Capulina (1969, mexikói, René Cardona):

a csak kövérsége és infantilis viselkedése mentén felskiccelt Capulinára ráfért volna egy jó verés, de sajnos a filmben szövetségesek Santóval, és ahelyett, hogy összecsapnának a ringben – ahogy a cím sugallja – közös erővel kell megakadályozniuk az infernális gyémántrabló robotok és a kerekesszékes gonosz ármánykodásait. A börleszk-szerű üldözések és az elhúzódó bunyók között váratlan fordulatok (például az itt éjjeliőrként dolgozó, dagi-bajszos Capulina robottá klónozása) csipkézik a cselekményt, de a legfontosabb kérdés persze továbbra is, hogy kit rajt Santo maszkja. A kibírhatatlanul idétlen Capulina jelenléte indokolja a gyerekes hangnemet, miközben Santo a kiszámíthatóan diadalmas legendát hozza, égre vetített Batman-jel helyett mobiltelefonként működő pankrátor-övvel. 3/10

Moonlight (2016, amerikai, Barry Jenkins):

ötlettelen dráma, melynek vontatottságánál csak üresen harsány ábrázolásmódja meglepőbb. A fekete szereplők egzotikus-színes csillogást kapnak, így testük elsősorban díszítőelem, az ad-hoc zeneválasztás pedig kínosan-tolakodón ellensúlyozza az érzelmi mélység helyett lanyha tempót adagoló, szűkszavú dialóguscsökevényeket. A töredezett, mégis kiszámítható cselekmény a drogdrámák, az indie-felnövéstörténetek és a románcok kliséit is továbbgondolás nélkül hasznosítja újra, az állapotváltozás teljes hiánya pedig céltalanná és tétnélkülivé teszi a beilleszkedési zavarokkal és társadalmi előítéletekkel küzdő főhős puszta helyzetleírását. 3/10

Vagabundo en la lluvia (1968, mexikói, Carlos Enrique Taboada):

provokatív kezdéssel nyitó (náci egyenruhás ront be egy épületbe, de kiderül, hogy csak jelmezbálon vagyunk) home invasion, amiben három szingli nő egy esős éjjel bent reked egy nyaralóban, odakint pedig egy szakállas csavargó kószál puskával. A három nő közti zsarolási ügy (szeretőkkel készült fényképekért kérnének nagy összegeket a házigaazdától) nagyon ellaposítja, rosszul sikerült társadalmi kommentárral dúsítja fel az egyre horrorisztikusabb sztorit. A majd’ félórás közbeékelés után végül ott folytatódik, ahol érdekes lehetett volna: a tulaj és a házba betört csavargó összecsapásánál, innentől viszont csak sztereotípiákat erősít és gyorsan elvarrja a szálakat. 3/10

Poesía sin fin (2016, chilei-francia, Alejandro Jodorowsky):

sajnos Jodorowsky folytatja a La danza de la realidaddal megkezdett terjengős önéletrajzi sorozatát, immár semmi kétséget nem hagyva: saját szobrát szeretné kifaragni a hosszú órákon át ömlő, bölcselő hangvételű pixelszemfényvesztéssel. Nemcsak személyesen jelenik meg, hogy korábbi önmagának adjon tanácsokat a vásznon (szerencsére most kevesebbszer, mint a korábbi filmben), hanem saját kamasz- és fiatalkorát „a költő születésének” legendás történeteként ábrázolja, önmagától idéz (felcsendül például A vakond zenéje), és rocksztárként veti magát az őt éltető közönség karjaiba. A látványos karneváltól eltekintve viszont alig akad a naplózáson-önéletrajzíráson túlmutató, vizuálisan is erős jelenet. A szerző javarészt a színházi gyökerekhez tér vissza (marionett-jelenet, feketébe öltözött kellékesek a vásznon, teátrális tarot-jóslás, a kocsmabelsők színházias díszletei), kamerakezelése és narrációja lapos és önismétlő. Sokkal lényegre törőbbek és szórakoztatóbbak voltak a hasonlóan kiszínezett Jodorowsky-anekdoták prózában (lásd: The Spiritual Journey of Alejandro Jodorowsky). 4/10

Bartók Imre

The Big Short 8/10
Ízlésesen kivitelezett, nyomokban még filmnyelvileg is innovatív dokudráma néhány emlékezetes alakítással (Carell stb.)

Paterson 7/10
Szép és szerethető, de kissé zavart, ahogy Jarmusch önmagát reciklálja. A költészetről alkotott “tézisét” is problemtikusnak éreztem. A film legjobb versét egyébként maga Jarmusch írta.

XX 4/10
Jól kezdődő, aztán egyre mélyebbre csúszó horrorantológia. Felfelé pontoztam a szép stop motion kerettörténet miatt.

Évolution 8/10
Önmaga allegóriáiba vesző, melankolikus francia biofuck. Értékeltem a bátorságát és a világgal/nézővel szembeni közönyét.

Assassin’s Creed 4/10
Egy fokkal jobb, mint mondják.

Dr. Strange 2/10
Szívtelen, értelmezhetetlen és érdektelen hulladék.

Resident Evil: Final Chapter 8/10
Korunk egyik alapjaiban félreértett, ugyanakkor meghatározó látomása. Kritika hamarosan!

Man Down 4/10
Érzékeny tanulmány a PTSD-ről – jól hangzik, és akár még jó is lehetne, de nem az.

Taboo s1 8/10
Az év eddigi nagy megosztója. Hardy öncélú és komor, gyömnövényekkel szegélyezett egotripje számomra még mindig ezerszer hitelesebb, mint az önmaguk jelentőségét irritálóan sulykoló művészfilmek mályvarózsaligetei.

Mindenki 4/10
A színészek jók – amíg nem kell megszólalniuk. A dialógnak bajosan nevezhető, papírízű, életszerűtlen modoroskodások gyorsan lerombolják, amit a film addig megteremt. Amúgy a szokásos giccsnosztalgia.

Videodrome (újra) 10/10
“The television screen is the retina of the mind’s eye.”

Jankovics Márton

Sing street (5/10)
Nem is a túltolt, nyálas finálé az igazi baj, hanem az, hogy a zene minden alkalommal szembe köpi a koncepciót. Érthetetlen, miért cseszi el valaki a 80-as évekbeli, home made, magnós fílinget azzal, hogy tökéletesre kevert, sávonkén rögzített, csilli-villi stúdiófelvételeket pakol a karcos képek alá.

A távolság, ami összeköt (6/10)
Egyszerre megnyerő és baromi irritáló az a naivitás, amivel Abramovic beleveti magát a brazil guruk és csodadoktorok világába, hogy kigyógyuljon a szerelmi bánatból. Azért le tudtam volna élni hátra levő éveimet az amatőr szemműtét hosszú beállítása nélkül.

Hervadó virágok (9/10)
Jarmuschtól megtudjuk, hogy a spleen lehet rózsaszín is, Bill Murray arca pedig megunhatatlan, még akkor is, ha valójában semmi sem történik rajta. Ez bizony még mindig remekmű.

Távol a világ zajától (5/10)
Hiába szépek a képek és jók a színészek, az egész olyan, mintha egy kétórás előzetest néznék. Szinte belefájdult a szemem, hogy semmin sem lehet elidőzni, mert minden egyes jelenetnek annyira konkrét dramaturgiai funkciója van, hogy végigloholunk a cselekményen.

Az irányítás határai (3/10)
Második nézésre is borzasztó, de a maga nemében jelentős művészi teljesítmény: Jarmusch tényleg elkészítette a tökéletesen öncélú és nézhetetlen filmet, hogy abban busongjon a művészet elmúlásáról.

Better call Saul S02 (8/10)
Az évad végi cliffhanger egy kicsit olcsó volt, de Vince Gilligan még mindig mesteri szélhámos, akárcsak főhőse. Senki sem tud olyan precízen és katartikusan elkalandozni tárgyától, mint ő.

