WU0WpiQ

LISTA, magazin

86 film, amit munka helyett néztünk meg januárban

PRIZMA

2017/02/02

Szerkesztőségi filmnapló, pontozással.

Sok éves késéssel elkezdtünk filmnaplót vezetni. Mostantól minden hónapban leírjuk milyen filmeket láttunk és mit gondolunk róluk – aztán csinálunk belőle egy puritán, igazán sallangmentes posztot. Ez az első.

Bartók Imre

Toni Erdmann 8/10

Méltán dicsért művészfilm. Kicsit hosszú.

All is Lost 9/10

Redford szívfakasztó hattyúdala.

Abattoir 5/10

Közepes horrorfilm jópofa ötlettel: a Gonosz egy szuper-kísértetkastály építésén fáradozik.

The Birth of a Nation 5/10

Hiába a várakozás és a botrány, a BON leginkább tökéletes jellegtelenségével hívja fel magára a figyelmet. Szép díszletek, egy-két jó pillanat, teljes gondolattalanság.

Eyes of my Mother 5/10

Nyögvenyelős torture a tanyavilágban. Görcsös akarás, majdnem (ön)parodisztikus eredménnyel.

John Wick 5/10

Keanu Reeves (generációja legrosszabb színésze) megmosolyogtató hattyúdala

Man in the High Castle s2 6/10

Jó hangulat, körülményes cselekményvezetés. Többet vártam, de elmegy.

The Monster 7/10

Zseniális build-up után sajnálatos kliséket felvonultató mikrohorror.

Fantastic Beasts and where to find them 5/10

Nézhető, említésre érdemes pozitívumok nélkül.

The Americans s2 7/10

Otthonos, szerethető, néha kissé elsorozatosodik.

Sherlock s3e1 4/10

Mostanra szinte minden sármját elvesztette.

Black Mirror s3 6/10

Hullámzó, inkább közepes, de azért nézős.

Inside Out 9/10

Remekmű.

Secret Life of Pets 8/10

Elég jó. Először 7-est adtam, végül a metálos pudli felhúzta 8-ra.

Kránicz Bence

Kaliforniai álom 7/10

Aranyos, jópofa musical. Nem értek hozzá, de szerintem 1940 és 1955 között évente nyolc ilyen készült Hollywoodban. A körülötte folyó hisztéria, díjeső stb. nevetséges.

American Honey 9/10

Remekműközeli road movie, primitív, lüktető slágerekkel és korunk nagy művészével, Shia LaBeouffal.

A Nagy Fal 4/10

A jól jövedelmező kínai-hollywoodi üzleti kapcsolatról szóló brosúra, powerpoint-fájl helyett nagyjátékfilmben előadva, egy valaha zseniális rendezőtől.

Az utolsó adás 8/10

Robert Altman utolsó filmje, szép és megható, viszont nem is tét nélküli.

Életem a kabaré 7/10

Tom Hanks mint szorongásokkal teli komikus – itt kezdett kilépni a vígjátéki szerepekből. Sally Field egy anyukát játszik, akinek van humora. De ha nyolcvanasévek-fless, akkor már inkább az Alma a fájától szintén Hankstől vagy a Koktél (lásd lejjebb).

Tökéletes hang (újra) 8/10

A tökéletlen sztárhangot bevállaló 2010-es évekbeli zenésfilmtrend paradigmatikus darabja, azon kívül pedig imádnivaló.

Az állampolgár 7/10

Inkább szerelmi melodráma, mint a menekültek nyomorúságában vájkáló, képmutató művészfilm, emiatt jó.

Utazók 5/10

Ebből a remek alapötletből ütős erkölcsdrámát is ki lehetett volna bontani, gondolom a stúdió nyomására inkább közepes űrthrillert kellett.

Koktél (újra) 7,5/10

A férfi hősök jelleme visszataszító, ingük, frizurájuk, napszemüvegük és dumájuk viszont príma.Koktélok és álmok.

A fegyvertelen katona 5/10

Forrest Gump szívtelenebb és sablonosabb változatban, a közepén egy órás zsigerelős csatajelenettel. Gibson leggyengébb rendezése.

Dog Soldiers 7/10

No-bullshit farkasemberes horrornak jó, a maszkulinitás kríziséről elmélkedő filmnek kicsit sovány.

Right Now, Wrong Then 8/10

Variáció A nő kétszer típusú romantikus “mi lett volna, ha?” filmekre, ökonomikusan, jó kevés jelenetben elmesélve, udvariasan mosolygó és hajlongó koreaiakkal.

 Fagyott május (újra) 7,5/10

POV-horrornak nem valami rémisztő, avantgárdnak meg túl szépen ki van dolgozva a sztori íve, allegorikus világvégefilmként és családi tragédiaként viszont nagyon is meggyőző.

Sherlock 4. évad 5/10

A sorozat utolsó évada lett messze a leggyengébb. A krimi rég nem érdekli a készítőket, a Sherlock elméje körüli fárasztó pörgés viszont a legócskább szappanoperás fordulatokkal dúsult.

The Amazing Spider-Man (1977) (újra) 3/10

Van benne egy-két izgibb technikai megoldás és egy továbbgondolandó generációs feszültség, de egyébként az első Pókember-nagyjátékfilm egy gagyi szar.

Ez csak a világ vége (újra) 8/10

Üdítően másmilyen, mint a legtöbb családi melodráma, és általában véve a legtöbb film, amit ma látni lehet. Sok barátomat irritálta, én másodszorra is zabáltam.

Crisis in Six Scenes 5/10

Woody Allen sorozattá bontott egy másfél órás nagyjátékfilm-forgatókönyvet. Nem is valami feszes emiatt, de színészként az agg Allen egyik legszórakoztatóbb kispolgár-arcát mutatja.

80 ezer voltos elektromos sárkány (újra) 9/10

Jelentős avantgárd szuperhősfilm, minden mozzanatában izgalmas.

Birth of a Nation (2016) 6/10

Közepes propagandafilm, de értékeltem, hogy a fehér Hollywood sablonjaival veszi vissza a történelmet a fehérektől.

Gyilkosság telefonhívásra 7,5/10

Szerintem 6/10 lenne, ha nem Hitchcock rendezi, ő viszont kihozta a lehető legtöbbet a színészekből és a színpadias sztoriból. Grace Kelly kihallgatásjelenete a Szédülés formai megoldásait és szubjektivitását vetíti előre.

Vakfolt 2/10

Rémes amatőrfilm. Egyrészt NAGY FEL a srácnak, aki mozikba tudott küldeni egy olyan filmet, amilyet mi is csináltunk a barátaimmal gimnáziumban, másrészt mégsem volt ez olyan jó ötlet, lehetett volna mértéktartóbb is.

Oh Boy (újra) 9/10

Könnyű együtt kezelni mondjuk a VAN-nal, de egy nagyságrenddel bonyolultabb, rétegzettebb, finomabb film ez, miközben közérzetfilmnek is ugyanolyan otthonos és frappáns.

 

Lichter Péter

What’s up Doc? (Mi van doki?) – 1972 5/10

Kedves bárgyú vígjáték, Luis de Fumes beütéssel.

Young Pope –  8. epizód 8/10

Remek sorozat, kicsit szétesik, de pont ez tesz jót neki.

La Vie en Rose (Piaf) – 2007 6/10

Marion remek, de  a film unalmas.

The Ides of March (A hatalom árnyékában) – 2011 8/10

Clooney elfeledett remekműve, Gosling szuper, de igazán Hoffman miatt újranézős film.

Tootsie (Aranyoskám) – 1982 8/10

Minden évben újra lehet nézni, mondanom se kell, hogy Hoffmann miatt.

Mad Max Fury Road – 2015 10/10

2015 leginfantilisebb és egyben legavantgárdabb filmélménye.

Locke – 2013 9/10

Tom Hardy egy ketyegő bombaként tud igazán érvényesülni, és itt végig remekül ketyeg.

Lo and Behold – 2016 6/10

Werner Herzog rácsodálkozik az internetre és az mindig jó, amikor ő valamire rácsodálkozik. Ez most speciel annyira nem.

The 400 Blows (Négyszáz csapás) – 1959 10/10

Az ötvenes évek legjobb filmje.

Magic Mike – 2012 7/10

Soderbergh olyan mint a pizza: akkor is ehető, ha nem olyan jó. Ez a filmje speciel egészen jó.

Port of Shadows (Ködös utak) – 1938 8/10

Annak idején utáltam, de most tíz évvel később kimondottan élveztem. A párbeszédei miatt működik ma is, szóval igazándiból ez inkább Prévert filmje.

Nothing Hill (Sztárom a párom) – 1999 7/10

Az utolsó jó film Hugh Granttel.

Ménilmontant – 1926 10/10

Egy elfeledett zseni, Dmitri Kirsanoff filmje. Olyan formai ötletek vannak benne, amire most mindenki elájulna, meg Oscarért kiáltana. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a spanyol viaszt már 90 éve feltalálták.

The Light Between Oceans – 2016 7/10

Lassú, kicsit kiszámítható, ellenben szép. Olyan mint egy Terrence Malick-film, csak statívról fényképezve, klasszikusan összevágva.

The Inkeepers (A fogadósok) – 2011 7/10

Vagány, hogy sablonos horrorfilm létére ilyen lassú tud lenni. Emiatt jó.  A vége miatt gyenge.

Man with the Movie Camera (Ember a felvevőgéppel) – 1929 10/10

Olyan formai ötletek vannak benne, amire most mindenki elájulna, meg Oscarért kiáltana. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a spanyol viaszt már 88 éve feltalálták.

The Breakfast Club (Nulladik óra) – 1985 8/10

Avantgárd tinifilm: vagány, hogy végig meg tudja tartani a nézőt, miközben ötven percig egy teremben ülünk négy sablonkarakterrel.

Chaplin – 1993 6/10

A végére baromi unalmas lesz, ráadásul Robert Downey Jr. nagyon béna műöregen.

Se7en (Hetedik) – 1995 9/10

A thrillerek Aranypolgára.

The Game (Játsz/ma) – 1997 7/10

A thrillerek Ambersonok ragyogása.

Only lovers left alive – 2013 9/10

Minden műfajdekonstrukciót szeretek, ezt is nagyon.

Murder on the Orient Express (Gyilkosság az Orient Expressen) – 1977 6/10

Ez a film pont olyan, mint amikor a nagymamád szekrényét kinyitva megérzed a jellegzetes Chanel 5 illatot.

Cabin in the Woods – 2011 7/10

Először nagyon tetszett, újranézve kicsit már frappánskodónak hatott.

We are the best! – 2013 9/10

A tipikus “őszinte film”. De annak nagyon jó.

American Graffiti – 1975 8/10

Lucas ekkor még szerette az embereket. Kár, hogy nem rendezett ez után több ilyet.

Kurt Kren filmek 1960-67 7/10

Bécsben, vásznon nézni őket, 16 mm-es celluloidról vetítve – nagyon jó. Amúgy a filmek nem a kedvenceim.

The Last Picture Show (Az utolsó mozielőadás) – 1972 5/10

Iszonyatosan vicces, hogy annak idején ezt a filmet istenítette az amerikai kritika. Egy maníroskodó, ostoba film egy olyan rendezőtől, aki Antonioni szeretett volna lenni, de nem jött össze.

Masculin-feminin (Hímnem-nőnem) – 1965 6/10

Régen tetszett, most kevésbé – kicsit rutinból tolt avantgárdkodásnak hat, a Bolond Pierrot vagy az Éli az életét sokkal jobb. De ennek ellenére Godardban mindig tisztelem azt, hogy szarik az elvárásokra.

On the Waterfront (Rakparton) – 1954 8/10

Meglepően jól működött, és hát Brando.

Amadeus – 1984 – rendezői változat 6/10

Nekimentem a rendezői változatnak. Borzalmas extra jelenetekkel van tele, a rendezői változatot biztos, hogy nem ünnepelik annyira, mint a nemrendezőit. Hála a vágóknak.

Star Wars – 1977  8/10

Annak ellenére is jó, hogy helyenként nem igazán jó – lásd: Mark Hamill borzalmas alakítása.

Manhattan – 1980 8/10

Évről évre jobb nézni ezt a filmet, majd akkor lesz katartikus, amikor annyi idős leszek, mint Woody karaktere.

Pálos Máté

Swiss army man

Végre egy film a fing alapjogairól, a méltatlanul elnyomott, mellőzőtt és megvetett recsegtetésről, és annak karakán felvállalásáról. “Én tettem!” Hátha elindul valami, mondjuk egy világforradalom a területen. Többet kéne tanulnunk a halottaktól. 10/8

Mindenki

Egypoénos, könnyen értelmezhető, kicsit steril, de az alapötlet és a két főszereplő kislány elviszi a hátán. A klasszikuszene-oktatásnak meg tényleg sok van a rovásán. De Soharóza! 10/6

American honey

Három óráig nem történik semmi, csak éppen pár sehonnani suttyó olyan jól érzi magát, ahogy te sosem fogod. A szabadság fantomja pedig: az ördögi Shia LaBouf. Hiszek egy Shia LaBeoufben, bazdmeg. 10/7

La la land

Soha nem rontanék el egy felszabadult Busby Berkeley-partit, de ez a lalala nevű bájos(nak látszó) baromság morális tanulságokkal fenyeget: mindig, minden körülmények között válaszd a pénzt, a csillogást, a sikert! Az ár nem nagy, csak hozzá kell menni egy gazdag, magas, mély hangú nőgyógyászhoz. Nagyon veszélyes film! Oscart fog kapni. 10/2

Az állampolgár

Meglepően korrekt és hiteles magyar film egy afrikai magyarról. 10/8

Sound of My Voice (2012)

A The OA alkotóinak Sundance-es sikerfilmje arról, ahogy egy időutazó szőkeség érzelmi orgazmust (önkéntes almahányás és mosolygós kukacevésés) okoz öt perc alatt a kockafejű oknyomozó újságírónak. Mitől félsz? Ki bántott úgy, hogy kontrollálni akarsz mindent? Mit rejtegetsz előlem? A válaszok egy The Cranberries dalban vannak, ami 2050 környékén a túlélők himnusza lesz. Ugyanaz a kétértelmű narratív játék, mint az OA-ben, csak alacsonyabb hőfokon. 10/6

The OA (2016)

Merész Netflix-minisorozat halálközeli élményekről, oligarchákról és állatokat lenyelő angyalokról Homérosz szellemében. Nem igaz történet. Attól van igazsága, hogy elmesélésre kerül, minden történet önmagát verifikálja, tehát igaz. Csak egy ihletett mesélő kell, és hallgatók, akik engedik magukat vinni az áramlattal. Akik engednek a halál hívásának is, és visszajönnek. Tanulság: a kortárs tánc a végső megoldás. 10/9

​The Internet’s Own Boy — The Sory of Aaron Swarz

Klasszikus beszélőfejes doksi arról, hogy a szabadság hazájában szardarabként nyomnak szét egy hiperaktív zsenit, csak azért, mert nyilvánosan hozzáférhetővé tenné az emberiség felhalmozott tudáskészletét. A legdühítőbb film, amit az utóbbi időben láttam. 10/8

 

Árva Márton

Eyes wide shut (1999, amerikai, Stanley Kubrick):

egészen mesésen hátborzongató történet egy bizalmat vesztett házaspárról, ami a büszkeségétől és magabiztosságától megfosztott férfi lázálomszerű éjszakájában és az azutáni nyomozásban csúcsosodik ki. A filmet nyitó affektálós báljelenetet (amiben anyu egy idegennel flörtöl) és az ügyetlenül tétova füves veszekedést leszámítva példásan feszült minden perce, a fenségesen kidolgozott maszkos rítus pedig képileg, zeneileg és dramaturgiájában is páratlan. 9/10

Ahí está el detalle (1940, mexikói, Juan Bustillo Oro):

a szünet nélkül félrebeszélő és gyakran irritáló mexikói komikus-szupersztár, Cantinflas első nagy sikere meglepően üdítő vígjáték a félreértések sorozata miatt egy dúsgazdag házban parancsoló csavargókról, akik Viridianásan felforgatják a jómódú közeget. Sodró lendületű darab, aminek szerencsére nem csak a teátrális szájalás a mozgatója, mert a félreértések, a fokozás (8 gyereket hoz magával egy hajléktalan nő, aki Cantinflas feleségének mondja magát, ráadásul ezekből többet felnőtt törpenövésűek játszanak) és a társadalmi szerepkörök túlfeszítése-kiforgatása is alaposan kidolgozott. 6/10.

Dos tipos de cuidado (1953, mexikói, Ismael Rodríguez):

meglepően látványos és dinamikus zenés betétekkel feldobott, a hagyományok elavultságát merészen tárgyaló, mégis alapvetően szórakoztató melodráma-komédia keverék. A keresztbe házasodó, majd ellenségből szövetségessé váló barátok mindenkivel elfogadtatják a párcserét, sztorijuk pedig feszült póker-jelenetet, pörgős ének-párbajt, kreatív dupla-szerenádot [https://www.youtube.com/watch?v=NF3VeYI6o1k] és sok látványosan fényképezett (á la Figueroa [http://prizmafolyoirat.com/2016/11/23/vilagelso-operatorok-rajonganak-erte/]) folk-képet tartogat. Kérdés viszont, hogyan számolunk el az oda-vissza adogatott nőkkel vagy a „majd engedelmeskedik, mert még úgyis kicsi” gyerekkel, akiket a macsó férfihősök ugyanúgy kedvükre pakolgatnak a filmben, mint a díszes sombreróikat. 6/10

El romance del Aniceto y la Francisca (1967, argentin, Leonardo Favio):

egy magányos és fiatal Federico Luppi (Cronos, Ördöggerinc) csábosan néz egy lányra, akivel összejönnek, de rá meg csábosan néz egy másik lány, akiért elhagyja, és vele menne, de végül tökegyedül marad, és még a viadalokon győztes kakasát is el kell adnia. És lehet még szomorúbb a történet, mert persze visszalopná a kakast, de akkor meg lelövik. A képek nyers kontrasztjai, a sztori minimalizmusa és a cselekmény üres lassúsága tüntetően éreztetik a fájdalmat, a klasszikus zene és az inzertek pedig már-már ironikusan próbálják örök toposszá nemesíteni a Luppi figura magának valóságát. 4/10

La última cena (1975, kubai, Tomás Gutiérrez Alea):

magabiztosan felépített, imponáló kézikamerával, dinamikus szerkesztéssel elővezetett, de amikor a dramaturgia azt kívánja (a címadó vacsora-jelenetnél), akkor visszafogott tempót és erős atmoszférát kialakító gyarmati rabszolgadráma és bosszúthriller, ami provokatív párhuzamot von a nagyhét eseményei és az ültetvényeken zajló kizsákmányolás között. A spanyol gróf az asztalához ültet 12 rabszolgát, hogy elmagyarázza nekik az egyenlőtlenség Istentől való voltát, majd másnap lázadás tör ki az ültetvényen, de végül mégis a fehérek emelnek új templomot a „tanítványok” karóra szúrt fejei között. Az arcok kivételes erővel tükrözik az urak megszállott hatalomvágyát és kétségeit, illetve a rabszolgák megalázkodását és indulatát is. Az elnyújtott vacsora-jelenet lassúsága (amit Tarantino is biztosan látott a Django előtt) ellent tart a lázadás intenzív képsorainak, a kosztümösség pedig egyszerre teszi a filmet kellemesen pátoszossá és vadul gúnyossá. 8/10

The forbidden room (2015, kanadai, Guy Maddin):

széteső rétegekből felépített, de végül szabályos keretes szerkezetbe összeálló, és még narratív szinten is nagyjából követhető Maddin-mozi, melynek tátott szájjal néztem kézműves kidolgozottságú képeit és némafilmes tipográfiáját, a hangulatos zenék illetve vizuális effektek pedig csak tovább emelték az attrakciós értéket. A hagyományos filmtörténeti hatásokat feltámasztó megoldások mellé ügyesen sorakozik fel a digitális pixelmozgatás, a végtelenül változatos feliratok, színvilágok és ritmusok. A tomporok által megkísértett Udo Kier musicalbetéte [https://www.youtube.com/watch?v=8YQw6KLJGf8] és a történet-végkifejletekből szerkesztett montázs kiemelkedő csúcspontok. Egyedül párbeszédek kissé monoton plánozása és a színészi ripacskodás zavaró. 7/10

La otra (1946, mexikói, Roberto Gavaldón):

hangulatos noir, melyben az ikernővérek egyike érdekházas élvhajhász (tehát gazdag), a másik pedig őszinte és igazlelkű (tehát szegény), és utóbbi szerepcserés támadásra szánja el magát, mert kitörne sanyarú életéből. A film bátran vállalja a tömény kliséhalmazt, hogy inkább a magával ragadó atmoszféra kialakítására koncentráljon. Már a gyilkosság (egy piñata szétverésével összevágva), majd a hazatérés jelenetei (ahogy a szereplőt szinte kilöki magából a nővérétől kölcsönvett ház) is hátborzongatóak, de később még tovább fokozódik a hősnő lelki feszültsége. Végül már a valóságérzékelés is sérül, sötét árnyékok nyúlnak és mindent beleng a fel nem ismert értékek (t.i. a nyomozófiú szerelme) iránti nosztalgia. 7/10

Fekete kefe (2005, magyar, Vranik Roland):

jó tempójú, kellemesen dísztelen párbeszédekkel dolgozó film, ami ügyesen használja a lelakott panelek és a jól megválasztott foghíjtelkek háttereit is. Beszivárog néhány bosszantó manír (nyertes lottószelvényes fordulat, komolyan?), de így is szórakoztató és javarészt erőlködésmentesnek ható szürreális unottkaland. A mozdulatlan arcú színészek szerepeltetése bátor tett, ahogy ahhoz is kell ízlés, hogy a karikatúra-kinézetű figurák mégse váljanak igazán karikatúrákká, csak szimpatikusan lusta ügyeskedőkké. 7/10

Cantinflas (2014, mexikói, Sebastian del Amo):

életrajzi szuperprodukciónak szánt film a mexikói csellengő városi szegénységet képviselő népszerű komikusról, ami bár igyekszik, de ezt az ellentmondást sosem tudja teljesen feloldani, és így végig idegenül összeférhetetlen marad a mocskos-szakadt szerepeivel elhíresült Cantinflas és a steril-stúdióvilágított képi világ. A cselekmény kiszámítható és unalmas: a szerep genezise mellett a csúcsra érés szálát követjük, a 80 nap alatt a Föld körül ’56-os színészi Golden Globe-jával. A magánéleti szál és a lelkiismereti meghasadás (aranyórás milliomosként és lelketlen karrieristaként tűnik fel a valaha egyszerű és őszintén szerencsétlen bohóc) is a klisé marad, a történeti utalások pedig kissé erőlködően igyekeznek a Cantinflas-örökséget mexikói érdekeltségű témából univerzális értékké tenni. 5/10

Au nom de ma fille (2016, francia, Vincent Garenq):

sötét tónusú krimi-dráma, egy megrázó eset elegánsan közérthető feldolgozása. Szorosan követi a Dieter Krombach/Kalinka Bamberski-ügy [https://en.wikipedia.org/wiki/Kalinka_Bamberski_case] valódi forgatókönyvét, és a tönkretett életű francia férj harmincéves hajszáját vázolja fel lánya (vélt?) gyilkosa ellen, ami elkerülhetetlenül teljesen monomániássá és magányossá teszi a férfit. A film elgondolkodtatóan utal arra, hogy a nyugati demokráciák intézményei és igazságossága is csak személyes közbenjárásra működnek, de erősen részrehajló a végkicsengés, ami az önbíráskodó fickót diadalmasan kitartó és győztes példaképnek mutatja, miközben alig vesz tudomást széthulló emberi kapcsolatairól. 6/10

Címke: