maxresdefault2

EXKLUZÍV

90 film, amivel majdnem át lehet vészelni az őszi depressziót – Filmnaplónk: szeptember, október

PRIZMA

2017/11/13

Itt van az őszi filmnaplónk, nem spóroltuk ki az anyagot.

Árva Márton

Csábítás (2017) / A vége összecsapott, de az első felének elegáns hangulatkeltése, kimérten visszafogott ritmusa, tökéletlen képei, visszafogottan bemutatott játszmái és finom-naiv humora egyszerre teszik feszülten izgalmassá és sziporkázóan szellemessé. Az ügyetlen esetlegesség és a határozott cselszövés között ingázó nőfigurák, a csábítási módok önironikusan aprólékos skálája és a banális véletlen folytán szexistenné váló (egyébként bárgyú sutyerákként viselkedő) kiskatona ügyesen megszerkesztett viszonyrendszert rajzol ki, és a cselekmény fordulata után következő átrendeződés is új fényt vet a szereplőkre. 9/10

A tizedes háreme (1971) / Coppola változatánál jóval keresetlenebb, és ez nem tesz neki jót: ugyan a fekete cseléd jelenléte izgalmasan élezi ki a háborús ellentmondásokat, de ennek kibontása helyett mégis a férfinak gond nélkül bedőlő, kiéhezett nőfigurák egyszerű versengését és sértődött bosszúját látjuk, melyben Edwina szerelmi szála még a többinél is gyengébb lábakon áll. A néhol betüremkedő képkimerevítéses kísérletek nem igazán szépek (bár Ms. Martha erotikus álma bravúros), és a kasztrálás témáján is fárasztóan sokat rugóznak a készítők. 6/10

Nostalgia for the light (2010) / Az Atacama-sivatag csillagászati távcsövei és a Pinochet-diktatúra koncentrációs táborai között felállított asszociációkra épülő kreatív dokumentumfilm a fáradhatatlan Allende-nosztalgikus Patricio Guzmán személyes narrációja révén egységbe foglalva. A távcsövek lenyűgöző képeinek és az eltűnteket keresők mindennapi tragédiájának egymásra vetítése néha megrázóan drámai pillanatokban csúcsosodik ki, de olykor nevetségesen patetikussá is válik az utcafilozófiai szuperlatívuszokban fogalmazó szerző és a naiv-giccses képi effektek miatt. A négy évvel későbbi A gyöngyház gombban Guzmán ugyanezt a gondolatmenetet már sokkal ízlésesebben és átgondoltabban vezeti elő. 7/10

A remény másik oldala (2017) / A barázdált arcú alkoholista finnek, az 50-es évek stílusára világított képek és a nagyrészt jól eltalált, a kisszerűségen összemosolygó gegek elviszik a hátukon, de azért ez egy jókora alibi Kaurismäkitől, aki sokkal rosszabbul öregedett, és kevésbé elegánsan (inkább a nézői türelem határait feszegetve) ismétli önmagát, mint Jarmusch. Ráadásul az sem túl ízléses, ahogy az önmagáért való stílusgyakorlat vázára éppen menekültdrámát húz. 6/10

It comes at night (2017) / Minimálköltségvetésű borzongató-tragikus-posztapokaliptikus hangulatfestésként hatásos, de rutinszerű; az emberi bizalmatlansági játszmákat felnagyító kamaradrámaként bugyuta; kamasz-zavarodottságtörténetként viszont lebilincselően érzékletes. A szigorú mostohaapa, a simulékony anya, az elvesztett barát/háziállat és a távolról csodált elérhetetlen nő archetípusait leginkább ez utóbbi koncepció mentén tudja megmozgatni. A szubjektív tudatösszefolyások, az álmok, a vágyak és a betegség állapota émelyítően folyik össze a folyton zúgó atmoszférazaj előtt, a srác éjjeli osonásai pedig kifejezetten hangulatosak. 7/10

Kokszongi sirató (2016) / Nagyszabású műfaji hibrid, melyben a ripacskodó rendőrkomédia és a vérben úszó okkult horror is megfér egy nagy adag családi melodrámával és krimivel keverve. A természetfeletti és a földhözragadt nyomozási szál versengése, a nagyszabású szereplőgárda alapos kidolgozása és az önmagukban is hátborzongató vidéki falvak és erdők mind fontos és tudatosan használt adalékai az eposzi egyvelegnek, a filmen mégis csak a hideg kiszámítottság érződik. A bejáratott motívumok és rutinosan mozgatott elbeszélési klisék dömpingjében csak lassan rajzolódik ki, hogy tulajdonképpen egy klasszikus darabkákból építkező és az összeállítás során sem túl innovatív keveréket nézünk. 6/10

Az (2017) / Fárasztóan ostobán egymás után dobált, lélektelen epizódok sora, ráadásul a természetfeletti ábrázolásában is mindenféle önirónia nélkül, zajongva húz a gagyiba. A gyengécske ijesztgetésbe belefeledkező, unalmasan hömpölygő grandiózus játékidő alatt legfeljebb A legyek ura-szerű siheder-kegyetlenkedések jelenetei villantanak fel izgalmakat, és az már végképp megmosolyogtató, ahogy a jellegtelen gyerekszereplők nekifutnak hősiesen felnőtt monológjaiknak. King a legtöbb mai horrorklisé atyja, de ez az adaptáció a nosztalgikus borzongatásban és a közhelyes megoldások felfrissítésében sem érdekelt, így csak az ötlettelenség süt róla. Legalább a helyszínek hangulatosak. 3/10

Kút (2016) / Figyelemre méltó az igyekezet a dialógok szellemessé tételére, de nem ugorja meg a tarantinósra belőtt mércét, így nem igazán gördülékeny, ráadásul a sovány cselekmény tovább rontja az esélyeit, hogy izgalmas lehessen. Ennek fényében az erőszakkitörések, a közegidegen soundtrack és az idézőjelbe tett maffiavilág is könnyed stílusgyakorlatnak tűnik. Gigor még mindig az elrontott családi viszonyok helyzetgyakorlataiban a legjobb. 6/10

Fantasma (2006) / Az egyik kedvenc filmem, úgy sűrűsödik bele rengeteg ötlet, érzékletes hatáskeltés és rafinált fordulat, hogy látszólag nem is történik benne semmi. Önreflexió, abszurd humor, rejtélyes hangulatok, érthetetlen pillanatok, a művészfilmkedvelők melankóliája, erős társadalomkritika és 60 perc alatt mindössze három párbeszéd. 10/10

Az univerzum története (2016) / Kissé belerondít az élménybe, hogy a költő álnaiv fecsegéssel igyekszik palástolni a természettudományos műveltség hiányát, de ennyire zsigeri módon hatásos képeket még így sem lehet elrontani, ráadásul ennek az anyagnak a malickes töredékesség is jól áll. A vízbe folyó láva és a méltóságteljesen lebegő bálnák könnyedén feledtetik a nevetséges ősemberes pantomimet. 7/10

Oh boy (2012) / Valószínűleg a legszövevényesebb út egy csésze kávéhoz, amit játékfilmben végigkövethetünk, eközben pedig a korábbi nyugati-európai kallódó generációknál jóval érdektelenebbül kallódó legújabb nyugati-európai generáció közérzetfilmje: komplexusokkal terhelt, tétova emberi kapcsolatok, kínosan elhúzódó epizódok és a környezettel szembeni értetlenség alapélménye. Játékos rácsodálkozásként lehetne viccesebb és kevésbé vontatott, drámaként pedig fogalmazhatna átgondoltabban (miért szól állandóan jazz? miért liftezik mindig a függőleges tengelyen a kézikamera?) és kevésbé típusszerű szereplőkkel. 5/10

Huszadik századi nők (2016) / Teljesen abszurd, de pont ettől üdítően szellemes húzás minden szereplőt ennyire végletes, az egyéni vágyaikat is történeti összefüggésekből levezető öntudattal felruházni. Így nemcsak az anya-gyerek kapcsolat hullámvasútja és a hétköznapi jelenetekbe koncentrált genderfordulat izgalmas, hanem a nyílt lapokkal játszó korszakábrázolás is. Kár, hogy a kamaszlázadással és az összegabalyodó kapcsolathálóval törődő lezárásra kifullad ezeknek a társadalomtörténeti kommentároknak a lendülete. 8/10

A Ghost Story (2017) / Néhol nevetséges szépelgésbe és fárasztóan naiv gondolatkísérletekbe hajlik, de kiemelkedő forma- és ritmusérzékkel építi fel az élők között hagyott szerelme után sóvárgó lepel-szellem nézelődésének impresszionisztikus túlvilági mélabúját. A kísértettoposzt találóan dolgozza át az elmélázó megfigyelés középpontba helyezésével, amit a kontextusból kiragadott arcokban és helyzetekben hosszan elmerülő szerkesztésnek köszönhetően a nézőre is átragaszt. Merész a szellem barkácsmódszerű, hangtól és mozgástól szinte teljesen megfosztott ábrázolása is, amibe viszont a dühös rongálás jelenete és a gonosz kapitalista nagyvállalati kultúra gyerekesen bevillanó kritikája ügyetlenül keveredik bele. 8/10

Bérgyilkosok (1995) / Epikus kilencvenesévek-mozi az ötvenévesen megfásuló, grimaszba merevedett arcú akciósztárról, aki lassan ébredő gyengédségét a kukkoló macskafreak megmentésére fordítja, mielőtt a zsíroshajú bevándorló pszichotikus hübriszében az egész várost (és Puerto Ricót is) dühöngve kivégzi. Kérdés (és olykor logika) nélkül dübörgő hajszájukból egy olyan elfeledett világ tárul fel, melyben az arcpirító sztereotípiák és a józan észt kifacsaró szleng-beszólások a bunkofon-forradalom szárnyain suhannak a biztonságot nyújtó utópia felé, ahol mindez magától értetődően, lendületből gyúrható koherens egésszé. 7/10

Anyám! (2017) / Nagyköltségvetésű kamaszfantázia brutális ízlésficammal, kérkedően szükségtelen effektekkel és kóros mértéktelenséggel. A kezdeti kamaraszituáció, a lélegzetelállító ház és Javier Bardem frusztrált művészfigurájának néhány hajmeresztő pillantása még rafináltan vezetnek az elfojtások és hiúságok titkaiba, de az akciókban és fantáziátlanul erőlködő, bárgyún önreflektív „lázas látomásokban” teljesen kifullad a cselekmény lendülete, és nagyjából a film harmadától csak az egymásra licitálóan érdektelen fordulatok és a CGI-erőfitogtatás futamai maradnak. 4/10

Ultra (2017) / Ügyesen válogatja össze az extrém hosszútávfutókat, hogy hangnemkeveréshez és az őrült vállalkozás (246 km lefutása) motivációinak feltérképezéséhez is legyen elég muníció, de így sem kerüli el a szentimentális és patetikus pillanatokat. Szerencsére az alkotó személyes cinizmusa és menetrendszerű megmosolyogtató hisztijei visszabillentik a mérleget, a fizikai és mentális teljesítőképesség határáig merészkedő emberek arckifejezései is hatásosan tartanak ellent az áldozathozatal és az átlényegülés olykor falsan csengő szavainak. 7/10

Who is Dayani Cristal? (2013) / A mexikói-amerikai határfal közelében talált holttestek azonosításának problémáját dramatizáló aktivista dokumentumfilm, amely a határőr-bürokrácia rideg képeivel, megrázó beszélő fejes interjúkkal és rekonstrukciós betétekkel járja körül a témát. A tényfeltárás és a gyász így hatásosan összetett, több síkon halad párhuzamosan, és a különböző rétegek jól választott pillanatokban össze is ütköznek (a holttestek gyomorforgató képei után az újrajátszás optimista útirajza következik). Éppen ettől a mindent átfogó nagyot markolástól válik terjengőssé és eszközeiben néhol megkérdőjelezhetővé. 7/10

Tierra en la lengua (2014) / Valós elemeket, költői túlzásokat és családi legendáriumot keverő, eleven életkép egy mocskosszájú és soviniszta kolumbiai pátriárka végnapjairól. A kibírhatatlan és elnyomó elveihez konokul ragaszkodó főhőshöz hasonlóan a film is merészen öntörvényű, ellenszenves, erőszakos és humoros egyszerre, az ellentmondásai mögött pedig éppúgy találunk politikai háttérrajzot (a vidéki birtokokon átvonuló félkatonai szervezetek, hiányzó generációk), mint tudatosan felrázott elbeszélői megoldásokat (homályban hagyott és késleltetett információk, többarcú karakterek). 7/10

Teljesen idegenek (2016) / A titokfeltáró okostelefon-játék aktuálisnak szánt kamaradrámája egetverő modorosságokkal bontja ki, ahogy a furán összemosódó (plasztikai sebészt és taxisofőrt is magában foglaló) olasz felső-középosztály mániákus hazudozói bulvár-katasztrófaturistaként szórakoztatják magukat a másik hibáinak felnagyításával és a képmutató konzervatív értékrendjük féltésével. Külön rosszat tesz neki az olcsó szappanoperákat idéző, ízléstelen képi világ és a mindig túlzó színészi játék. 4/10

Brazilok (2017) / Szimpatikus klisé a társadalmi megosztottság átültetése naiv focimeccsekre, és a főszereplő srác csetlő-botló igyekezete és álmodozó narrációja is remekül működik. A baj csak az, hogy eköré a jószándékú, de vékonyka ötlet köré történet, helyzetek és karakterek címén is fülsértő dialógusok és ábrázolási öngólok gyűlnek. 5/10

Kojot (2017) / Magabiztos technikai színvonalon elővezetett, ész nélküli gyepálás a príma arcszőrzetek és a napszítta redős tarkók véráztatta földjén. A józan ésszel elviselhetőnél nagyjából hatszor több vágás és zene került bele, így az egész egy soha véget nem érő reklámnak/trailernek tűnik, ráadásul lépten-nyomon döngeti a mellét vállalhatatlan értékrendjének kinyilatkoztatásaival, de bravúr, hogy a sörszagú, szúrós tekintetű szereplők jelenléte és az ultrabrutális bunyók koreográfiája tényleg hatásos. 6/10

Szárnyas fejvadász (1982) / A grandiózus jövővízió képei továbbra is megállják a helyüket, ahogy mindent átható kiábrándultsága is fokozottan átélhető az eltelt évtizedek fényében, de a szimpatikusan komótos történetmesélés már nem öregedett annyira jól, hogy ne bukna ki az alapregény gondolatvilágának végletes lecsupaszítása. A fogyasztóbarát áramvonalasítás ma már felszínességnek tűnik. 7/10

Szárnyas fejvadász 2049 (2017) / Nézőpróbáló hosszát és giccsbe hajló fordulatait indokolja, hogy a folytatás központi elemmé teszi a szórakoztató élményszolgáltatások tökéletesedését, alaposan megrágva az egyediség szempontjának eljelentéktelenedését. Akciófilmből replikáns-egzisztencialista drámává alakulva adja vissza a szériának a Dickhez méltó gondolatkísérleteket, ráadásul jövőábrázolása is merészen lepusztult, az ökokatasztrófától a társadalmi kirekesztésig terjedő kritikus sivárságot illeszt a korábbi, izgalmasan ötletgazdag set design helyére. 7/10

Hounds of Love (2016) / Stílusos emberrablóthriller az izzadtságtól nyirkos ausztrál karácsonyba helyezve. A forgatókönyv magabiztos sablonosságát egy csipetnyi anyamelodráma fűszerezi, de végül az emlékezetes színészi játék emeli a filmet a korrekt iparosmunka fölé. 6/10

Vaksötét (2016) / Kegyetlenül pörgősen robogó, de a feszült csöndeket is nagyra értékelő homeinvasion-variáció, ami az élet-halál harcba keveredő felek kezébe adott célszerszámokhoz hasonlóan a váratlan forgatókönyvírói húzásokkal sem spórol, örömjátékká alakítva a triplacsavaros végkifejletet. Bár néhány dialóg leugrik a képernyőről, a különböző érzékszervek mellett társadalmi csoportokat is keményen ütköztető ötletek ellentmondást nem tűrve ragadnak magukkal. 8/10

Kránicz Bence

Baywatch (2017) / Ostobenkó, elnyújtott, de néha a legprimitívebb vicceken is jól esik röhögni. A tökéletes repülőn nézős film (repülőn néztem). 6/10

Kaliforniai álom (2016) / Ügyes jelenetek, de egyben nem igazán működik, a vége pedig rossz, mert tagadja a film saját addigi szerelemkoncepcióját. De amúgy kedves film, kár, hogy ekkora műsort rendeztek körülötte. 7/10

Vágyak csapdájában (1992) / A magyar cím ígérete ellenére nem softcore szexfilm, hanem fiúiskolás identitásdráma: Brendan Frasernek szégyellnie kell, hogy zsidó. A Holt Költők Társasága árnyékában elsikkadt, pedig csak egy picit szürkébb annál. 7/10

Csajok hajnalig (2017) / A Koszorúslányok B-verziója, vicces helyett vicceskedő és hosszú. A szereplők sem elég karizmatikusak, Scarlett Johanssont különösen bizarr volt ilyenben látni. 4/10

Logan Lucky (2017) / A Trump-szavazók Ocean’s Elevenje, Soderbergh szerény, együttérző kísérlete, hogy megértse az új Amerikát. Nagyon rokonszenves film. 8/10

Mission to Moscow (1943) / Szakértő, kínos Kertész Mihály-propagandafilm arról, milyen király arcok a szovjetek. Ha igaza van Wittgensteinnek, és etika és esztétika egy, akkor 1/10, ha nincs, akkor mondjuk 3/10, szóval nagy különbség nincs.

