2017/02/02
Szerkesztőségi filmnapló, pontozással.
Sok éves késéssel elkezdtünk filmnaplót vezetni. Mostantól minden hónapban leírjuk milyen filmeket láttunk és mit gondolunk róluk – aztán csinálunk belőle egy puritán, igazán sallangmentes posztot. Ez az első.
Méltán dicsért művészfilm. Kicsit hosszú.
Redford szívfakasztó hattyúdala.
Közepes horrorfilm jópofa ötlettel: a Gonosz egy szuper-kísértetkastály építésén fáradozik.
Hiába a várakozás és a botrány, a BON leginkább tökéletes jellegtelenségével hívja fel magára a figyelmet. Szép díszletek, egy-két jó pillanat, teljes gondolattalanság.
Nyögvenyelős torture a tanyavilágban. Görcsös akarás, majdnem (ön)parodisztikus eredménnyel.
Keanu Reeves (generációja legrosszabb színésze) megmosolyogtató hattyúdala
Jó hangulat, körülményes cselekményvezetés. Többet vártam, de elmegy.
Zseniális build-up után sajnálatos kliséket felvonultató mikrohorror.
Nézhető, említésre érdemes pozitívumok nélkül.
Otthonos, szerethető, néha kissé elsorozatosodik.
Mostanra szinte minden sármját elvesztette.
Hullámzó, inkább közepes, de azért nézős.
Remekmű.
Elég jó. Először 7-est adtam, végül a metálos pudli felhúzta 8-ra.
Aranyos, jópofa musical. Nem értek hozzá, de szerintem 1940 és 1955 között évente nyolc ilyen készült Hollywoodban. A körülötte folyó hisztéria, díjeső stb. nevetséges.
Remekműközeli road movie, primitív, lüktető slágerekkel és korunk nagy művészével, Shia LaBeouffal.
A jól jövedelmező kínai-hollywoodi üzleti kapcsolatról szóló brosúra, powerpoint-fájl helyett nagyjátékfilmben előadva, egy valaha zseniális rendezőtől.
Robert Altman utolsó filmje, szép és megható, viszont nem is tét nélküli.
Tom Hanks mint szorongásokkal teli komikus – itt kezdett kilépni a vígjátéki szerepekből. Sally Field egy anyukát játszik, akinek van humora. De ha nyolcvanasévek-fless, akkor már inkább az Alma a fájától szintén Hankstől vagy a Koktél (lásd lejjebb).
A tökéletlen sztárhangot bevállaló 2010-es évekbeli zenésfilmtrend paradigmatikus darabja, azon kívül pedig imádnivaló.
Inkább szerelmi melodráma, mint a menekültek nyomorúságában vájkáló, képmutató művészfilm, emiatt jó.
Ebből a remek alapötletből ütős erkölcsdrámát is ki lehetett volna bontani, gondolom a stúdió nyomására inkább közepes űrthrillert kellett.
A férfi hősök jelleme visszataszító, ingük, frizurájuk, napszemüvegük és dumájuk viszont príma.Koktélok és álmok.
Forrest Gump szívtelenebb és sablonosabb változatban, a közepén egy órás zsigerelős csatajelenettel. Gibson leggyengébb rendezése.
No-bullshit farkasemberes horrornak jó, a maszkulinitás kríziséről elmélkedő filmnek kicsit sovány.
Variáció A nő kétszer típusú romantikus “mi lett volna, ha?” filmekre, ökonomikusan, jó kevés jelenetben elmesélve, udvariasan mosolygó és hajlongó koreaiakkal.
POV-horrornak nem valami rémisztő, avantgárdnak meg túl szépen ki van dolgozva a sztori íve, allegorikus világvégefilmként és családi tragédiaként viszont nagyon is meggyőző.
A sorozat utolsó évada lett messze a leggyengébb. A krimi rég nem érdekli a készítőket, a Sherlock elméje körüli fárasztó pörgés viszont a legócskább szappanoperás fordulatokkal dúsult.
Van benne egy-két izgibb technikai megoldás és egy továbbgondolandó generációs feszültség, de egyébként az első Pókember-nagyjátékfilm egy gagyi szar.
Üdítően másmilyen, mint a legtöbb családi melodráma, és általában véve a legtöbb film, amit ma látni lehet. Sok barátomat irritálta, én másodszorra is zabáltam.
Woody Allen sorozattá bontott egy másfél órás nagyjátékfilm-forgatókönyvet. Nem is valami feszes emiatt, de színészként az agg Allen egyik legszórakoztatóbb kispolgár-arcát mutatja.
Jelentős avantgárd szuperhősfilm, minden mozzanatában izgalmas.
Közepes propagandafilm, de értékeltem, hogy a fehér Hollywood sablonjaival veszi vissza a történelmet a fehérektől.
Szerintem 6/10 lenne, ha nem Hitchcock rendezi, ő viszont kihozta a lehető legtöbbet a színészekből és a színpadias sztoriból. Grace Kelly kihallgatásjelenete a Szédülés formai megoldásait és szubjektivitását vetíti előre.
Rémes amatőrfilm. Egyrészt NAGY FEL a srácnak, aki mozikba tudott küldeni egy olyan filmet, amilyet mi is csináltunk a barátaimmal gimnáziumban, másrészt mégsem volt ez olyan jó ötlet, lehetett volna mértéktartóbb is.
Könnyű együtt kezelni mondjuk a VAN-nal, de egy nagyságrenddel bonyolultabb, rétegzettebb, finomabb film ez, miközben közérzetfilmnek is ugyanolyan otthonos és frappáns.
Kedves bárgyú vígjáték, Luis de Fumes beütéssel.
Remek sorozat, kicsit szétesik, de pont ez tesz jót neki.
Marion remek, de a film unalmas.
Clooney elfeledett remekműve, Gosling szuper, de igazán Hoffman miatt újranézős film.
Minden évben újra lehet nézni, mondanom se kell, hogy Hoffmann miatt.
2015 leginfantilisebb és egyben legavantgárdabb filmélménye.
Tom Hardy egy ketyegő bombaként tud igazán érvényesülni, és itt végig remekül ketyeg.
Werner Herzog rácsodálkozik az internetre és az mindig jó, amikor ő valamire rácsodálkozik. Ez most speciel annyira nem.
Az ötvenes évek legjobb filmje.
Soderbergh olyan mint a pizza: akkor is ehető, ha nem olyan jó. Ez a filmje speciel egészen jó.
Annak idején utáltam, de most tíz évvel később kimondottan élveztem. A párbeszédei miatt működik ma is, szóval igazándiból ez inkább Prévert filmje.
Az utolsó jó film Hugh Granttel.
Egy elfeledett zseni, Dmitri Kirsanoff filmje. Olyan formai ötletek vannak benne, amire most mindenki elájulna, meg Oscarért kiáltana. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a spanyol viaszt már 90 éve feltalálták.
Lassú, kicsit kiszámítható, ellenben szép. Olyan mint egy Terrence Malick-film, csak statívról fényképezve, klasszikusan összevágva.
Vagány, hogy sablonos horrorfilm létére ilyen lassú tud lenni. Emiatt jó. A vége miatt gyenge.
Olyan formai ötletek vannak benne, amire most mindenki elájulna, meg Oscarért kiáltana. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a spanyol viaszt már 88 éve feltalálták.
Avantgárd tinifilm: vagány, hogy végig meg tudja tartani a nézőt, miközben ötven percig egy teremben ülünk négy sablonkarakterrel.
A végére baromi unalmas lesz, ráadásul Robert Downey Jr. nagyon béna műöregen.
A thrillerek Aranypolgára.
A thrillerek Ambersonok ragyogása.
Minden műfajdekonstrukciót szeretek, ezt is nagyon.
Ez a film pont olyan, mint amikor a nagymamád szekrényét kinyitva megérzed a jellegzetes Chanel 5 illatot.
Először nagyon tetszett, újranézve kicsit már frappánskodónak hatott.
A tipikus „őszinte film”. De annak nagyon jó.
Lucas ekkor még szerette az embereket. Kár, hogy nem rendezett ez után több ilyet.
Bécsben, vásznon nézni őket, 16 mm-es celluloidról vetítve – nagyon jó. Amúgy a filmek nem a kedvenceim.
Iszonyatosan vicces, hogy annak idején ezt a filmet istenítette az amerikai kritika. Egy maníroskodó, ostoba film egy olyan rendezőtől, aki Antonioni szeretett volna lenni, de nem jött össze.
Régen tetszett, most kevésbé – kicsit rutinból tolt avantgárdkodásnak hat, a Bolond Pierrot vagy az Éli az életét sokkal jobb. De ennek ellenére Godardban mindig tisztelem azt, hogy szarik az elvárásokra.
Meglepően jól működött, és hát Brando.
Nekimentem a rendezői változatnak. Borzalmas extra jelenetekkel van tele, a rendezői változatot biztos, hogy nem ünnepelik annyira, mint a nemrendezőit. Hála a vágóknak.
Annak ellenére is jó, hogy helyenként nem igazán jó – lásd: Mark Hamill borzalmas alakítása.
Évről évre jobb nézni ezt a filmet, majd akkor lesz katartikus, amikor annyi idős leszek, mint Woody karaktere.
Végre egy film a fing alapjogairól, a méltatlanul elnyomott, mellőzőtt és megvetett recsegtetésről, és annak karakán felvállalásáról. “Én tettem!” Hátha elindul valami, mondjuk egy világforradalom a területen. Többet kéne tanulnunk a halottaktól. 10/8
Egypoénos, könnyen értelmezhető, kicsit steril, de az alapötlet és a két főszereplő kislány elviszi a hátán. A klasszikuszene-oktatásnak meg tényleg sok van a rovásán. De Soharóza! 10/6
Három óráig nem történik semmi, csak éppen pár sehonnani suttyó olyan jól érzi magát, ahogy te sosem fogod. A szabadság fantomja pedig: az ördögi Shia LaBouf. Hiszek egy Shia LaBeoufben, bazdmeg. 10/7
Soha nem rontanék el egy felszabadult Busby Berkeley-partit, de ez a lalala nevű bájos(nak látszó) baromság morális tanulságokkal fenyeget: mindig, minden körülmények között válaszd a pénzt, a csillogást, a sikert! Az ár nem nagy, csak hozzá kell menni egy gazdag, magas, mély hangú nőgyógyászhoz. Nagyon veszélyes film! Oscart fog kapni. 10/2
Meglepően korrekt és hiteles magyar film egy afrikai magyarról. 10/8
A The OA alkotóinak Sundance-es sikerfilmje arról, ahogy egy időutazó szőkeség érzelmi orgazmust (önkéntes almahányás és mosolygós kukacevésés) okoz öt perc alatt a kockafejű oknyomozó újságírónak. Mitől félsz? Ki bántott úgy, hogy kontrollálni akarsz mindent? Mit rejtegetsz előlem? A válaszok egy The Cranberries dalban vannak, ami 2050 környékén a túlélők himnusza lesz. Ugyanaz a kétértelmű narratív játék, mint az OA-ben, csak alacsonyabb hőfokon. 10/6
Merész Netflix-minisorozat halálközeli élményekről, oligarchákról és állatokat lenyelő angyalokról Homérosz szellemében. Nem igaz történet. Attól van igazsága, hogy elmesélésre kerül, minden történet önmagát verifikálja, tehát igaz. Csak egy ihletett mesélő kell, és hallgatók, akik engedik magukat vinni az áramlattal. Akik engednek a halál hívásának is, és visszajönnek. Tanulság: a kortárs tánc a végső megoldás. 10/9
Klasszikus beszélőfejes doksi arról, hogy a szabadság hazájában szardarabként nyomnak szét egy hiperaktív zsenit, csak azért, mert nyilvánosan hozzáférhetővé tenné az emberiség felhalmozott tudáskészletét. A legdühítőbb film, amit az utóbbi időben láttam. 10/8
egészen mesésen hátborzongató történet egy bizalmat vesztett házaspárról, ami a büszkeségétől és magabiztosságától megfosztott férfi lázálomszerű éjszakájában és az azutáni nyomozásban csúcsosodik ki. A filmet nyitó affektálós báljelenetet (amiben anyu egy idegennel flörtöl) és az ügyetlenül tétova füves veszekedést leszámítva példásan feszült minden perce, a fenségesen kidolgozott maszkos rítus pedig képileg, zeneileg és dramaturgiájában is páratlan. 9/10
a szünet nélkül félrebeszélő és gyakran irritáló mexikói komikus-szupersztár, Cantinflas első nagy sikere meglepően üdítő vígjáték a félreértések sorozata miatt egy dúsgazdag házban parancsoló csavargókról, akik Viridianásan felforgatják a jómódú közeget. Sodró lendületű darab, aminek szerencsére nem csak a teátrális szájalás a mozgatója, mert a félreértések, a fokozás (8 gyereket hoz magával egy hajléktalan nő, aki Cantinflas feleségének mondja magát, ráadásul ezekből többet felnőtt törpenövésűek játszanak) és a társadalmi szerepkörök túlfeszítése-kiforgatása is alaposan kidolgozott. 6/10.
meglepően látványos és dinamikus zenés betétekkel feldobott, a hagyományok elavultságát merészen tárgyaló, mégis alapvetően szórakoztató melodráma-komédia keverék. A keresztbe házasodó, majd ellenségből szövetségessé váló barátok mindenkivel elfogadtatják a párcserét, sztorijuk pedig feszült póker-jelenetet, pörgős ének-párbajt, kreatív dupla-szerenádot [https://www.youtube.com/
egy magányos és fiatal Federico Luppi (Cronos, Ördöggerinc) csábosan néz egy lányra, akivel összejönnek, de rá meg csábosan néz egy másik lány, akiért elhagyja, és vele menne, de végül tökegyedül marad, és még a viadalokon győztes kakasát is el kell adnia. És lehet még szomorúbb a történet, mert persze visszalopná a kakast, de akkor meg lelövik. A képek nyers kontrasztjai, a sztori minimalizmusa és a cselekmény üres lassúsága tüntetően éreztetik a fájdalmat, a klasszikus zene és az inzertek pedig már-már ironikusan próbálják örök toposszá nemesíteni a Luppi figura magának valóságát. 4/10
magabiztosan felépített, imponáló kézikamerával, dinamikus szerkesztéssel elővezetett, de amikor a dramaturgia azt kívánja (a címadó vacsora-jelenetnél), akkor visszafogott tempót és erős atmoszférát kialakító gyarmati rabszolgadráma és bosszúthriller, ami provokatív párhuzamot von a nagyhét eseményei és az ültetvényeken zajló kizsákmányolás között. A spanyol gróf az asztalához ültet 12 rabszolgát, hogy elmagyarázza nekik az egyenlőtlenség Istentől való voltát, majd másnap lázadás tör ki az ültetvényen, de végül mégis a fehérek emelnek új templomot a „tanítványok” karóra szúrt fejei között. Az arcok kivételes erővel tükrözik az urak megszállott hatalomvágyát és kétségeit, illetve a rabszolgák megalázkodását és indulatát is. Az elnyújtott vacsora-jelenet lassúsága (amit Tarantino is biztosan látott a Django előtt) ellent tart a lázadás intenzív képsorainak, a kosztümösség pedig egyszerre teszi a filmet kellemesen pátoszossá és vadul gúnyossá. 8/10
széteső rétegekből felépített, de végül szabályos keretes szerkezetbe összeálló, és még narratív szinten is nagyjából követhető Maddin-mozi, melynek tátott szájjal néztem kézműves kidolgozottságú képeit és némafilmes tipográfiáját, a hangulatos zenék illetve vizuális effektek pedig csak tovább emelték az attrakciós értéket. A hagyományos filmtörténeti hatásokat feltámasztó megoldások mellé ügyesen sorakozik fel a digitális pixelmozgatás, a végtelenül változatos feliratok, színvilágok és ritmusok. A tomporok által megkísértett Udo Kier musicalbetéte [https://www.youtube.com/
hangulatos noir, melyben az ikernővérek egyike érdekházas élvhajhász (tehát gazdag), a másik pedig őszinte és igazlelkű (tehát szegény), és utóbbi szerepcserés támadásra szánja el magát, mert kitörne sanyarú életéből. A film bátran vállalja a tömény kliséhalmazt, hogy inkább a magával ragadó atmoszféra kialakítására koncentráljon. Már a gyilkosság (egy piñata szétverésével összevágva), majd a hazatérés jelenetei (ahogy a szereplőt szinte kilöki magából a nővérétől kölcsönvett ház) is hátborzongatóak, de később még tovább fokozódik a hősnő lelki feszültsége. Végül már a valóságérzékelés is sérül, sötét árnyékok nyúlnak és mindent beleng a fel nem ismert értékek (t.i. a nyomozófiú szerelme) iránti nosztalgia. 7/10
jó tempójú, kellemesen dísztelen párbeszédekkel dolgozó film, ami ügyesen használja a lelakott panelek és a jól megválasztott foghíjtelkek háttereit is. Beszivárog néhány bosszantó manír (nyertes lottószelvényes fordulat, komolyan?), de így is szórakoztató és javarészt erőlködésmentesnek ható szürreális unottkaland. A mozdulatlan arcú színészek szerepeltetése bátor tett, ahogy ahhoz is kell ízlés, hogy a karikatúra-kinézetű figurák mégse váljanak igazán karikatúrákká, csak szimpatikusan lusta ügyeskedőkké. 7/10
életrajzi szuperprodukciónak szánt film a mexikói csellengő városi szegénységet képviselő népszerű komikusról, ami bár igyekszik, de ezt az ellentmondást sosem tudja teljesen feloldani, és így végig idegenül összeférhetetlen marad a mocskos-szakadt szerepeivel elhíresült Cantinflas és a steril-stúdióvilágított képi világ. A cselekmény kiszámítható és unalmas: a szerep genezise mellett a csúcsra érés szálát követjük, a 80 nap alatt a Föld körül ’56-os színészi Golden Globe-jával. A magánéleti szál és a lelkiismereti meghasadás (aranyórás milliomosként és lelketlen karrieristaként tűnik fel a valaha egyszerű és őszintén szerencsétlen bohóc) is a klisé marad, a történeti utalások pedig kissé erőlködően igyekeznek a Cantinflas-örökséget mexikói érdekeltségű témából univerzális értékké tenni. 5/10
sötét tónusú krimi-dráma, egy megrázó eset elegánsan közérthető feldolgozása. Szorosan követi a Dieter Krombach/Kalinka Bamberski-ügy [https://en.wikipedia.org/
Címkék: Filmnapló
Partnereink
Én most ebből annyit vettem le, hogy Lichternek különösen sok szabadideje volt januárban.