Holdfény (7/10)
Menet közben érik a dráma egy kicsit. De az érzékeny finálé felé vezető út sablonos jelenetekkel van kikövezve.

The Birth of a Nation (3/10)
Rémes giccsparádé, csakis a téma miatt nyerhetett Sundance-t. A hazafi ehhez képest egy árnyalt művészfilm.

Paterson (9/10)

Van, amikor jó egy lassú buszon zötykölődni, befészkelni magunkat az ablak mellé, és csak bambulni kifelé. Ez a film pont ilyen.

A kígyó ölelése (9/10)

Eleve hatalmas fless a zöld, buja dzsungel fekete-fehérben, de ennél rafináltabb filmet még nem láttam a kultúrák találkozásáról.

Ace in the hole (9/10)

Óda a bulvárhoz, telis-tele falvédőre hímezhető beszólásokkal. Kirk Douglas igazi szemétláda benne, és senki számára sincs megváltság.

Rectify s04 (10/10)
Ez a sorozat egy érzelmi mészárszék. A záró évadban sem volt olyan epizód, amin ne sírtam volna.

Mindenki (6/10)

A csattanó és a cuki gyerekek elviszik, de egy nap múlva már nem is emlékeznék rá, ha nem lenne az Oscar-felhajtás.

John Wick (6/10)

A lelkizést még elhagyhatták volna az elejéről, de tiszteletre méltó a célirányosság, amivel onnan Reeves végighenteli a filmet.

Kránicz Bence

Hétköznapi titkaink 7,5/10
A színészi munka elsőrangú, főleg Byrne és Huppert. Eisenberg irritált, mint általában. Enyhe sterilitással kerüli el az érzelgősséget.

Jackie 7,5/10
Volt egy ötlete a haláleset okozta sokk, majd a gyász formai lekövetésére. Nem biztos, hogy ez tök jól működik, de legalább akart valamit.

Oroszlán 6,5/10
Garantált sírás, tündérbogár indiai kisgyerek. Örökbe fogadnám, pláne, ha Dev Patellé nő fel!

Fogd a nőt, és ne ereszd! 6/10 + Jennifer Connelly
Hogy lehetne rossz egy film, amit John Hughes írt, és egy nyomi áruházi takarítót összezárnak benne egy éjszakára a világszép Jennifer Connellyvel?

Edge of Seventeen 6/10
Kár, hogy nem volt olyan laza tanárom, mint itt Woody Harrelson. A főhős csaj irritáló, de az ázsiai kispajtása menti a hangulatot.

Víziváros 4/10
A VAN-séma itt jobbára üres modoroskodás, de haragudni nyilván nem érdemes rá.

A tinilány naplója (újra) 7,5/10
Filmklubon néztük egy anyukával, aki megbotránkozott a szexjeleneteken. Nahát, a tinédzserek szeretnek dugni! Forradalmi.

Harc a szabadságért 6,5/10
Szegény McConaughey-t kigolyózták az Oscarról, mert túl fehér volt egy polgárháborús történetbe. Elnehezülő, impozáns történelmi film.

Három a nagylány 6,5/10 + Jennifer Connelly
Ha lenne bármi izgalmas a stílusában, príma Douglas Sirk-utánérzés lehetne, de így csak a színészek miatt érdekes.

Simon mágus 8/10
Finom humorú, szemlélődő mágikus realizmus. Még nincs húsz éves, de már minden ízében egy letűnt kor filmje, és nem csak azért, mert Halász Péter valami kétbites számítógépes szimulációt nyomogat benne.

Testről és lélekről 8,5/10
A végén mintha elkent és durva megoldásokkal élne, pedig egészen odáig kifogástalan.

Vannak lányok… 4/10 + Jennifer Connelly
Szexkomédiába oltott nagymamakabaré, vagy fordítva. Se füle, se farka, de a húszéves Patrick Dempsey levetkőztet benne egy demens öregasszonyt. Osztom blowup véleményét a port.huról: „Átlagos futószalagtermék, MGM portfólióba tökéletesen beleolvadó. Csak Connelly fanoknak életpálya hézagpótlásként, de még így is próbára tett.”

Az Európa-rejtély 4/10
Ilyen olcsó found footage sci-fi, biztos tök agyas, de ledobott. Jó, hogy benne volt az újságíró A tetovált lányból meg a szőke lány a 432-ből.

Bűvös vadász 5/10
Az egyetlen magyar film, amiben a Spandau Ballet frontembere a főszereplő, meg Jude Law exfelesége. Druidák is vannak benne, nem igazán értettem, de mondjuk, hogy nagyívű, mégis intim tanmese Jóról és Rosszról.

Moonlight 8/10
Nagyon izgalmasak benne a kihagyások, és tetszett az ötlet, ahogy szó szerint átszínezi a macsó fekete gettókultúrát.

Paterson 8/10
Féltem, hogy unni fogom, de egyáltalán nem, van benne elég felfedeznivaló. Nem tudom eldönteni, Paterson álmaim kisvárosa-e, vagy fojtogató szellemtanya.

The Love Witch 5/10
A hetvenes évekbeli olasz műfaji film rajongóinak ajánlom, de szerintem még nekik is túl hosszúra van nyújtva a poén.

Dolgozó lány 7/10
Pörgős és okos, mint a hőse. De azért itt is egy férfi megerősítése kell a végén, hogy előbbre jusson a csaj.

Pókember (újra) 7,5/10
A mostani Marvel-középszert kenterbe verő, nagy hatású szuperhősfilm. A kínosan motiválatlan, páncélba röhejesen festő Willem Dafoe sokat ront az összképen, ez sem gyakori eset.

A régi város 8/10
Mindenki olyan búvalbaszott, hogy az már vicces. Most is mosolygok, amint a szomorúan álldogáló vagy szomorúan havat lapátoló Casey Affleckre gondolok. De egyébként szép és érzékeny és pompásak a dialógusok.

Kis-nagy világ (újra) 9/10
Na, hát ez meg pláne szomorú, testünk, lelkünk, kapcsolataink, érzésintenzitásunk lassú, elkerülhetetlen erodálódásáról szól, de közben mégis az életet (és a művészetet, ami, legalábbis itt, ugyanaz) ünnepli. A kvintesszenciális Philip Seymour Hoffman-szerep.

Logan 7/10
Sikeres lett a Deadpool, úgyhogy most lehetett nagyon erőszakos, nagyon káromkodós, nagyon sötét, nagyon deprimáló szuperhősfilmet csinálni. Mindenki irtó szarul érzi magát, A régi város mutánsokkal. Itt is néhol paródiában vagyunk már, de azért örülök, hogy mainstream szuperhősfilmben ezt meg merték csinálni.

(Láttam egy csomó rövidfilmet is. Magasan az SZFE elsős dokumentumfilm mesterszakos osztályának a vizsgafilmjei tetszettek ezek közül a legjobban, ha tudjátok, majd nézzétek meg őket valahol.)

Lichter Péter

Rengeteg (Fliegauf Benedek, 2003) (újranézés) 8/10
Amatőrök utoljára a hetvenes években voltak ilyen jók magyar filmben, ma már a rossz videóképe is sokat hozzá ad az élményhez.

A sebezhetetlen (M. Night Shyamalan, 2000) (újranézés) 7/10
Nem olyan jó, mint az első filmje (Hatodik érzék), de az elegáns stílusa és különösen melankolikus hangulata miatt szeretős.

Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (Pedro Almodovar, 1988) (újranézés) 6/10
Régen jókat mulattam ezen a filmen, most nagyon untam, bár az első tíz perce kimondottan erős.

Hervadó virágok (Jim Jarmusch, 2005) (újranézés) 9/10
Murray sportszerkóban bambul egy kanapén. Nem lehet ennél megindítóbb csendéletet kitalálni.