A tizedes háreme (1971) / Izgalmas Don Siegel-film: számos elemében avítt, de érezhető benne valami új-hollywoodi (?) kísérletező kedv, ami miatt csomó merészség van benne. Jobban bírtam, mint a Coppola-féle új változatot. 8/10

Sicario (2015) / Ügynökthrillernek és gengszterfilmnek is bivalyerős és illúziótlan, legalább egy felejthetetlen jelenettel. Villeneuve legjobb filmje. 9,5/10

Aurora (2012) / Azt pusmogják, ha csak egy litván sci-fit nézel meg életedben, ez legyen az. Klasszikus európai zsánerrecept: a pénz és a műfaji ötletek hiányát homokban hempergő meztelen nővel pótolják. Áll az alku! 6/10

Csábítás (2017) / A finom, tünékeny szépségű női filmek avatott rendezője finom, tünékeny szépségű női filmet rendezett. Mindenkit szeretek benne, mégis enerváltnak éreztem a színészeket, kivéve Kirsten Dunstöt, ő nem tud unalmas lenni. 7,5/10

Fény az óceán felett (2016) / Tisztességes, ódivatú melodráma, illedelmes sírással. Lehet, hogy Cianfrance megöregedett. 7/10

Sztalker (1979) / A tesóm kedvenc filmje, ezért megvette Blu-ray-en. Nekem is nagyon tetszett, fogalmam sincs, hogy lehet ennyire magától értetődően izgalmassá tenni azt, hogy három orosz faszi beszélget a mezőn meg egy alagútban. Jár a 10/10!

A pálya ördöge (1998) / Remek Denzel-alakítás, remek kosaras film. A főszereplők nem is a híres színészek, hanem a ki tudja, honnan castingolt fiatalok, de Lee őket is szuperül vezeti. Nagyon szeretem Spike Lee-t. 8/10

Justice League: The New Frontier (2008) / Darwyn Cooke csodálatos képregényének szolgai rajzfilmadaptációja. A karakterdizájnok megmaradtak, a lényeg elveszett. 5,5/10

Portrait d’une jeune fille (1994) / Chantal Akerman epizódját néztük ebből a vonzó, de eléggé beszerezhetetlen francia sorozatból. Egy cuki lány csíkos pulcsiban és férfizakóban ténfereg az utcán, az egész egy óra, a végén táncolnak, kész a film. 7/10

Batman és Harley Quinn (2017) / Ilyen filmeket nézek. De nem sajnáltatom magam, mert ugyanebben a hónapban Lichter Péter megnézte az Én kicsi pónim – A filmet. 4/10

For the Love of Movies (2007) / Kellemes, konzervatív dokumentumfilm az amerikai filmkritika történetéről okos öreg kritikusokkal. Nyilván a Kael/Sarris fejezet a legérdekesebb, az internetbe pedig csak kicsit kóstol bele. Ma szomorúbb lenne a végkicsengése. 7,5/10

A zöld hajú fiú (1948) / Joseph Losey háborúellenes gyerekfilmje, a Németország, nulla év tengerntúli változata, ugyanakkor is készültek. Csak ez nem olyan nyomasztó, inkább meghökkentően király: a fiú megtudja, hogy a háborúban meghaltak a szülei, másnapra bezöldül a haja. Szívmelengető klasszikus! 8/10

Egyenesen át (2017) / Szükségtelen, fáradt remake, amiben csak Diego Luna haját érdemes figyelni, és az egyik mellékszereplő nőt, aki normális, 2017-es értelemben vett karakterfejlődésen megy keresztül. 4/10

Ripper Street 3. évad (2014) / Hosszú idő után folytattam a viktoriánus nyomozós sorozatot. Rendben volt, de már csak Matthew McFadyen kiejtése, Jerome Flynn ráncai és Adam Rothenberg bajsza miatt nézem, úgyhogy nem tudom, van-e értelme folytatnom. 6,5/10

Tarantula (1955) / Óriásállatos horrorhoz volt kedvem, ez a tematika egyik klasszikusa. Úgy lenne még tökéletesebb, ha Vincent Price lenne a tudós. Bónusz: Clint egyik első mozis szerepe! 7/10

Távol a mennyországtól (2002) / Haynes ragyogó Sirk-variációja, hommage-nak is szuper, de így ravaszul eltereli a figyelmet arról, hogy kortárs problémákkal foglalkozik. 9/10

Tökéletes világ (1993) / Clint legszebb rendezése, tényleg mindenki kifogástalan benne: Costner, a gyerek, maga Clint, Laura Dern, a gennyláda Bradley Whitford… és persze zokogsz a végén. 9/10

Állj mellém! (1986) / Minden idők ifjúsági filmje, örömeit és szomorúságát gyerekek és felnőttek egyaránt megkönnyezhetik. Az a fajta film, ami egy jól ismert sémát követ, ezért észre sem vesszük, hogy az azóta készült hasonló filmek már ezt nyúlják, ez lett a séma. 10/10

Szárnyas fejvadász 2049 (2017) / A teszt vagy a robotos-kurvás szeretkezés ötlete szuper jó, de az utolsó csavar után csak kötelező körök jönnek, finomságok nélkül, és már addig is túl hosszú az út. Emlékezetes mellékszereplők az AI-lányon kívül nincsenek, Ford nagyon halvány. De Villeneuve-ék komolyan vették és a történet középpontjába állították a nagy művészi dilemmát: nagyon szeretnének az eredeti örökébe lépni, de eleve kudarcra van ítélve a próbálkozás. Ezek a túlbiztosított hollywoodi 200 millió dolláros filmek általában ennyire se merik felvállalni a szorongásaikat. 7,5/10

Rodin (2017) / A nagy szobrász nagysága megkérdőjelezhetetlen, és sokkal fontosabb, mint hogy egy szörnyeteg volt. Az elmélyült szobrászkodás, nagyemberkedés ilyen empatikus ábrázolása már nevetséges és zavaróan kispolgári gesztus. 4/10

Mystic Pizza (1988) / Három szimpi nő portréjaként ugyanúgy működik ma is, viszont egyre érdekesebbek benne az etnikai viszonyok, arról nem is beszélve, milyen jó nézni ezeket a ruhákat meg frizurákat. Ha nem hánynék ettől a szótól, azt mondanám, léleksimogató film. 7,5/10

Egyenesen át (1990) / Gyerekként láttam először, akkor nem is tűnt fel, mennyire telített, szinte már a paródiáig barokkos a képi világa. Gótikus kék holdfény világítja meg Oliver Platt kövérkés arcát, Kiefer Sutherland narancssárga hajnalpírban fürdik, mindenhonnan árad a metrógőz. Egyébként elég röhejes film. 6/10

141 perc a befejezetlen mondatból (1975) / A magisztrális Déry-regényt nem hiszem, hogy volt értelme filmre vinni. Részeredmények vannak, pár jó asszociációs montázs, de hát Fábrinak ez robotpilótán ment. Inkább kudarc. 5/10

Szeretet nélkül (2017) / Kíváncsi vagyok, hányan néznek majd meg itthon egy kortárs orosz filmet ezzel a címmel. Egyébként érdemes lenne. Higgadt, pontos családi dráma, Zvjagincev nemcsak a nők és a férfiak, hanem a gyerekek lelkét is ismeri. Spoiler: kevés benne a jókedv. 8,5/10

Anyám! (2017) / Héló, ez egy szimbólum, világos?! A fejemben vagyunk, ez itt a tudatom, ilyet még nem láttál, ugye? De, láttunk már hasonlót, köszi. Vizuálisan izgalmas, de csüggesztően együgyű film, Rosemary gyermeke + Az öldöklő angyal + Project X. 5,5/10

Amerikai rapszódia (2001) / Ódivatú, de teljesen vállalható emigrációs témájú elsőfilm, a személyes hangja miatt a sutaságai is bőven megbocsáthatóak. Koprodukcióként is működik, sem az amerikai, sem a magyar színészek nem esnek le a vászonról. 7/10

Malcolm X (1992) / Spike Lee Jézust farag Malcolm X-ből, de nem is vártam, hogy beéri kevesebbel. Belemenős, megalomán életrajzi film, minden kockáján ott a fekete büszkeség, és ez nagyon tetszik. Csoda, hogy Lee megáll 200 percnél, gondolom azt akarta, hogy örökké tartson ez a film. 8/10

A bérgyilkosnő (2017) / Az év egyik legnagyobb operatőri teljesítménye, és a szokásosnak mondható koreai zsánerkavarás is gyönyörűen működik akkor, amikor kiképzős akciófilmből romantikus vígjátékká változik. Később kicsit fárasztó lesz azért. 7,5/10

A martfűi rém (2016) / Érdeme, hogy a bemutatott gusztustalanságok ellenére viszonylag könnyen fogyasztható, pedig a forgatókönyve sem buta egyáltalán. Amúgy kicsit tévéfilmes, kicsit teátrális, és az erőszakfétise is problematikus. 6/10

Dzsungelláz (1991) / Érzéki, vicces, brutális, röhejes – Spike Lee-n elég nehéz unatkozni. Azért a végén túltolja, mikor Wesley Snipes elkeseredve felüvölt az utcán a társadalmi igazságtalanságok miatt. 8/10

Lichter Péter

Az (2017) / Látvány és casting szempontjából elég jól adaptálja King világát, de a szörnyfigurák néha túl vannak tolva, ahogy a zene is. 7/10

Mud (2012) / Jeff Nichols az egyik legnagyobb király a kortárs amerikai film fiatal titánjai között, a hatvanas évek „fegyelmezett szerzőiségének” örököse. Ez a filmje is a rá jellemző lassú feszültséggel épülget. 9/10

Victoria (2015) / A híres német „egybeállításos” film, ami ügyesen áldozza fel a narratív hitelességet a formanyelvi bravúr oltárán. 7/10

Free Fire (2016) / Ben Wheatley az egyik legtiszteletreméltóbb filmrendező manapság: minden évben kitermel egy filmet, és mindig beleáll valami elmebeteg, gyakran egészen kísérleti koncepcióba. Ez a filmje az „egyhelyszínes-leszámolós” sémát követi, kicsit blőd, kicsit kretén, de szórakoztató. 7/10

Sleepy Hollow (1999) / Burton klasszikus gótikus horrorját jól esik minden évben újranézni, egészen elbűvöl az a ködös erdő, ahol a brit színészek parókás fejét lemetszi a szellemlovas. 9/10

Én kicsi pónim – A film (2017) / Kislányoknak is rossz, felnőtteknek meg nézhetetlen, inkább ülnék egy fél napot kipeckelt szemekkel Kubelka Arnulf Rainere előtt, pislogás nélkül. 1/10

Aljas nyolcas (2015) / Néhány év elteltével rájöttem, hogy ez egy ostoba, béna, hatásvadász, öntetszelgő hülyeség, ami ráadásul úgy kezdődik, hogy „Tarantino 8. filmje” – amitől még jobban hányok tőle. Érdekes, hogy annak idején nagyon tetszett, ódákat zengtem róla. 4/10

A Ghost Story (2017) / A zsenialitás határát súroló, csak egy kicsit maníros művész-kísértetfilm (vagyis poszthorror). 8/10

Szárnyas fejvadász 2049 (2017) / Amikor megnéztem, nem tetszett annyira, aztán megnéztem még egyszer, kicsit jobban tetszett. Most, amikor rá gondolok, egy kicsit el is önt a melegség: lehet, hogy olyan lesz ez a film, mint az Interstellar? Amit annak idején rühelltem, de most minden hatodik hónapban újranézem? 8/10

Inside Llewyn Davis (2013) / Sokadszorra újranéztem, és rájöttem, hogy ez a kedvenc filmem. 10/10

Öngyilkos szüzek (1999) / Sok-sok éve láttam utoljára: most megdöbbentem, hogy Sofia Coppola első filmje mennyire érzékeny és ötletes, sokkal jobb, mint annak idején. 9/10

Suburbicon (2017) / Clooney rendezett egy közepes Coen-filmet. (Persze, hiszen a Coenek írták.) 7/10

The Big Sick (2017) / Az Appatow-féle hosszú és karakterközpontú (kvázi-realista) vígjátékok egy új mintadarabja, nem rossz, de nem is annyira jó. 6/10

A piszkos tizenkettő (1967) / Cassavetes és Savalas miatt a legjobb háborús filmek egyike. 8/10

House of Cards 1-5. évad / Újranéztem az első három évadot, hogy becsatlakozzak a negyedikbe és az ötödikbe. Így a közel hatvan epizódot két hét alatt, egybe ledarálva sokkal jobban kirajzolódik az egész történet íve és szépsége. Szürke és mélykék színekkel megfestett freskó, óda a machiavellizmushoz, oktatófilm az opportunistáknak – hideglelős, mennyire hasonló a sorozat narratívája a valósághoz (vajon a Trump- és az Orbán-adminisztrációban „kötelező irodalomként” van feladva házinak?) 9/10

Fűrész 8 (2017) / Sokkal jobb, mint amire számítottam, de kb. 0.5/10-re számítottam, ehhez képest mondjuk egy 3/10-es.

Az ördögűző (1973) / Ötévente újranézem, és döbbenetes, mennyire működik, pedig már túl van a negyedik ikszen. 8/10

Tekerd vissza, haver (2008) / Gondry kissé szétcsúszott és erősen infantilis vígjátéka, tele dramaturgiai slampossággal, de belefér, szerethető a lüke Mos Def és a hülye Jack Black miatt. 7/10

Victoria és Abdul (2017) / Tökéletesen felesleges „angolkirályos-sploitation, judidench-sploitation és indiasploitation”, amire mostanában az angol filmgyártás ráállt. Persze tök ártalmatlan. 5/10

Lego Ninjago film (2017) /  A batmanes jobb, ez béna volt. 5/10

Óriásláb fia (2017) / Amióta a 3D-grafikával készülő animációs filmek olcsóbbá váltak, mindenki (oroszok, franciák, spanyolok, stb.) ontja magába ezeket a hullagyenge Pixar-ontánzatokat. Ez is egy ilyen a sok közül, tucatfos. 4/10

Anyám! (2017 / Nem tudom még eldönteni, hogy a provokatívan, már-már agresszíven ostoba koncepció és a nagyon érzéki formanyelv valami érdekeset eredményezett, vagy valami érdektelent. Az biztos, tiszteletre méltó, hogy a jó öreg Darren nem a középutas biztonsági játékot játssza, amitől rosszul vagyok. 7/10

Nyírjuk ki Günthert (2017) / Új műfaj született! Swarzenegger-sploitation! Egy film, ami Swarzeneggerre építette az egész rohadt kampányát (plakátok, előzetes), de konkrétan a film legvégén, 3 percre bukkan fel az osztrák legenda. Amúgy meg az egész egy olcsó, humortalan, erőltetett nulla szar, ami még tévébe se való, milyen szerencse, hogy a magyar forgalmazók ilyeneket is behoznak a hazai mozikba. 2/10

Conny Plank: The Potental of Noise (2017) / Conny Plank zenei producerről szóló szokványos doksi. Kicsit belterjes volt a megközelítése (vagyis a zenéhez nem értő nézők nem sok mindent értenek meg belőle, hogy mit is csinál egy zenei producer) de kétségkívül érdekes volt a hetvenes évek európai elektronikus zenéjébe betekintést nyerni. 6/10

Én, a néger (1958) / Jean Rouch klasszikus dokumentumfilmje, moziban: egészen nagy fless volt. Rouch a narrációs technikájával valami olyat csinált 1958-ban, amit azóta se nagyon. 8/10

In Praise of Nothing (2017) / Boris Mitic egész estés experimentális dokumentumfilmje: Iggy Pop gyermekvers formában, a „Semmit” megszemélyesítve narrál random életképekből összevágott montázst, másfél órán keresztül. Érdekes azt látni, hogy ami a magyar dokumentumfilmes diskurzusban „kreatív”, az a külföldiben a legérdektelenebb, szokványos tucatfilm. A „kreatív dokumentumfilm” (mekkora baromság már ez a kategória) valójában itt kezdődik. Mitic filmje egy idő után kissé fárasztóvá válik, de tele van zseniális képpel, és maga a koncepció (egszisztencialista mélyfilozófia + Iggy Pop + gyerekvers + balkáni zene) elég erős.7/10

Heidegger in Auschwitz (2017) / Na ez is egy olyan film, ami megváltoztatja az ember filmes horizontját. Martin Jezek experimentális dokumentumfilmje Heidegger és a nácizmus kapcsolatáról: 50 percen keresztül a néző pixillációs montázst, kakófon zajzenét és brutálisan villogó nyersanyagroncsolós képeket kap az arcába, amiket jórészt haláltáborokban készített a rendező. Az elviselhetetlenség határát bőven átlépő, az agyat teljesen leamortizáló, a nézőt fizikailag lefárasztó film tanulságos tapasztalat volt: nem kell félni, a „nehezen nézhető film” kategóriája sokkal tágabb, mint korábban gondoltam. 6/10

Opera about Poland (2017) / Piotr Stasik dokumentumfilmje a lengyelek mentális állapotáról: az apróhirdetésekből, kommentekből és egyéb parás szövegekből összerakott narráció a magyarnál is súlyosabb képet rajzol Lengyelországról. Viszont: a filmet a lengyel filmintézet támogatta, állami pénzből készült. Kíváncsi lennék, hogy egy hasonlóan expliciten, már-már anyázósan kritikus filmre mikor adna a magyar állam pénzt. 7/10