Sorsügynökség (George Nolfi, 2011) 5/10
Az alapötlet nagyon jó (persze hogy az, Philip K. Dick novellájából készült) – de a végeredmény csöpögős és unalmas.

Steve Jobs (Danny Boyle, 2015) (újranézés) 8/10
Jó ötlet volt Boyle hiperaktív rendezői stílusát Sorkin pattogós színházával párosítani.

Az állampolgár (Vranik Roland, 2017) 8/10
Féltem, hogy száraz tézisfilm lesz, ehhez képest végig izgultam minden karakteréért. Vraniknak jót tett a dokurealizmus felé tett stílusváltás, kicsit Aronofsky-t juttatta eszembe, amikor a Forrás után megcsinálta a Pankrátort.

Quiz Show (Robert Redford, 1994) 6/10
Ez a film pont olyan jól fésült, mint Redford a Keselyű három napjában. Nincs vele bajom, jók a színészek.

Lesz ez még így se (James L. Brooks, 1997) (újranézés) 5/10
Annak idején szerettem, többször is megnéztem VHS-en. Most vagy tizenöt év után újranézve kimondottan ostoba filmnek tűnt, amiben minden figura pont annyira mély, mintha Melvin Udall regényeiből léptek volna elő.

Green White Green (Abba Makama, 2016) 4/10
Nigériai amatőr művészfilm, ami végig a bénázó Wes Anderson-utánzás és a szerethető személyesség között billeg.

Sarah Winchester (Bernard Bonello, 2016) 6/10
Különös francia középhosszú film, ami a híres vadnyugati puska feltalálójának feleségéről szól – de mindezt egy kortárs opera próbáján keresztül prezentálva.

Arused by Gynopedies (Isao Yukisada, 2016) 2/10
Baromi unalmas japán szoftpornó film (Pink film), ami se nem volt ötletes, se nem volt izgalmas – de azért érdekes volt megismerni ezt a műfajt.

Jackie (Pablo Larrain, 2016) 8/10
Szerettem, hogy ennyire felfüggesztette a sztorimesélést és ellene ment minden biopices elvárásnak, plusz az agyvakaró zenéje is tetszett.
Berlin felett az ég (Wim Wenders, 1987) (újranézés) 8/10
A lírai európai művészfilm iskolapéldája, a végére kicsit elfárad, de szeretem.

Allied (Robert Zemeckis, 2016) 5/10
Ritkán idegesítem fel magam a filmek sztoriján, de itt valahogy sikerült. Az első két felvonása jó volt, egészen a házasságig, onnantól kezdve pedig egyszerűen unalmas volt, mert pontról pontra ki lehetett számítani. A film záróképe pedig akkora giccs, hogy nem hittem a szememnek.

Arrival (Denis Villeneuve, 2016) (újranézés) 8/10
Másodszorra is tetszett.

Tágra zárt szemek (Stanley Kubrick, 1999) (újranzésé) 9/10
Kubrick életművéből mindig ezt a filmet szerettem a legkevésbé, de az elmúlt tizenöt évben nézésről nézésre jobban szeretem. Fura belegondolni, hogy a Tágra zárt szemek játékidejének tetemes része egyetlen éjszaka játszódik – olyan sűrű az egész.

Amerikai pasztorál (Ewan McGregor, 2017) 5/10
A regény (Philip Roth) nagyon jó lehet, itt az adaptáció nagyon félrecsúszott. Nem a hangulattal van a baj, hanem egyszerűen a rendezés ritmusával.

Meglógtam a Ferrarival (John Hughes, 1988) 8/10
Az a jó John Hughes-ban, hogy nem csak a nyolcvanas évekbeli filmek retróbáját tudja megadni, hanem még ötletes is. Néha kicsit túltolja a rajzfilmes humort, de nagyon szerettem, kár, hogy nem láttam tizenöt évesen. (Mondjuk lehet, hogy akkor pont untam volna.)

Csodás állatok és megfigyelésük (David Yates, 2016) (újranézés) 5/10
Nem az a baj ezzel a cuccal, hogy nincs benne Harry Potter, hanem az, hogy nincs benne ötlet és nincs benne sztori – igen, a film két órája alatt kábé tényleg annyi történik, hogy Gőte begyüjti megszökött állatkáit és egy leterrorizált fiúról kiderül, hogy mágikus erejű.

Mr Nobody (Jaco van Dormael, 2009) 5/10
Látványos, meg jó ez a merész nemzetközi casting, de iszonyatosan giccses és képeslap-szerűen közhelyes. Olyan mintha Jean-Pierre Jeunet és Paulo Coelho szerelmgyermeke lenne.

Videodrome (David Cronenberg, 1983) (újranézés) 8/10
Régen kimondottan nem szerettem Cronenbergnek ezt a lidérces filmjét, inkább a hollywoodi Holtsávért meg a Légyért rajongtam. De sok évnyi kihagyás után kimondottan tetszett, csak helyenként éreztem kicsit retrósan nevetségesnek.

Oblivion (Joseph Kosinski, 2013) 6/10
Tök jó lenne ez a klasszikus vonalvezetésű sci-fi, ha nem Tom Cruise lenne a főszereplő.

A csúf igazság (Robert Luketic, 2009) 2/10
Borzalmas, nem vicces.

Napfény (2005, Danny Boyle) (újranézés) 7.5 /10
Boyle elfeledett klasszikusa, végig tökéletes ritmusban halad, a vége kicsit röhejes, ahogyan átbillen egy carpenteri szörnyfilmbe, sokszori újranézésre sem érzem, hogy erre szükség lett volna, de akkor is szeretem.

Polytechnique (Denis Villeneuve, 2009) 8/10
Villeneuve-nek tényleg nagyon jó a ritmusérzéke, tökéletesen tudja adagolni a feszültséget nulla eszközzel, vagyis csak plánozással és vágással – és az is jól mutatja a rendező remek időérzékét, hogy ez a filmje 75 perces lett, pontosan annyi, amennyinek lennie kellett.

Moonlight (Barry Jenkins, 2016) 6/10
Nem voltam elájulva tőle, az anyakarekter kimondottan béna volt, viszont tele volt szép kameramozgással és stilizációval, amin lehetett flesselni. Újra fogom nézni.

Manchester by the Sea (Kenneth Lonergan, 2017) 8/10
Kenneth Lonergan olyan, mint a klasszikus realista amerikai regényíró, talán Jonathan Franzen sokkal közelebb áll hozzá, mint bármilyen kortárs filmes kollégája. A Margaret is nagyon érdekes volt a lassú, karatkerközpontú építkezésével, lényegében itt is ugyanazt csinálja: egy trauma körül keringenek az emberek.

Cure for Wellness (Gore Verbinski, 2017) 6/10
Szép, de valahogy túl lassú és hosszú – a Kör feszegésse hiányzik belőle. De majd újranézem, mert többször eszembe jutott a megnézése óta.

Puskár Krisztián

Februárban elkezdtem netflixezni, ez részben meg is határozta, hogy mit néztem a hónapban. A következőben eggyel kevésbé fogja a terveim szerint.)

Black Mirror s1 (2012)
Az első szezon három epizódja tökéletes egysége az okos, vicces és kényelmetlenül aktuális médiaszatírának. 8,8/10

Stranger Things (2016)
A szörny elég szar, amúgy aranyos vasárnapi cucc sok szintiarpeggióval. Vicces, hogy egy az egyben olyan logikával válogatták a zeneszámokat, mint a Donnie Darkóban. 6/10

Contagion (2011)
Soderbergh 2011 és ’13 között készült három popthrillere közül ez a legjobb. 8/10

Consumed (2015)
Nagyon ügyetlenül elkészített propagandafilm a génmanipulált élelmiszeripar ellenében – ami egyébként nyilván egy fontos téma. 4/10

La classe operaia va in paradiso (1971)
Egyik kedvenc olasz rendezőm, Elio Petri nagyszerű munkásmozgalmi szatírája, értelemszerűen Gian Maria Volontéval, és egy elképesztően erős audiovizuális Morricone-cameóval az utolsó fél perc ikonikus jelenetsorában. 8,5/10

L’été meurtrier (1983)
Egy kényelmetlen és egyenetlen, mégis felkavaró kisvárosi francia thriller Isabelle Adjanival és Michel Galabruval. 7,4/10

Kojot (2016)
A kezdőjelenet nagyszerű brutalitása és dinamikája után szép fokozatosan veszít erejéből ez a meglepően művi és hiteltelen film. 5/10

Siege of Jadotville (2016)
Tökjó, nem túl összetett, de nem is buta háborús-politikai akcióthriller és posztkoloniális konfliktusok a hatvanas évek Kongójában. 7/10

White Girl (2016)
Amennyire idegesítő karakterekkel és pillanatokkal van vele, olyannyira igazi és felkavaró. 7,9/10

Amanda Knox (2016)
A tíz évvel ezelőtti Meredith Kercher-gyilkosság túl sok újdonságot nem tartalmazó, ám ügyes, illetve egy alattomos narratív csavart tartalmazó összefoglaló doksija. 6,5/10

He Never Died (2015)
Henry Rollins aranyos az introvertált halhatatlan vérlény szerepében ebben az amúgy nem túl jó és közepesen vicces filmben. 5,4/10

Audrie & Daisy (2016)
Dokumentumfilm az amerikai középiskolai nemierőszak-kultúra társadalmi elfogadottságáról. Ajánlott párban nézni a Hunting Ground doksival. (8/10)

Gangster Squad (2013)
Kár volt egy idióta rendezőre bízni ezt a remek szettinget és témát. 4,5/10

Jackie (2016)
Félig pszichothriller, félig Wes Anderson-groteszk egy hiú nőről, aki nem akar kiköltözni a Fehér Házból. Ezen kívül minden más elképzelést-üzenetet csak félig, vagy még annyira sem sikerült megvalósítani ebben a filmben. Portman igazán megérdemelt volna egy Oscart a modorosságáért. Az utolsó félórája mégis jó a filmnek. (6,1/10)

Black Mirror s2 + karácsonyi különkiadás (2013-2014)
Az első szezon után egyenetlen a színvonal. A karácsonyi rész jó. (6,4/10)

The OA (2016)
Két részt bírtam belőle, nem folytattam. Erika elmondta, mi a vége, az alapján még kevésbé sajnálom. De talán mégse pontoznám.

The Hunting Ground (2016)
Dokumentumfilm az amerikai egyetemi nemierőszak-kultúra társadalmi elfogadottságáról és gazdasági beágyazottságáról. Ajánlott párban nézni az Audrie & Daisy doksival. (8/10)

Spectral (2016)
A kommandózások és a budapesti helyszínek meglepően jól működnek ebben az egyébként nagyon béna sztorival és még bénább ellenséggel bíró sci-fi-akcióban. 4,4/10

Equalizer (2014)
A Replacement Killerst moziban láttam annak idején, azóta minden Antoine Fuqua-filmet megnézek valami miatt. Különösképp felkeltette az érdeklődésemet a hangmérnökről készített zeneipari pszichodrámája. 3/10

Street Kings (2008)
Ez David Ayer remek első három filmje (kvázi trilógiája: az első a Harsh Times, a harmadik az End of Watch) közül a legjobb. Amúgy a Higgy neki, hisz zsaru lesz örökké a kedvenc korruptrendőrös-belsőügyosztályos filmem. 8/10

King Cobra (2016)
Néhol kifejezetten szórakoztató, de alapvetően félresikerült b-film a kaliforniai online melegpornóról, amelyet azért mindenképpen érdemes megnézni, hogy lássuk James Francót, amint teljes erőből pakolják hátulról és azt ordibálja: “Come on! Fuck that asshole! Fuck that asshole! The big dick is mine!” 5,8/10

Fundamentals of Caring (2016)
Érzékeny dráma többek között Paul Rudd-dal, és az első film, amin meghatódtam idén. Oké, kicsit másnaposan is néztem. 8/10

The King of Comedy (1982)
Martin Scorsese egyik legjobb filmje. Kényelmetlen és zseniális. 9/10

Black Mirror s3 (2017)
Az első részt láttam csak, de az nagyon idegesítő volt – és pont úgy, ahogy a második évad után várná az ember egy fokozatosan romló sorozattól. 5,2/10

I Don’t Feel At Home In This World Anymore (2017)
A viccesség és a melankólia határán nagyon szépen egyensúlyozó bűnfilm, ami kicsit a depresszióról is szól. Bónusz: David Yow kezd kultfilmes karakterré válni, ami rendkívül szórakoztató (és kicsit érthetetlen). 7,7/10

Moonlight (2016)
Vannak benne szép és erős pillanatok, jó elképzelések és karakterek, mégis a hiányérzet a döntő a végén. 6,7/10

Pálos Máté

Patterson

Would you rather be a fish? Jarmusch-on eluralkodott a zen, de ez nem feltétlen baj. 10/7

20th century women

Greta lila haja őrült menő, nem véletlen, hogy ő tanítja meg a többieket a jó szex titkára: ki kell tudni mondani hangosan, természetesen: menstruáció. Sajnos Anette Bening a gyenge láncszerm, de Mills nagyon érzi a dél-kaliforniai fílinget. Jobb, mint az utolsó kettő Baumbach. 10/7

Simon mágus

Halász és Andorai nagyszerű, a szerelmi szál kicsit együgyű, az atmoszféra sűrű és süppedős, Enyedi férfikarakterei nagyon érdekesek. 10/8

Kojot

Visszafelé: tojok. Ez a nagy akarás vége. 10/2

Testről és lélekről

Két zárkózott ember szerelme a vágóhídon: fel kell nyitni a testet, hogy megnyíljon a lélek? 10/8

Im keller

Gyenge Seidl-utánzat magától Seidltől, aki sajnos elfelejtett empátiát érezni exploitált freakhősei iránt. 10/5

Jackie

Kezdetben volt Jézus szenvedése, aztán Mel Gibsoné a Passióban, utána jött a medvével hadakozó Leóé, és most végre itt vannak Natalie könnyei. De miért is sír a first lady? Ki volt John, akinek az agyát bent tartotta a koponyájában? Új függönyöket vett a Fehér Házba, és most hirtelen pakolnia kell!? 10/5

Evolution

Lüktető atmoszférájú mozgóképvers tengerbiológiai felhangokkal az Under the Skin nyomdokain egy kisfiúról, aki vagy az evolúció végállomása, vagy a mindannyiunkat megmentő hibrid ember első példánya. A tengericsillagok tudják a választ. 10/9

Sebezhetetlen

Bruce Willis szomorúan néz, miután kinyomta fekve a kétszáz kilót (+ a 20 kilós kisfiát), Samuel L. Jackson aranykabátban ágál egyiptomi hieroglifák előtt arról, hogy a világ emlékezetét a képregények őrzik csak. Másfél óráig nem történik semmi, az utolsó öt percben jön egy nem várt fordulat, húha. 10/4

Moonlight

Melegdráma az afro-amerikai maszkulinitásról, vagyis arról, hogy miért nincs más választás, mint elrejtőzni az aranyfogsor mögé. 10/7

Elle

Cronenberg + Haneke + high class francia romkom. Egy nőt megerőszakol egy betőrő, aztán (SPOILER) a nő szimbolikusan megöli a tömeggyilkos apját és a szétbotoxolt anyját, leszámol a démonaival, és összejön a barátnőjével. Sűrű film. Nagyon szemét szatíra, öröm nézni. Utólag még A szürke ötven árnyalatának is értelmet ad. Amióta láttam, egy I love Isabelle Hupert kitűzőt hordok a hátizsákomon. 10/8

Címke: